Magyar kapcsolatok: Interjú Mike Richmond legendás amerikai bőgőssel

Mike Richmond egy igazi jazz-legenda. Amellett, hogy olyan kiemelkedő jazz-zenészek társa volt, mint Miles Davis és Stan Getz, a Philadelphia-ban született bőgős koncerten játszott Ravi Shankar indiai szitárművésszel és a Dél-indiai Zenekarral is, továbbá a Német Nemzeti Jazz-zenekar vezető oktatójaként is tevékenykedett. Egy Bill Haley and the Comets koncert – amelyre szüleivel ment el az ötvenes évek közepén – inspirálta arra, hogy a zenével komolyabban foglalkozzon. A középiskolai zenekarhoz csatlakozva váltott gitárról bőgőre. A világzenéről szerzett ismeretei már fiatalon formálódtak: édesanyja gyakran játszott közel-keleti lemezeket otthon. Az indiai zene iránti érdeklődését az 1940-es évek végének Ramar of the Jungle televíziós sorozatának zenéje, valamint a Beatles indiai zenével való kapcsolata ébresztette fel.

Mike Richmond a jazz számos kiemelkedő projektjében vett részt. Sue Mingus őt választotta Charles Mingus helyére a Mingus Dynasty együttesbe. Játszott Miles Davis és Quincy Jones közös Montreux-i koncertjén, amely Davis utolsó fellépése volt. Első szólólemeze, a Basic Tendencies felvételein Lois Colin hárfás, Glen Velez és Joe Passaro ütőhangszeresek, valamint Simon Shaheen oud-játékos működtek közre. Ma már tizenhatnál is több albuma jelent meg vezetőként, és több száz lemezen hallható játéka. Azoknak a művészeknek a listája, akikkel fellépett vagy lemezre játszott, a kortárs jazz igazi „Ki kicsodája”: Archie Shepp, Art Farmer, Astrud Gilberto, BB King, Ben E. King, Benny Golson, Bill Watrous Big Band, Billy Hart, Bob Berg, Bob Brookmeyer, Bobby McFerrin, Bobby Timmons, Buddy DeFranco, Charles Mingus Big Band/Orchestra/Dynasty, Charo, Chico Hamilton, Clark Terry Quartet & Big Band, Coasters, Daniel Humair, Dannie Richmond, Dave Liebman, Dizzy Gillespie, Don Cherry, Drifters, Eddie Harris, Elvin Jones, Szabó Gábor, Gil Evans, Gil Evans Big Band, Glenn Miller Big Band, Hank Jones, Henry Mancini, Horace Silver, Hubert Laws, Jack DeJohnette, Jeremy Steig, Jim McNeely, Jimmy Knepper, João Gilberto, Joe Henderson, John Abercrombie, John Scofield, Johnny Griffin, Kenny Barron, Kenny Wheeler, Lee Konitz, Les Paul, Liberace, Los Angeles CBS Orchestra, Marian McPartland, Michael Brecker, Michel Legrand, Miles Davis, Milt Jackson, Mose Allison, Pat Metheny, Phil Woods, Quincy Jones, Randy Brecker, Ravi Shankar, Richie Havens, Roland Hanna, Roland Kirk, Roy Haynes, Sam Rivers, Sheila Jordan, Slide Hampton, Sonny Stitt, Stan Getz, Thad Jones & Mel Lewis Big Band, Tommy Flanagan, Toots Thielemans, Toshiko & Lew Tabackin Big Band, Woody Herman Big Band... Grammy-díjat nyert Miles Davis-szel, Quincy Jones-szal, és a Philadelphia Orchestra-val. Több mint harminc éve a New York University jazz tanszékének professzora. 1992-ben megkapta az NYU Esteemed Faculty Award díját, 1994-ben pedig a Zenei és Előadóművészeti Tanszék „Az év tanára” elismerését. Modern Walking Bass Technique című könyvét világszerte a jazz bőgőjáték egyik alapműveként használják.

Csaba: Nagyon köszönöm, Mike, hogy időt szakítasz a beszélgetésre. Több mint öt évtizedes, rendkívül gazdag pályafutásod van a zenében, így ebben a mostani interjúban nem fogjuk tudni méltó módon összefoglalni a teljes zenei és oktatói munkásságodat. Számos interjú készült már veled – nyomtatásban és videón is –, amelyeket mind ajánlok a JazzMa olvasóinak. A mai beszélgetésben szeretném a munkád magyar vonatkozásaira terelni a szót, amelyekről – tudtommal – korábban nem igazán esett szó. Két magyar jazzlegendáról, zenésztársodról beszélek: Szabó Gáborról és Pege Aladárról. Talán kezdjük Gáborral.

Mike: Nagyon szívesen. Úgy nőttem fel, hogy Gábort hallgattam lemezeken. Imádtam a játékát azokon a Chico Hamilton-felvételeken, amelyek a ’60-as években jelentek meg. Aztán bekerültem Chico zenekarába, talán két-három évvel azután, hogy Gábor kilépett. Nagyon izgalmas volt abban a zenekarban játszani, amelyben már korábban Gábor is játszott. ’74-ben egyszer csak váratlanul felhívott, hogy játsszak vele egy hetet Bostonban, a Jazz Workshopban. Valahol még megvannak a kazettáim arról a fellépésről. Minden koncertemet fel szoktam venni: vagy kiraktam egy magnót a zenekar elé, vagy valaki a közönségből rögzítette. 1974 februárjában, vagy márciusában voltak a koncertek.

Csaba: Remek lenne ezeket meghallgatni. Ki volt még a zenekarban?

Mike: A többiek mind bostoni zenészek voltak. A dobos volt talán a legismertebb tag volt; hosszú ideig játszott Dave Brubeck-kel a ’70-es, ’80-as években, és sokáig Maynard Ferguson-nal is. Ő dobolt a zenekarban azon a koncerten.

Csaba: Randy Jones?

Mike: Igen, Randy. Sok Szabó Gábor-számot játszottunk, és néhány standardet is. Ami a legjobban lenyűgözött, az a gitár hangszíne volt. Igazi gypsy stílusban gitározott – közelebb pengetett a hídhoz, hogy hangsúlyosabb legyen a hang. Imádtam ezt a hangzást. Akkoriban sokan inkább Jim Hall-féle hangzásra törekedtek, de Gábornak ez a teljesen más stílus remekül működött. Zseniális improvizátor volt. Gyerekkoromban sok gypsy zenét hallgattam anyám lemezein, így ismertem ezt a folyékony stílust. Ez a frazeálásról szól – nem feltétlenül a dal akkordjaiban mozogva, hanem föléjük dallamokat építve. Néha a dalon belül játszott, néha a groove fölött – de a hangzás pont az volt, amin felnőttem.

Csaba: A kompozícióiban sokszor merített a magyar népdalokból is. A lemezen szerzőként Gábor neve szerepel, de népdal-motívumok is meg-megbújnak bennük. Biztosan ismered a Jazz Raga című lemezét is, szitárral – ez az ötlet vajon honnan jött?

Mike: Gitáron is ugyanazzal a filozófiával játszott már – ez a hozzáállás megvolt benne. Én is így gondolkodom, amikor bőgőzöm. Egész életemben hallgattam indiai zenét. Játszottam Ravi Shankar-ral is, és próbáltam magam is abba a zónába kerülni.

Csaba: Hogyan jött össze ez a közös fellépés? Talán Chico ajánlott be Gábornak, és aztán ő hívott?

Mike: Így lehetett. Lement az az egy hét Bostonban Gáborral, s utána egy jó ideig nem találkoztunk. Később megjelent egy Szabó Gábor lemez – a ’70-es évek végén, Montreux-ben rögzítették –, amin szerepelek. De annyi felvételt csináltam akkoriban, hogy őszintén szólva nem emlékszem, mikor és hogyan vettük fel. Voltak olyan felvételek, amikor a zenekarvezető nem is volt ott a stúdióban – mi feljátszottuk a mi részünket, ő pedig később feljátszotta a saját részét. Előfordult, hogy Montreux-be röptettek egy-két napra felvételre, aztán indulás haza. De amikor valóban együtt játszottunk Gáborral – a koncert előtt, vagy után beszélgetve –, az fantasztikus volt.

Csaba: Találtam erről egy kis információt Doug Payne honlapján. Azt írja: Gabor Szabo Quartet, Montreux, Svájc; 1979. július 16. Közreműködők: Gabor Szabo, Joe Beck, Mike Richmond és Dannie Richmond. Négy szám: Gypsy Jam, Samba Jam, Breezin', Straight No Chaser. A leírás így szól:

„Egy ponton a konferanszié megjegyzi: ‘bármilyen hihetetlen, ez Gabor Szabo és Joe Beck első közös fellépése 15 év után’. A két zenész közvetlenül a fellépés előtt találkozott a színfalak mögött. A koncert egy rögtönzött jameléssel indult, vonós bőgővel, Beck rockos gitárfutamaival és Szabó utalásaival az A Thousand Times című számra. Ez hamar átalakult egy cigányos keretbe, amely kiválóan alkalmas volt szabad improvizációra. Beck meglepően jó partnernek bizonyult; aktívan ‘párbajozott’ Szabóval, mint régen Jimmy Stewart, de közben hozta CTI-felvételeinek feszes rockos élét is. A zene bossa nova-vá simult, Jobim Dreamer című számára emlékeztetve, és Beck virtuozitása még jobban kirajzolódott. Képes volt ötvözni George Benson játékos könnyedségét és Szabó cigányos játékosságát saját acélos funkjával. Szabó szárnyalt ebben a kötetlen környezetben; tele volt spontaneitással és interakcióval. Másik gitáros jelenlétében még szenvedélyesebben játszott. Ezután Bobby Womack Breezin’ című számát – melyet társszerzőként jegyzett – adta elő, ragyogóan, még Beck kísérete nélkül is. Egyszerűen, Mike Richmond remek, pattogós bőgőjátékára építve, lendületesen adta elő. Meglepő fordulatként egy életteli Straight No Chaser-t is eljátszott, Monk játékos témájának minden szögletét elkapva, a szerző univerzumában úgy mozogva, mint egy űrhajós, aki minden csodás szegletet ismer. Szabó Wes Montgomery-re emlékeztetett abban, ahogy egy ismert jazzdarabot feldolgozott: megőrizte a dal egyediségét, miközben saját eredetiségét is hozzáadta. Szinte borzongató belegondolni, milyen lenne, ha Szabó egy egész Monk-repertoárt feldolgozott volna.”

Mike: Hűha. Bárcsak többre emlékeznék, de sajnos nem. Akkoriban rengeteg koncertet adtam Európában, Montreux-ben is… Mindenesetre meg kell keresnem ezt a felvételt és meghallgatnom. Akkoriban Montreux még a jazzról szólt – most már inkább pop, ahogy tudod. Claude Nobs, a fesztivál alapítója, a világ egyik legnagyobb promotere volt, fantasztikus ember. ’73-ban ismertem meg, és évek alatt barátok lettünk. Gyakran felhívott, hogy játsszak ezzel vagy azzal, és nála laktam a hegyekben, Montreux fölött. Néha ott fent, a hegyekben tartottunk rögtönzött koncerteket – egyszer például csak a szikláknak és a domboknak játszottunk, Tom Scott volt a szopránszaxofonos. A ’70-es években kezdtek stúdiómunkákra is szerződtetni. Már a ’60-as években jártam egyszer Svájcban diákként és turistaként, de ’73-tól minden évben több hónapot töltöttem ott zenészként. És a szerencse úgy hozta, hogy az egyik első európai koncertem Chico Hamiltonnal 1973-ban a Montreux Jazz Fesztiválon volt, ahol Miles Davis és McCoy Tyner előtt játszottunk. Azt a fellépést rögzítették is – videó is van róla. Onnantól kezdve hívtak Európába sok országba mindenféle lemezfelvételekre. Ha az ember fellép egy ilyen fesztiválon, amit milliók néznek a tévében, akkor utána sorra jönnek a meghívások.

Csaba: Nemrég csináltak egy remek, hosszú dokumentumfilmet „Funky Claude”-ról a svájci tévében. Megpróbálom megkeresni és elküldeni neked, rendben?

Mike: Nagyon örülnék neki. Különleges ember volt Claude. Montreux már nem ugyanaz nélküle.

Csaba: Ha megtalálom a linket, elküldöm. Most digitalizálják az egész koncertarchívumot; állítólag mindent – vagy majdnem mindent – mindig felvettek, és minden anyag megvan. Egyébként van egy személyes történetem is Claude-ról – egy barátom, intenzív terápiás orvos kezelte őt a síbalesete után. Ott halt meg, a lausanne-i kórházban. Éjszakai síelés közben egy fának csapódott, és életveszélyes állapotban került az intenzívre.

Mike: Szörnyű.

Csaba: Vissza Gáborhoz: amikor vele játszottál, adott neked bármilyen instrukciót?

Mike: Soha. A legtöbb nagy zenekarvezető nem teszi. Odaadja a kottát, számol, és megnézi, hogyan játszod a zenéjét. Inkább a hotelekről, vagy a kajáról beszélnek – nem a zenéről. Gábor is ilyen volt. Ami nagyon megmaradt bennem: sok kiváló szólista van, aki nagyon jól játszik, de nem igazán kommunikál a zenekarral – inkább csak saját magát hallgatja. Gábor viszont az egész zenekart figyelte, folyamatos interakcióban volt velünk. Vele játszani igazi párbeszéd volt, nem egyéni mutatvány. Soha nem arról szólt a fellépése, hogy „nézd, mit tudok”, hanem mindig a zenéről. Egy bizonyos szint felett mindenki tud játszani – de az igazi élvezet a zenei beszélgetésben van. Ő minden este így játszott.

Csaba: Milyen volt beszélgetni vele? Volt egy afféle erős magyar akcentusa, mint a legtöbb magyarnak, aki angolul beszél?

Mike: Igen. Úgy tűnik, sok magyar sosem veszti el az akcentusát. A nagyszüleim Ukrajnából származtak, így sokféle akcentus vett körül – orosz, ukrán, később német – tehát gyerekkoromban az angol nekem sem az anyanyelvem volt.

Csaba: Már akkoriban is voltak nála drogproblémák?

Mike: Amikor én vele játszottam, a ’70-es években, nem voltak.

Csaba: Manapság a diákjaid mennyire ismerik őt?

Mike: Nem nagyon. Fiatalon halt meg, és sok lemezét elég nehéz beszerezni. De nekünk zenészeknek még mindig ő az egyik legnagyobb.

Csaba: Ezek szerint, mire a híres Mingus Dynasty-lemez – amit ’80-ban Montreux-ben vettek fel, két bőgőssel – megjelent, neked már megvolt a Montreux-i kapcsolatod. Ez ugyebár átvezeti a beszélgetésünket a második „magyar kapcsolatodhoz”: Pege Aladárhoz. Neki is volt már fontos Montreux-i kötődése ekkor: például a Montreux Jazz Fesztiválon 1970-ben, van is lemez arról a koncertről, amelyen Szakcsi Lakatos Béla zongorázott és Raduly Mihály játszott fúvós hangszeren. Ezután Pege Aladár gyakori vendége lett a fesztiválnak.

Mike: Igen. 1980-ban egy magyar gitárossal játszott ott – nem emlékszem a nevére –, aki nem úgy játszott, mint Gábor, hanem inkább hagyományos jazzgitárosként. Én is ott voltam Montreux-ben; akkorra már, mint a Mingus Dynasty Band vezetője. Az én ötletem volt, hogy meghívjuk Aladárt a zenekarba, csak ott és akkor, arra az egy Montreux-i koncertre. Nagyon tetszett neki az ötlet. Megmutattuk neki a kottákat, csináltunk egy rövid hangpróbát, és ennyi – nem volt igazi próba. Megbeszéltem vele, hol szeretném, hogy szólózzon, és hol fogok én szólózni, hogy legyenek bőgőduók. Teljesen spontán inspiráció volt.

Csaba: Hogyan fogadták a többiek, hogy behoztál egy második bőgőst?

Mike: Hozzá voltak szokva, hogy csak velem játszanak, szóval nyilván más volt a hangzás és a feeling. De a zenekarban mindannyian fantasztikus zenészek voltak – Randy Brecker is a zenekar tagja volt –, és egy első osztályú muzsikus gyorsan alkalmazkodik. Számomra óriási élmény volt egy olyan bőgőssel játszani, mint Aladár. Mindent tudott játszani, klasszikust és jazzt egyaránt, gyönyörű vonóshanggal.

Mike: Szerinted Gábor és Aladár játszottak együtt valaha?

Csaba: Igen, van egy ritka lemez, Gábor Szabó in Budapest. ’74-ben vették fel a Magyar Rádió 8-as stúdiójában. Egyféle magyar „pick-up” zenekar volt, Kőszegi Imre dobolt, Másik János zongorázott, és néhány számban Kovács Kati is énekelt. Különleges lemez; sok évvel a felvétel után jelent meg. Eredetileg tévéfelvétel volt, amit 1975-ben sugároztak.

Csaba: És mi a helyzet Zoller Attilával?

Mike: Valójában sosem játszottam vele – legalábbis nem fizikai értelemben. Vicces történet: a ’70-es évek végén, vagy a ’80-as évek elején Joe Henderson-nal játszottam a Fat Tuesday’s-ben New Yorkban. Odajött valaki, és azt mondta: „Imádom azt a lemezt, amit Zoller Attilával csináltál.” De az a felvétel sok évvel korábban készült, amikor én még kisgyerek voltam. Akkoriban éppen régebbi felvételek újrakiadásán dolgoztam producerként, és néhány esetben az volt a feladatom, hogy a régi lemezre új bőgőszólót vegyek fel. Tehát az eredeti felvételen nem voltam ott – talán öt éves lehettem, amikor az eredeti session zajlott!

Csaba: Hűha. Ha már szóba került a stúdiómunka… Mostanában főleg ezzel foglalkozol, ugye? És tanítasz is az NYU-n. Szoktál még klubokban is játszani?

Mike: Nem nagyon. Macerás nekem New Jersey-ből bemenni New Yorkba, hogy egy kis klubban játsszak. Néha megteszem, általában nem zenekarvezetőként. Viszont sok stúdiómunkát csinálok, plusz tanítok az New Your University-n. Az első könyvem, a Modern Walking Bass Technique mellett, amit az NYU-n is használok, van még öt másik tankönyvem. Rendszeresen adok ki lemezeket a SteepleChase kiadónál, de az utóbbi években ezeken csellón játszom. Jay Anderson bőgőzik, Peter Zak a zongorista, Billy Drummond a dobos. Az egyik legutóbbi lemez egy Bill Evans-album. Ez különleges volt, mert Andy LaVerne – aki Evans-nál tanult – zongorázott, és elhozott a felvételre néhány eredeti Bill Evans-kottát, saját kézírásával. Nagy élmény volt ezekből játszani. Később csináltunk még egy másik Evans-lemezt is (Ride Symbol Records) Andy-vel, Anthony Pinciotti dobossal és velem bőgőn.

Csaba: Szegény Anthony, ő is itt hagyott bennünket pár hónapja... ez lehetett az egyik utolsó felvétele. Mike igaz az, hogy a saját zenéidet a stúdióban próba nélkül veszed fel?

Mike: Igen. A SteepleChase-nél készült újabb lemezeim nagy részén, amit hallasz, az az első felvétel ("first take"). Előre elküldöm a kottákat a zenészeknek, aztán a stúdióban eljátsszuk őket. Így megmarad a frissesség – olyan, mintha összejönnénk a barátokkal, és együtt olvasnánk el egy könyvet.

Csaba: A diákokkal kapcsolatban: úgy látom, manapság nem sokat tudnak a történelemről. Az én területemen sem ismerik, vagy nem érdekli őket az orvostudomány története. Szerintem a zene- és jazztörténetnél is hasonló a helyzet.

Mike: Néhányan sokat tudnak, de a zömük nem. Szeretek az iskolában történelemről beszélni – nem csak zenei történelemről, hanem világtörténelemről és amerikai történelemről is –, és ilyenkor sok diáknak fogalma sincs, miről beszélek. A családom nem innen származik, így ismerem a világtörténelmet, és próbálom a zenéhez kötni. Minden zenének van története. A diákjaim azt mondják: „Nekünk nem kell tudnunk semmit, mert mindenre rákeresünk a Google-ben.” De én mondom nekik, hogy ezzel kimaradnak valamiből. Jó érzés, ha az ember fejében vannak a tények. Én mindent tanultam gyerekkoromban – matekot, zenét, nyelveket. Matematikus szakon kezdtem az egyetemet. Mindkét szülőm matematikus volt, így felnőttként a barátaimmal még mindig szoktunk matekfeladatokat dobálni egymásnak a tábortűznél, szórakozásból. A diákjaim már nem gondolkodnak így. Az agyamat úgy tartom frissen, hogy tudományos és csillagászati magazinokat olvasok – mindig tanulok valamit.

Csaba: És a diákok még mindig kedvelnek, ha kemény dolgokat mondasz nekik? Tudom, hogy az NYU-n többször is megválasztottak az év tanárának.

Mike: Igen. Vannak fantasztikus diákjaim. Néhányan nagyon sikeresek lettek. Martin Wind – az egyik kedvenc bőgősöm – Németországban volt a tanítványom, majd segítettem neki átjönni az Egyesült Államokba. Jó barátja Philip Catherine-nek. Aztán ott van Jeff Dingler, aki az NYU-n volt a diákjaim között. Mark Wade is… Sok jó zenész került ki a programból az évek során.

Csaba: És mi lesz a többiekkel – azokkal, akik nem tudnak New Yorkban érvényesülni?

Mike: Gyakran visszamennek a szülővárosukba, tanítanak egy helyi főiskolán, és ott nagyon elismert zenészek lesznek. Nem mindenki tud New Yorkban boldogulni – ahhoz nagyon, de nagyon jónak kell lenni.

Csaba: Ugyanez van a tudományban. A legtöbb PhD-hallgatómból nem lesz vezető kutató – inkább iparba mennek, vagy tanítanak.

Mike: Ez mindig is így volt.

Csaba: Lassan lejár az időnk, és még nem is beszéltünk pár dologról, ami személyesen érdekelne. Például, hogy sok kapcsolatod van Svájccal, ahol most élek. Részt vettél Fritz Renold Lausanne-i jazziskolájában, sok éven át játszottál a George Gruntz Trio-ban és a koncert jazz-zenekarában is… Felvételeid vannak Daniel Humair-rel, aki ma is aktív, és társtulajdonosa a lausanne-i Chorus klubnak, ahol gyakran fellép… A „svájci kapcsolatokra” majd egy másik alkalommal térjünk vissza!

Mike: Örömmel. Köszönöm, hogy megkerestél, és add át üdvözletem a magyar jazzrajongóknak. Ha találkozol Daniel Humair-rel Svájcban, köszöntsd a nevemben is; van néhány festménye a házamban, és régi barátok vagyunk, de már rég nem találkoztunk.

Csaba: Mindenképpen! Még egyszer köszönöm az idődet és a kedvességedet.