JazzMa

Friss Hírek

The Partisans: Nit De Nit2019. június 15.
Mezei Szilárd: Citromfa2019. június 13.
Cohen, Avishai: Arvoles2019. június 11.
Teltház a Meseházban2019. június 10.
BŐGŐS GENERÁCIÓK2019. június 04.
Ratzer, Karl: Occasion2019. június 03.
XII. BODAJKI JAZZ TÁBOR2019. május 11.

Hírek

„…játszani is engedd, szép, komoly fiadat!” - Dresch Mihály és Grencsó István koncertje a Sigilben (Nagymaros, 2017. február 04., szombat)

Nem tudni hogyan s miért, de napok óta volt már valami a levegőben. Kissé tartottunk a zord időtől, vajon el tudnak-e jönni az emberek Nagymarosra? Elvégre még két nappal a koncert előtt piros riasztás volt kiadva a fél országra. Ám szombat reggelre mintha elfújták volna a beharangozott katasztrófát, váratlanul megenyhült az idő. Innentől biztos voltam benne, rajtunk nem fog múlni és megtartjuk az Adyton Estek 2. évadjának nyitókoncertjét.

Félórával a kezdés előtt szinte az összes széken „jelzés értékű” ruhadarabok voltak elhelyezve, miközben tulajdonosaik élénk zsizsegése töltötte meg a kinti kávézót.
Gyors döntés született. A színpadtérről, a téli kertet idéző üvegezett folyosóra nyíló, oldalajtókat ki kell nyitni és padokat, székeket kell odatenni. Ekkor már szinte tapintható volt a felfokozott várakozás. Kezdésre „minden hely elkelt” - ülő, álló egyaránt.
Két nézőtérrel és egy színpaddal vágtunk neki az estnek.
A két muzsikus gazdag életrajzának hosszas ismertetése helyett, levetítettünk egy erre az alkalomra készített kisfilmet. Az elhangzó szöveg Kós Károly: Régi Kalotaszeg című könyvéből való volt. Dresch Mihály mondta fel még 1990-ben a „Gondolatok a régiekről” című lemezükhöz. A 27 évvel ezelőtt rögzített üzenet, ami már annak idején is érvényes volt, most különös erővel hatott. Mindkettőjük élete és művészi pályája, hitvallása benne volt. Most már tudjuk, megkérdőjelezhetetlenül.

Amikor az utolsó mély, lezáró dobütés is elhangzott, bejöttek a színpadra. A kitörő taps, nem a megszokott, a művészeket udvariasan köszöntő taps hangja volt.

Valami egészen más szólalt meg.
Innentől arra a lehetetlenre kell vállalkoznom, mint minden zenéről író embernek, hogy átadjam milyen is volt zeneileg ez az este. Úgy vélem ebben legnagyobb segítségemre Ekési Orsi fekete-fehér fotográfiái lesznek. (A színes képek a videófelvételből származnak.)

001.jpg


A lelkesültséget Grencsó István néhány szavas üdvözlése kezdte csillapítani. Majd Dresch Mihály vette át a szót és érzékeny humorral pillanatok alatt nevetésbe fordította a különös, várakozással teli hangulatot. Érdekes volt megtapasztalni, hogy egymásra reagálásuk pici gesztusai, milyen barátságos és természetes légkört teremtettek a pillanat tört része alatt. Meleg hangú üdvözlést küldtek a nézőtéren ülő „Szabados György kedvese” és Ráduly Misi felé.
A két tenorszaxofonra komponált Bevezető zene indította be a koncertet és a hallgatóságot. A szaxofonok bársonyos lágysággal szólaltak meg. Egymáson lépkedő, fel-le közlekedő hangindák szövedéke font körénk valami régmúltban gyökerező harmóniavilágot. Az egyre magasabb hangfekvésbe nyújtózkodó futamokat időről-időre hol egyikük, hol másikuk fogta vissza, a kezdésben megjelent lágyságú mély regiszterű szólammal.
Aztán új rend kezdett kialakulni. Staccato hangok szapora válaszolgatása, párbeszéde vont be minket valamiféle izgatott történetbe. Először csak egy alt- és egy szoprán-, majd két szopránszaxofon intenzív beszélgetésébe feledkezhettünk bele.
Majd lassulni kezdett a tempó és a hangok is elnyújtottabbakká váltak.

Ekkor váltott át a zene a második kompozícióba. A „Gurulós” című Grencsó szerzeményt eddig sehol sem rögzítették annak ellenére, hogy régebbi darabról van szó. Ebben keveredtek a válaszolgatós és a hosszabb, tartott hangokkal teremtett lebegésszerű hangulatok. A bonyolult hangszövedék egy pillanatra sem esett szét. Miden egyes hangja, szünete, levegővétele egyetlen szorosan megtartott építmény volt.

Régóta tudjuk, hogy bárhol és bárhonnan tudják folytatni, kiegészíteni egymás muzsikáját hangnemben, tempóban, hangulatban, stílusban, dinamikában, témában. Viszont azt megélni közvetlen közelről, hogy képesek egymás gondolatait nemcsak folytatni, hanem előreérzékelni és hangokká, zenévé formálni azt, az elérkezendő időben, ami még akkor csak a jövő egy pillanata, nos ez több mint professzionalizmus. Ez egymásra hangoltság. Kívül-belül. Ez már az értelek, értesz kimondatlan varázslata. 
Ám akkor és ott ez kimondatott. Zenében.
Véletlenek nincsenek – tartja a régi mondás és tartom én is.
Nem lehet véletlen, hogy éppen ez után következett Dresch Mihály szólója. „A  varázsló álma”  szopránszaxofonon hangzott el. Ezt a szerzeményét az „Élő nád” című koncertlemezéről ismerhetjük.
A Csáth Géza novellát mágikusan megidéző szóló alatt sűrű, koncentrált figyelem érződött a nézőtéren. Talán helyesebb lenne azt írni, igézet szállt le közénk.
Negyedikként a Grencsó Open Collective „Síkvidék” lemezéről ismert, Szabados György emlékének ajánlott „Csinálosi erdőn” hangzott el. Ismét előkerültek a tenorszaxofonok. Óriási hegyek hűvösét lehelő fújással indult a Grencsó szerzemény. Borzongatón hömpölygött végig a termen ez az erős kezdés. Majd egyre inkább egy megéledő erdő neszezése és titkokat őrző hangulatai váltogatták egymást. A középrészben elmúlt a sejtelmes világ és kinyílt, napfényes lett a zene. Beköszöntött a jókedv, az életöröm.
Egyszer csak váratlanul Grencsó odabökött a kottára, mint aki lejelzi a partnerének, hogy hol tart. Dresch, mintha mi sem történt volna, látszólag zavartalanul fújta a maga részét, ami teljesen rendben is volt. Aztán egy váratlan pillanatban ő is odabökött a kottára. Erre Grencsó rámutatott, Dresch meg fel a mennyezetre. Ekkor már ők is és az egész nézőtér is nevetett. Aztán egymásra mutogattak a zenével összhangban azt poentírozva. Körülbelül ilyen gesztusokat alkalmazva:
- „Te!”
- „Ki?”
- „Hát te!”
- „Én?”
Mindezt úgy, hogy miközben ők is és mi is nagyon élveztük ezt a huncutkodást, egy pillanatra sem tévesztették el, hogy hol tartanak.
Majd szépen visszacsempészték az erdőt, és úgy fejezték be, ahogyan egy misztikus erdőhöz illik.
Az ötödik, Szabados György „Ajánlás asszonyainknak” című kompozíciója volt.

-„Mind a ketten sokat köszönhetünk [Szabados Györgynek] úgy művészileg, mint emberi neveltetésben is. Őrá emlékezve játsszuk ezt a gyönyörű darabot.” – mondta rövid bevezetőjében Grencsó István.
A tenorszaxofonok mélyei és magasai oly erővel – nem hangerővel – szólaltak meg, hogy az volt az érzésem, az egész világ égboltja borult fölénk. Gyönyörűen sikerült megvalósítaniuk azt a monumentális és robusztus hangzást, amit Szabados annyira tudott. Rendkívüli méltóság szólalt (és jelent) meg közöttünk.
Hatodikként egy Grencsó szólót hallhattunk tenorszaxofonnal. A „János emlékkönyvébe” című szerzeménye a Kollektívával és Rudi Mahall-lal készült „Rétegzene” albumon található. A végig lírai érzelmi világban megtartott ballada mély csöndet váltott ki a hallgatóságból. Képes volt plasztikusan megjeleníteni egy nagyon törékeny dolgot. Esendőség, vágyakozás, a szeretet szomjúhozása hatotta át a muzsikáját.
Hetedik számként az egyik legszebben szárnyaló - a szerelemről éteri magasságokban fogalmazó - Grencsó szerzemény csendült fel. A „Madárszerető”-t most Grencsó basszusklarinét és Dresch fuhun játéka röptette a magasba.
Nyolcadikként egy Dresch szólóban élvezhettük a fuhun egyedi hangzását és népzenénk játékosságát, szilajságát.
Utolsó számkén szintén egy Grencsó szerzeményt hallhattunk, „Nem fogadott hívás” címmel. Az Opus Jazz Clubban 2013. 06. 06-án játszotta a Grencsó Kollektíva.
A hangszerek maradtak a „Madárszerető”-ben alkalmazottak. A lüktető basszus szólamokat könnyed futamokkal kísérte a fuhun lágy hangja. Ebben a fantáziadús és sokféle műfaji határt súroló szerzeményben ismét arra ocsúdhattunk – igen ocsúdhattunk, mert csak itt kezdett el tudatosulni bennünk, hogy mindjárt vége ennek a csodás élménynek -, hogy kettőjük összjátéka, muzsikálása milyen könnyed természetességgel történik. A legkisebb nüanszokra is van – némi képzavarral élve – rálátásuk. Semmi nem kerüli el a figyelmüket. Olyannyira birtokában vannak a hangszeres tudásuknak, hogy teljes egészében a lényegre, a mondanivalóra tudnak koncentrálni.
Mondanom sem kell, hogy kiadós ünneplésben volt részük, amit kellő szerénységgel és igen szerethető módon fogadtak.
Egy ráadás erejéig még visszajöttek. A „Záró zene” két szopránszaxofonon megszólalva vett tőlünk érzékeny búcsút, felidézve a mezők, puszták felett kavargó hol játékos, hol metszőn hideg szél időt porlasztó hangjait.
Ezen az estén a szabadzene (sic!) nagyszerűségében gyönyörködhettünk, ahol az a fajta egészséges rend van, ami épít, gazdagít és nem kaotikus semmitmondásba fullad. Dresch és Grencsó úgy zenélt, hogy közben nem felejtettek el „játszani”.
Ha már József Attila soraival kezdtem ezt a kis beszámolót, hadd fejezzem be az idézet elejével.

”Jöjj el, szabadság!

Te szülj nekem rendet,…”


016.jpg


019.jpg


025.jpg


026.jpg


028.jpg


029.jpg


034.jpg


042.jpg


057.jpg


058.jpg


064.jpg


dregre-01-0548-koszonto.jpg


dregre-03-0549-6.JPG


dregre-05-0549-22-mutat.JPG


dregre-05-0549-21-mutat.JPG


dregre-05-0549-22-mutat.JPG


dregre-05-0549-23-mutat.JPG


dregre-07-0551.jpg

Vissza a hírekhez