JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2024. október 13.
Symbiosis 5: Wondering2024. október 01.
Takács Bálint: Shorts2024. szeptember 29.

Hírek

ÚJABB BRIT-MAGYAR KOOPERÁCIÓ, AVAGY MORNINGTON LOCKETT KONCERTJE A BALÁZS JÓZSEF TRIO KÍSÉRETÉVEL A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2015. MÁJUS 22-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA

Még egy hét sem telt el Ernie Watts fergeteges koncertje óta és máris egy újabb – ezúttal brit – szaxofonos kápráztatta el a jazzbarátokat a BJC színpadán. Ez annál inkább örvendetes esemény volt, mert ha külhoni jazzre gondolunk, még mindig sokunknál elsősorban az amerikai ugrik be. Ennek megváltoztatása érdekében rendkívül sokat tett Pallai Péter, akinek köszönhetjük ezt a koncertet is. A péntek esték megbízhatóságáról már sokszor értekeztem: a Harmónia Jazzműhely rendezvényei garanciát jelentenek a minőségre!

dscf0001.JPG


Péter az utóbbi években számos brit jazz zenészt és énekesnőt hozott a BJC színpadára, sőt egy-két mini-fesztivál is megvalósult gondozásában. Kiváló kapcsolatot épített ki a londoni 606 klubbal és nemcsak a „művész import”, de a hazai jazz legjobbjainak „exportja” is nevéhez fűződik. (Legutóbb például Szakcsi Lakatos Béla öregbítette a magyar jazz jó hírét a szigetországban, ahol is a 606-ban brit zenészekkel trióban, a londoni Magyar Kulturális Központban pedig szólóban koncertezett óriási sikerrel. Honlapunkon Péter be is számolt minderről a közelmúltban.)

Nos, jómagam – már csak több évtizedes fennállásom okán is – meglehetős jártasságra tettem szert a műfajban, mégsem tudok eleget a brit jazzről. Persze azért jutottak el hozzám is kiemelkedő lemezek és jártam brit földön tucatnyi alkalommal, ami persze inkább a lemezboltok felkeresésére volt alkalmas, mintsem koncertlátogatásokra. Az biztos, hogy a „trad mad” idején, a 60-as évek elején Chris Barber pécsi koncertje volt az első találkozásom élő brit zenészekkel. Aztán Sandy Brown klarinétos az akkoriban Londonban élő Maynard Ferguson-nal és két brittel (Ron Matthewson és Spike Wells) adott remek koncertet Fehérváron 1969 tavaszán. Nagy népszerűségre tett szert a The Trio nevű formáció is mifelénk: John Surman, Barre Phillips és Stu Martin (bár a két utóbbi amerikai volt), akik többször is szerepeltek hazánkban. Nagy nevek voltak még Ronnie Scott, akinek híres klubja is öregbítette hírnevét, Tubby Hayes, aki sokak szerint a legjobb európai szaxofonos volt, Johnny Dankworth szintén szaxofonos és felesége Cleo Laine énekesnő, sok-sok olyan zenész, aki a Brit Nemzetközösségből érkezett (Chris McGregor, Joe Harriott stb.)

Nagyon megnövelte számunkra a brit jazz-zel való ismerkedést a Pallai Péter jóvoltából a BJC-ben fellépett zenészek (Damon Brown, Nigel Hitchcock, Art Themen, Dave O’Higgins stb.) és énekesnők  (Liane Carroll, Polly Gibbons) sokasága. Mint kiderült  Lockett is játszott már nálunk, mégpedig 2008-ban a Nyitott Műhelyben Bolla Gáborral volt egy frenetikus (két tenoros) koncertje.


dscf0012.JPG


Azt gondolom, hogy Lockett-et meglehetősen kevesen ismerhetik mifelénk, ezért dióhéjban valamit róla. 1961-ben született Londonban, 14 évesen kezdett klarinétozni, majd szaxofonra váltott. Devon-ban folytatott zeneiskolai tanulmányokat, amit 20 évesen fejezett be, majd posztgraduális jazzkurzust végzett a Guildhall zeneiskolában. Legfontosabb (és számunkra legismertebb) „munkaadói”: Ronnie Scott, Arturo Sandoval, Martin Drew (ő Peterson dobosa volt), Stan Tracey (az egyik leghíresebb brit zongorista, Monk nagy rajongója) voltak. A jazzirodalom megírja, hogy Lockett játékában világosan felismerhető Coltrane hatása (de ki az, aki ki tudná vonni magát eme géniusz bűvköréből?), kiemelik azonban, hogy ragyogó improvizatőr, aki egyáltalán nem valami epigonként követi a Mestert. Egyébként tudni kell, hogy Ronnie Scott és Tubby Hayes, két valóban világhírű brit tenoros Jazz Couriers nevű együttesében végül is Lockett került a fiatalon (38 évesen) elhunyt Hayes posztjára. Scott évekig nem talált olyan tenorost, aki helyettesíthette volna a hihetetlen intenzitással játszó virtuóz Hayes-t, míg végül Lockett személyében talált rá az „igazira”, de sajnos nem soká játszhattak együtt és lemez sem készült kettejükkel Scott halála miatt.


sam-7370.JPG


A hazai triót (Balázs József, Pecek Lakatos Krisztián és Balázs Elemér) tényleg nem kell bemutatni, mindhárman a magyar élvonal tagjai. (A Józsi nevén futó kvintett formáció február 28-i koncertjéről mi is beszámoltunk, ebben benne foglaltatik a trió.) Mindhárman együtt is, de külön-külön is számos nemzetközi hírességet kísértek már, különösen Elemér, aki már csak kora miatt is évtizedek óta sok-sok „projekt”-ben vett részt. Hogy hány híres tenoros mögött működtette a „motort”– Lew Tabackin-tól Tim Ries-ig és Lee Konitz-tól Chris Potter-ig, azt felleltározni sem volna könnyű.

És most jön az a merész megállapításom, amivel nem állok egyedül: ha lehet ez a koncert még a Watts-ét is felülmúlta. Sokkal modernebb, hogy azt ne mondjam korszerűbb hangvételű játékot nyújtott Lockett, elképesztő virtuozitását, improvizációs képességét és vehemenciáját nem is említve. Lehet, hogy a 16 év az oka, amennyivel fiatalabb a veterán mestertől? Szóval nem szeretnék abba a hibába esni, hogy mindig a legutóbbi koncert volt a legjobb, de aki nem hiszi, kérdezze meg Elemért, aki mindkettő kellős közepén ott volt, és – szerintem – még ő is „überelte” a múlt szombatot. Ha akkor azt írtam, hogy angyal szállt át a klub felett, akkor most kerubok és szeráfkarok röpködtek a Hollán Ernő utcában…

Ezen a koncerten olyan elképesztően kreatív játékot nyújtott minden szereplő, olyan briliáns szólókat élvezhettünk, hogy „csak” kétszer négy szám kerülhetett sorra és még ráadást sem tudtunk kierőszakolni. (Érthető okokból, mert ilyen intenzitású játéknak nem sűrűn lehetünk tanúi.) A repertoár megválasztása is mesteri volt, hiszen néhány veretes standard mellett a többi a modern jazz zenészek standard-dé avanzsált szerzeményei voltak. (Itt említem meg, hogy például a soha nem hallott Cedar Walton kompozíció, a maga ritmus- és tempóváltásaival a modern standardek mintapéldánya, de ez vonatkozik a Metheny és a Barron szerzeményre is.) Lockett remekül, érthetően (igaz, hogy a londoni cockney kiejtéssel) konferált. Szóval a „leltár” az elhangzás sorrendjében: I. szett: Question and Answer (Pat Metheny), Bolivia (Cedar Walton), You Don’t Know What Love Is (Don Raye-Gene de Paul), Indiana-Donna Lee-Giant Steps (Ballard MacDonald-James F. Henley-Charlie Parker-John Coltrane), II. félidő: Everybody’s Song But My Own (Kenny Wheeler), Bye Bye Blackbird (Mort Dixon-Ray Henderson), Voyage (Kenny Barron) és Cherokee (Ray Noble). Az első félidő zárószáma, ahogyan Lockett is felkonferálta egy kis utazás volt a jazz történetben 1927-től 1967-ig, a swingkorszaktól a bebopon át Coltrane-ig. Ahogyan összegyúrta a három nagy standardet, az valami csúcs volt. Még a játékmodort is úgy választotta meg minden tételhez, ahogyan az abban a korszakban szokásos volt (Swing, Bop, Trane). Ráadásul a Giant Steps-be szinte balladisztikus lassúsággal mentek át (némi free elemeket is beépítve), ami szenzációs megoldásnak bizonyult, éppúgy, mint az egész koncertet záró Cherokee-ban is, amit szintén balladaként kezdtek oly módon, ahogyan még soha nem hallottam ezt a mindenki által játszott számot. Aztán persze mindkét esetben olyan viharsebes tempóban játszották el az említett két darabot, ami már az emberi teljesítőképesség határait súrolta. És itt kell elmondani azt a szinte valószínűtlen „munkabírást” és virtuozitást, aminek Lockett a birtokában van. (Munkabírás alatt az olyan elképesztően hosszú szólókat értem, mint amit a „Blackbird”-ben produkált.) Természetesen főleg a gyors tempók domináltak a koncert során, de két gyönyörű ballada is elhangzott: a Wheeler kompozíció és persze a jó öreg „You Don’t Know”. Köztudomású, hogy a balladajáték szinte próbaköve egy hangszeres művész tudásának, ebben is mind a négyen jelesre vizsgáztak. Egyébként is a három magyar művész olyat „domborított” tegnap, ami még náluk sincs mindennap. Csak néhány kiemelés: Józsi briliáns szólója a Wheeler balladában, és a Cedar Walton témában, Krisztián csodás bőgő intro-ja a „jazztörténeti” blokk indításánál, majd párbeszéde a tenorral, valamint lenyűgöző szólói a „Voyage”-ban. Elemér játéka, ha lehet fokozni valóban „csúcsra járt” az egész koncert során. Amit csak ki lehet hozni a műfajból és a hangszerből, az megtörtént a színpadon Elemér interpretálásában. Játszott keményen és puhán, ütővel és kézzel, apokaliptikusan és leheletfinoman – talán nem sértődik meg senki, de itthon ő a No. 1 hangszerén, és a nemzetközi porondon sem hátul helyezkedik el. (Ilyenkor jut eszünkbe, hogy mennyire hiányzik nálunk a profi menedzselés.) És ami fantasztikus érték volt tegnap este, maradéktalanul érvényesült a játék öröme, amiben mind a négyen egymás ideális partnerei voltak, és ami gyakran már elvész a mai időkben… Élvezték a játékot, egymás szólóit, a fantasztikus drive-ot, szemlátomást a vendégművész is abszolút elégedett volt a kísérettel, pedig aligha volt lehetőség hosszú próbákra. Persze, akik ilyen szinten beszélik a jazz nyelvét, azoknak nem kell nyelvóra.

Be is fejezem írásomat, hiszen „menetközben” is számtalan gondolat jön elő, de az olvasó türelmére is gondolni kell. Zenéről írni nemcsak lehetetlen, de bizonyos fokig meddő vállalkozás. Ennek pedig egyetlen ellenszere van: ott kell lenni a koncerteken. Mert – mint  (nemcsak tegnap este óta) tudjuk – az élőzenét semmi sem pótolja.


dscf0004.JPG


dscf0013.JPG


dscf0014.JPG


dscf0015.JPG


dscf0016.JPG


dscf0017.JPG


sam-7373.JPG


dscf0018.JPG

Vissza a hírekhez