Gregory Porter - avagy a Mágus visszatér
Még egy éve sem volt, hogy a Veszprémi Aréna tündöklő színpadán életem egyik meghatározó jazzélményét élhettem meg, melynek főszereplője Gregory Porter volt. Azt gondolom, hogy akkor egy életre beleégette a hallójárataimba azt a hihetetlen érzelmet közvetítő hangszínét. Nem is volt kérdés, hogy mikor tudomást szereztem újabb látogatásáról, máris piros nagybetűsen véstem bele a naptáramba.
Némi fennforgásos nap után éppen időben csosszantam be a Müpa mélygarázsába, majd beérkezve az engem mindig elbűvölő épületbe, az első meglepetés abban ért, hogy a jegyem egy teljesen új szintre visz: a P5ös emeleti pótszékbe desztinált az elkövetkezendő két órára. Kissé távolabbra kerülvén így a színpadtól sajnos nem volt lehetőségem az arcok és finom gesztusok detektálására, így kissé szűkebb vizuális leírás lesz várható. Sebaj, gondoltam magamban, a hang úgyis kárpótolni fog.
De nem teljesen így történt sajnos. Nem tudom hogy a terem emeleti akusztikája, vagy az általános beállítás okozta, de a mélytartományok nagyon gyérül szóltak. A bőgő szinte beolvadt a dob középtartományába, a lábdob a 90-es évek elpukkanó papírzacskójára emlékeztetetett, és Porter hangjának finom simogató morgásai sem jöttek ki.
Az együttes tagjai egymás után érkeztek, s a sort a kapitány, Porter zárta, s a „Holding On” strófáit ismerhettük fel. A Mágus elegáns szürke öltönyben, selyemfényű fehér ingben az elmaradhatatlan, szinte védjegyének számító fejviseletben belekezdett a dal első strófájába, melyet gyönyörű, simogató zongoraszólamok vezettek fel. A szaxofonnál a hangszer dinamikáját szinte meghazudtoló Tivon Pennicot fújt, ismételten egyedi, azonnal felismerhető érzelmes hangzást kölcsönözve a daloknak. Az egyedüli változás a tavalyi összeállításhoz képest az volt, hogy egy Hammond orgona is megjelent a színpadon, melyet Ondrej Pivec keltett életre. Nagyon kézenfekvő volt ennek a hangszernek a bevonása az együttesbe, hiszen Porter spirituális, rendkívül vallásos alakjához a gospel stílus közelsége eddig is tapintható volt. Így kiegészülve az együttes egy érdekesebb hangzásvilágot is tudott biztosítani az eddig hallott formációhoz képest, mindenféleképpen előremutató kezdeményezésnek érzem.
A dal végén a Mágus köszöntötte az erős tapsban kitörő hallgatóságot, amely már az első adandó alkalommal füttyökkel, és elégedett felkiáltásokkal erősítették meg a fent említett tapsot. Jelezte, hogy a koncert során az elmúlt 4 albumról fognak dalok elhangzani, megemlítette, hogy milyen jó újra a gyönyörű magyar földön járni, ráadásul most ebben a csodálatos koncertteremben.
Szinte levegőt sem véve máris elkezdődött a következő nóta, az „On My Way to Harlem”, melyben Chip Crawford ismét bebizonyította, hogy a legnehezebb hangszer milyen csodálatos hangokat képes kiadni magából. Ujjai alatt kezes bárányként dolgoztak a zongora fekete és fehér billentyűi, játékos könnyedséggel szóltak a hangok gyönyörűen felépítve a szólamokat. Tivon szólójától majd felugrottam a székemből, aminek a marcona felvigyázók biztos nem örültek volna annyira. Az aktuális album címadó dala, a „Take Me to the Alley” érzelemdús taktusai olyan őszintén hangzottak el a teremben, hogy szinte lehetett érezni az üres falak néma lüktetését. A „Don't Lose Your Steam”-ben megismerhettük a fiatalokat pártoló Porter-t egy érdekes ritmuson pulzáló dalban.
Igazándiból eddig a pontig izgultam csak, hogy vajon Porter megkapta-e az üzenetemet, és olvasta-e a Jazzmás cikkemet a veszprémi buliról, s kiküszöböli azt a csorbát, amivel tökéletessé varázsolhatta volna azt az estét a 99% helyett. Nos, jelentem vette a lapot, s kitörő örömömre a következő dalként a távkapcsolatban élő jazzrajongók himnuszának is aposztrofálható, egyik legmélyebben érzelmes dalának első taktusai következtek. „Consequence of Love”. Erről a dalról nem szabad többet mondani, aki nem ismeri, irány azonnal a youtube-ra meghallgatni. Mondani se kell, hogy a dal végén könnyed hangorkán és tapsvihar erősítette meg bennem, hogy nem vagyok egyedül, amikor ikonikus dalnak tartom ezt a szerzeményt.
A kissé melankolikus hangulatból egyből a „Work Song”-gal robbantott ki bennünket. A dalt távol a mikrofontól kezdte el énekelni vehemensen, lábával dobbantva adva némi plusz hangsúlyt a mondanivalója komolyságának. A dal közben Emanuel Harrold szólójának ideje is megérkezett, elég rendesen meggyepálva a dobszerkót csinált remek hangulatot a ritmusfordulataival és profi technikai megoldásaival. Ezt a fergeteget a Hammond orgona szólója követte, ahol megcsodálhattunk a kissé ritka hangszer fantasztikus hangszíneit, s a belőle kihozható fantasztikus hangzásvilágot, melyet egy újabb komoly dobfutam követett. Porter a dal végén hatalmas érzelemmel és átéléssel énekelte a záró sorokat, melyek végén egy robbanásszintű HEY felkiáltással zárt le ellentmondást nem tűrő úthenger jeligével. Fantasztikus pillanatokat élhettünk át ebben a dalban is.
Kissé lenyugtatva a hallgatóságot egy újabb gyönyörű ballada, a „Hey Laura” következett, ahol a csapat összeszokottsága és profizmusa tökéletes előadást hozott magával. A könnyed, egymással játszó hangszerek remek táptalajt adtak Porter emocionálisan átszőtt hangjának.
A szűnni nem akaró tapsot Jahmal Nichols bassz-szólója törte meg, melyben jónéhány klasszikus strófa után némi „Papa Was a Rolling Stone” átvezetéssel érkeztünk el a „Musical Genocide”-hoz, mely a „Liquid Spirit” album egyik legfontosabb dala véleményem szerint. A jelentősen hosszúra kerekedett dalban Porter megtáncoltatta rendesen a hangját és gondolatait, remek játékot játszott a sorokkal, szavakkal, változtatgatva a tempót, hangsúlyt, taglalást, így adva okot az elgondolkodásra, hogy valójában hogyan is kell a dalt értelmezni.
Az ovációt az együttes tagjainak kivonulása követte, csak Chip a zongoránál és Porter a zongora mellé ülve maradt a színpadon. Kis felvezető zongorajáték után a „Water Under Bridges” következett, mely az elválás, az elfelejtés mindenkit megérintő élethelyzetével szembesített bennünket. Mondani sem kell talán, de ez a dal volt a koncert érzelmi csúcspontja. Szó szerint nem akart a taps elhalkulni, csak mikor a duó a „Don't Be a Fool” sokatmondó taktusával haladtak az érzelmes vonalon tovább.
Az együttes kiegészülve a 2013-as „Liquid Spirit” album címadó dalával folytatta a koncertet. Itt esett le, hogy mint fotós, mennyi alkalommal szembesülök a kották és kottatartó állványok kitakarása miatti képkomponálási hibákkal. Egy kedves jazzszerető fotós kollégám mondta egyszer, hogy az igazi zenészek nem kottából, hanem szívből játszanak. Mondani sem kell, hogy itt se híre se hamva nem volt holmi papíroknak. Következett az „In Fashion” érdekesen pulzáló dinamikájával, melyet a „Free” robbanó ritmusa fokozott fel a csúcsig. Sőt kicsit tovább, mert érezhetően itt minden muzsikus beleadta teljes tudását, a zongora billentyűi szinte beletaposódtak a hangszerbe, a bőgőt basszusgitárra lecserélő Jahmal Nichols majd leszakította a húrokat, a Hammond orgona visítva dolgozott, a dob fantasztikusan szólt és a szaxofon is sikítva végezte feladatát. Igazi ereszd el a hajam jazzy módra. Egyszercsak Porter sétált ki táncolva a színpadról, majd a zongorista következett, szaxofon, majd az orgonista is kisétált, persze mindegyikük még egy komoly szólóval örvendeztetett meg bennünket. A körmérkőzés győztesei, a dob és a gitár pedig szinte véget nem érő versenyt játszottak a már a széket elhagyva tapsoló és őrjöngő közönségnek, majd Emanuel Harrold marad egyedül és egy passzentos dobszólóval lezárta a dalt és az őrjöngés közben fejcsóválva, mosolyogva sétált ki utolsóként a deszkákról.
Persze azt mindenki tudta, hogy a Müpa közönsége addig nem fogja abbahagyni a tapsot, füttyögést és kiabálását, amíg vissza nem jönnek, így eleget tettek a közakaratnak és lenyomták a „No Love Dying”-ot, majd elbúcsúzva távoztak. Persze ezzel nem úszták meg, a szűnni nem akaró hangi káoszt csak egy újabb visszatéréssel tudták kordában tartani. Sajnos csak egy meghajlást kaptunk, s nem egy újabb dalt, de azzal a reménnyel hagytam el a sötétben pazarul kivilágított Müpa épületét, hogy talán egy év múlva újrázhatok...
