MATEK LECKÉK HALADÓKNAK

Mark Turner két év után tért vissza Budapestre. A generációja egyik legbefolyásosabb tenorszaxofonosának tartott 51 éves New York-i muzsikus kedden triójával, Joe Martin bőgőssel és Damion Reid dobossal lépett fel a Budapest Jazz Clubban.

Első budapesti koncertjén 2014. november 12-én a születésnapját is ünnepelhette az Ohio állam Fairborn városkájában 1965. november 10-én született Mark Turner. Előtte két alkalommal vidéki városainkban, Nagykanizsán a John Pattitucci Group tagjaként, és Komáromban a MediaWave-n járt nálunk.

Az általános iskolában már klarinétozó, majd altszaxofonon játszó fiatalember végül tenorszaxofonos lett, a Kaliforniai Állami Egyetem (UCLA) után a híres bostoni Berklee College of Music diplomáját is megszerezve, 1990-ben költözött New York-ba. Öt év alatt a jazz fővárosának elitjébe játszotta be magát. Első saját néven jegyzett lemezén (Yam Yam - Criss Cross kiadó, 1995) már Kurt Rosenwinkel, Brad Mehldau, Larry Grenadier és Jorge Rossy játszott kvintettjében. Rossy helyét a doboknál később mások (Brian Blade, Nasheet Waits, Jeff Ballard, Marcus Gilmore) vették át, de a többiek azóta is szerepelnek lemezein különböző formációkban. Turner már ezen a lemezen is huszonéves korában megtalált útját járta. Az általa kialakított, egyéni hangzás minden munkáját meghatározza. Többségében saját kompozíciói kerülnek lemezeire, ezek lényegében jazz hangszerekre írt kortárs zenei művek. Van, aki lelkesedik értük, és van, akit ez a zene hidegen hagy. Műveiből „A jazz” persze soha nem marad ki, helyenként az improvizációk szabadsága is élvezhető, a bonyolult harmóniai összetettségü és repetitív ütemek között. A hagyományokat kedvelő olvasóknak 2000-ben megjelent két „standard” albumát ajánlanám, melyeken kivételesen nem saját kompozíciói hallhatók. A „Two Tenors Ballad” az egyik, itt Tad Shull tenorozik Turner mellett, (Kevin Hays zongorázik, Larry Grenadier bőgőzik és Billy Drummond dobol) többek között Strayhorn, Davis, Evans szerzeményeiből válogattak. A másikon Gershwin, Bernstein, Hancock, Desmond, Shorter, Hutcherson, Carla Bley feldolgozásokat játszik a szokásos Rosenwinkel, Mehldau, Grenadier felállással, a dobos Brian Blade, a lemez címe pedig „Ballad Sessions”. A jellegzetes „Turner sound” természetesen a feldolgozásokban is érvényesül, de a kortárs zenére nem igazán nyitott fülekhez könnyebben jut el.

Az általában kvartett és kvintett felállásban gondolkodó Turner 2009-ben szerződött az ECM kiadóhoz, a „Fly” nevű triójával (Larry Grenadier, Jeff Ballard) készített több lemezt (velük járt Komáromban), és közben a kiadó istállójához tartozó zenészek albumain is közreműködött, majd Baptiste Trotignon zongoristával duózott egy másik kiadónál felbukkanva. A rövid kitérő után 2014-ben újra visszatért a kvartett formációhoz, és az ECM-hez. Ekkor jelent meg a „Lathe of Heaven", a lemezen Turner zenekarában a budapesti bemutatkozásakor itt járt Avishai Cohen trombitál, Joe Martin bőgőzik és Marcus Gilmore dobol. Turner-t kompozíciói írása közben az amerikai sci-fi és fantasztikus regényeket író Ursula Kroeber Le Guin azonos című könyve ihlette. „A zene úgy bontakozik ki, mint egy elbeszélés" – fogalmazta tömören koncepciójáról.

Telt ház, és jelentős szakmai érdeklődés várta a triót. Turner mellett a bőgős Joe Martin volt ismerős a fellépők közül, az új dobos, Damion Reid nevét ezen a koncerten tanultuk meg. A nagy várakozás közepette egy elég tekervényesen induló elbeszélés bontakozott ki kedden, a BJC színpadán. Voltak jó páran, akiket magával ragadtak Turner új történetei, de az első rész után többségében még azok is csalódtak kissé, akik jól ismerték és szerették a világklasszis szaxofonos régebbi dolgait. Turner instrumentális tudásáról a csalódottak is csodálattal beszéltek, nekik a sound sem okozhatott meglepetést. A bőgős és a dobos is fantasztikus teljesítményt nyújtott, ahogy a szakértők írni szokták, egyenrangú félként vettek részt a játékban. Amikor elszakadhattak kottáiktól, elementáris erővel szólaltak meg, de ezt az erőt csak az utolsó számban érezhettük. A hosszúra nyúlt szünetben többen boncolgattuk a csalódottság okát, végül Ráduly Mihály fogalmazta meg számomra a megfejtést. Az új kompozíciókban van a hiba. Nem jók. A gyenge darabokat nem lehet jól előadni, akárki játssza is azokat. Ezek a szerzemények meg sem közelítik a régebbről ismerteket, például azokat, melyeket két éve ugyanitt hallhattunk, és amelyekről Ráduly is elragadtatva beszélt. Mindenesetre reménykedve ültünk vissza a folytatásra. Csalódottságom kezdett elszállni, a második részben jobban megcsillantak Turner zenéjének igazi értékei. Sajnos ennek már jóval kevesebben voltak tanúi, még munkásságát alaposabban ismerő zenészeink közül is sokan elmentek a szünetben. Így kétharmados nézőtéren kényelmesebben elhelyezkedve tapsolhattunk a triónak, amely azért alaposan megdolgozott az elismerésért. A koncert előtti napokban találkoztam Egri Jánossal. „Nem jövök el, mert nem az én világom. Matekos!” – mondta nevetve. Azért ez a matekozás is emlékezetes élményt adott, és valószínű a megoldásokat Turner is átgondolja, amíg végül majd lemezre kerülnek.