Születésnapi beszélgetés Gonda Jánossal - Exkluzív interjú

Január 11-én töltötte be a 86. életévét Gonda János Széchenyi- és Liszt-díjas zongoraművész, zeneszerző, főiskolai tanár, zenetörténész. Nem tudom - nem kérdeztem meg - mire a legbüszkébb: a könyveire, az oktató munkájára, számtalan publikációjára, a jazz ügyéért végzett többirányú munkájára - vagy inkább arra, hogy muzsikus? Talán nem is fontos... Otthonában fogadott - nagyon szívélyesen.

Kedves Tanár Úr! Nem vagyok sem zenész, sem kritikus - csak a jazzről szeretnék egy kicsit beszélgetni Önnel. Az Orvosi Egyetemen rendező voltam a Jazz Klubban...

Többször megfordultam a klubban.

Tudom, emlékszem! A 80-as évek elején. Aztán a munkám során megismerkedtem egy Montreux-ben élő magyar emberrel, és a szerencsés találkozást követően sokszor jártam nála a fesztivál ideje alatt...

Ott is jártam. Nagyon emlékezetes számomra, hisz ott ismerkedtem meg egyik kedvenc zongoristámmal, Bill Evans-szal. Erről egy előző évi sztori is eszembe jutott: Meghívtak bennünket egy jónevű európai fesztiválra, ahová akkor még kék, vagyis nyugati útlevél kellett. Az volt a probléma, hogy Kovács Gyulának nem adtak útlevelet, dobos nélkül mentünk ki. Sétáltunk az utcán és megláttunk egy muzsikusnak látszó afro-amerikai járókelőt. Leszólítottuk, hátha dobos. Az volt! Úgyhogy vele, Fred Braceful-lal léptünk fel.

Gondoltam, hogy készülök az interjúra, de az utóbbi években rengeteg cikk jelent meg Önről - többször összefoglalták a pályafutását. Inkább egy kötetlen beszélgetést szeretnék.

Nem nagyképűség, de sokirányú tevékenységemmel elég gyakran foglalkozott a sajtó. Partner vagyok abban, hogy csak úgy beszélgessünk!

Szóval: készülés helyett meghallgattam a számomra legkedvesebb "Vonzások és választások" című lemezét, aztán a "Képek, emlékek"-et.

Az előbbi volt az első magyar szólózongora lemez 1980-ban.

Más, és talán mindig aktuális téma: mennyire érzi "megosztottnak" a magyar jazz-zel foglalkozókat?

Simon Géza Gábor nézeteire és tevékenységére gondol?

Igen, rá is gondoltam.

Ő nagyon buzgó, utánajár a dolgoknak, és amit lehet elintéz. De sajnos munkáiban annyi tévedés található, ami már szinte káros. Tanulmányt írt róla, hogy az 1800-as évek végén, a Habsburg időkben Magyarországon már ragtime-ot játszottak. Ami lehetetlen!

Turi Gábor?

Ő küldött nekem most egy cikket. Válaszoltam neki, hogy írása szokás szerint precíz és mérsékelt hangú. Kb. 40 éve ismerem, sokat dolgoztam vele. Konzekvensen egy úton halad az életpályáján, mindig tényeken és adatokon alapulnak professzionális munkái. De: tökéletesen megértem, amire Maloschik törekszik: népszerűsíteni, populárisabbá tenni azt a műfajt, ami az esetek többségében nem könnyűzene.

Miért nem lehet béke?

Mert két más felfogású, más alkatú személyről van szó. Meg kellene érteni, hogy: erre is szükség van - meg arra is!

Kibékíthetetlennek tűnik az ellentét a "két oldal" között...

Minden tudományban - gondolom, az orvostudományban is - van olyan írás, ami a nagyközönségnek szól. A rádióban néha hallgatok olyan híres professzort, aki abszolút népszerűen tud beszélni.

Nekem van egy zongoraművészi és egy zenetudományi diplomám. Folyamatosan tapasztalom, hogy a zene világában mennyire szükséges a népszerűsítés, a nagyközönségnek szóló irodalom. Ugyanakkor a magas zenetudomány jelentősége kétségbe vonhatatlan. Lehet, hogy idős koromra toleránsabb lettem - de mindkettőt lehet jól csinálni. Egyáltalán nem baj, ha a nagyközönségnek írok egy olyan könyvet, amiben nem sorolok fel ezerféle dolgot - hanem csak a zenét próbálom meg népszerűsíteni. Ha viszont megjelenik egy komoly tanulmány - bekerül a Szabó Ervin Könyvtár zenei részlegébe. Ha egy kutató utána akar nézni, hogy az elmúlt 30 évben mi jelent meg miről - akkor ott megtalálja. A tudomány az megmarad. Amikor megírtam az első könyvemet - viszonylag nagy példányszámban kelt el. Sokat kínlódtam vele, hogy a zenei mellékletben 1-1 felvételből csak 20 másodpercnyi anyagot lehetett bemutatni. Például Miles Davis világát ennyi idő alatt hogyan lehet hitelesen felidézni?

Lehetetlen.

Abban az időben itt évtizedeken keresztül nem volt jazz. Az a bizonyos tiltott időszak... Mondták nekem: miért mondja a Tanár Úr, hogy nincs jazz, amikor valamelyik szállodában jazz-zenekar játszik? Azt mondtam: össze tetszenek téveszteni a tánczenekarral! Az volt az elsőszámú feladat, hogy a kettőt el kell különíteni.

Én Parker-ék, később a nagy Miles Davis Sextet idejében kerültem igazán közel a jazz-hez. Davis-nek akkoriban Coltrane, Adderley, Hancock volt a partnere.

Tehát az ötvenes évek vége, a hatvanas évek eleje. Nem az az "igazi" jazz még most is?

Én azt szerettem a legjobban.

Néhány szót hadd kérjek az általam legtöbbre becsült zongoristákról!

Ha kronológiailag szeretnénk gondolkodni, akkor Art Tatum az első.

Nekem nagyon sok klasszikus zenei kapcsolatom volt. Emlékszem, amikor Pernyének és Radosnak feltettem először Art Tatum-ot. Rados még az életben nem hallott jazzt. Amikor ez megszólalt - láttam, hogy leesett az álla!

Tatum elképesztő technikájú muzsikus volt - ráadásul majdnem teljesen vak. Ilyen zongorista azóta sem született. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy őt kedvelem a legjobban.

Bud Powell?

Nagyon szeretem. Korán meghalt, idegileg nem volt rendben. Furcsa, hogy a nagy beboposok - Dizzy Gillespie meg a többiek -, ha Peterson-nal játszottak - függetlenül attól, hogy óriási volt -, idegesítette őket, hogy túl "sokat" zongorázott. Powell-t meg szerették, mert ő  levegősebben játszott. A zenészek között is van féltékenység...

És akkor Oscar Peterson?

Amikor Oscar Peterson-nal találkoztam - nagyon jól elbeszélgettünk. Szóba hoztam, hogy eljönne-e hozzánk koncertezni - erre lemerevedett. Olyan nincs, hogy egy ismeretlen valaki odamenjen egy amerikai sztárhoz és ilyet kérdezzen tőle. Elővette a naptárját - látta, hogy nem akartam megsérteni - és megadta a manager-ének az elérhetőségét: San  Francisco, ilyen és ilyen szálloda, hétfőn 11 és 12 között.

Peterson minden idők legjobbja?

Hát - ízlések és pofonok. Nem lehet rangsorolni.

Ella Fitzgerald az énekesnők között a legjobb?

Őt is nagyon szeretem, de hozzám Sarah Vaughan áll a legközelebb. Van egy jellegzetes tónusa és egy rendkívül egyéni variatív improvizációs stílusa. A másik, akit nagyon szeretek: Dinah Washington.

A maiak közül? Például Dianne Reeves?

Nem tudom. Ha róluk beszélünk, hogy Fitzgerald, Holiday, vagy Vaughan - akkor Reeves nem jut az eszembe...

Diana Krall?

Nagyon hangulatos, jó swing-je van, szórakoztató, de... Ilyen jazz is kell!

Chick Corea?

Hozzám Jarrett áll a legközelebb.

Nekem ő az elsőszámú zongorista.

Sajnos, az utóbbi években borzasztóan sok pszichés problémával küzdött.

Lassan egy éve nem lépett fel... Brad Mehldau? Ő nyomába érhet az eddig említetteknek?

Nem tudom, mert annyira más világ. Sok kortárszenei elem van az ő improvizációiban, annyi polifónia - és olyan bonyolult dolgokat játszik, ami nekem érdekes. De kérdés, hogy másnak is az?

Teljesen egyéni - nem?

De, nagyon!

Néhány szó a magyarokról...

Nem szívesen, mert abból mindig sértődés van.

Mégis: ki volt a legkedvesebb zenésztárs - nem zongorista?

Nagyon hosszú ideig játszottam Kovács Gyulával, Berki Tamással, Berkes Balázzsal - aztán Kőszegi Imrével, Jávorival. Több mint 30 évig vezettem a tanszakot - nem volt olyan tanár, akivel haragban lettem volna. Együtt tanítottam Szakcsival - az ő muzikalitása és technikája elsőrangú.

Binder egy igazán egyéni hangú zongorista.

Ő is a növendékem volt. Jól ismerem, Szakcsi után először vele tanítottunk együtt. Vele az volt a baj, hogy eleinte eltolódott az avantgárd felé. Valamiért idegenkedett a mainstream-től. Mondtam neki: ha standard-et nem tanítasz, akkor nem jazz zongoristák fognak kikerülni a tanszakról. Sokat változott az utóbbi időben, mérséklődött, mint pedagógus. Amikor koncertezik - és ez helyes is - akkor a saját világát szólaltatja meg. Végül is azért művész.

Aztán még a zongoristák közül az elsők között van Oláh Kálmán. Amikor nyugdíjba mentem, kértem, hogy ő legyen az utódom.

Lehet azt tudni, hogy merre tart a jazz? 10-20 év múlva milyen zenét játszanak majd? Megvan-e például az avantgárd létjogosultsága?

Én azt nem tudom eldönteni. Egy biztos: a dixieland-től - és amit Armstrong-ék játszottak - Brad Mehldau-ig már egy teljesen más világ alakult ki. Ez egy olyan zene - pontosan azért, mert ilyen gyökerei vannak -, ami nagyon gyorsan változik. A jazzben gyorsabban megy a változás, mint a klasszikus zenében. És azért mégiscsak megvan a cool, a bebop és a többi.

Szóval megmaradnak a stílusirányzatok és azokon belül lehet fejlődni?

Mindig van egy olyan irányzat, amelyik el akar szakadni. Ahogy az ifjúság a felnőtt társadalomtól. Coltrane ennek a prototípusa volt.

Ő végigjárta a jazz "összes" útját alig tíz év alatt. Van rossz lemeze?

Nincs. De olyan van, akinek például a "Giant Steps" már nem tetszik.

Pedig utána jött még a "java"...

Pernye mondta nekem, amikor agyon dicsértem Coltrane-t, hogy "Jánoskám! Lehet, hogy ő egy nagy művész, de én ezt már nem tudom követni!" Szóval: meglátjuk...

(Még készítettem 1-2 képet, aztán elköszöntem.)

Tisztelt Tanár Úr! Köszönöm szépen a beszélgetést! Isten éltesse sokáig!