JazzMa

Friss Hírek

BJC 11!2019. január 17.
Shorter, Wayne: Emanon2019. január 16.
Játék – 2019. január2019. január 06.
Gone but Not Forgotten 20182018. december 31.
A JAZZ ESSZENCIÁJA2018. december 30.
RÁKFOGÓ LEMEZFELVÉTEL2018. december 15.

Hírek

EGY KIRÁLY FÜLES SAPKÁBAN

Gregory Porter visszatért Budapestre! A magyar közönségnek a 2016-os Veszprém Fest sztárvendégeként bemutatkozó énekes tavaly nyáron a Művészetek Palotájában lépett fel zenekarával először fővárosunkban, most pedig hétfőn, a MoM Sportban adott teltházas koncertet. A repertoár bővült, a zenekar nem, a tenorszaxofonos Tivon Pennicott, a zongorista Albert "Chip" Crawford, a bőgős Jahmal Nichols, a dobos Emanuel Harrold és az orgonista Ondřej Pivec idén is vele tartottak európai körútjára.

01.jpg

02.jpg

03.jpg

04.jpg

05.jpg

06.jpg

07.jpg

Gregory Porter 1971-ben, Kalifornia fővárosában, Sacramento-ban született, de a San Joaquin völgy déli végében fekvő Bakersfield városkában nőtt fel hét testvérével. Apja, Rufus hamar elhagyta családját, lelkész édesanyja, Ruth viszont nagy hatással volt életére. Ő látta meg fiában a különleges tehetséget, és ösztönözte, hogy már gyerekkorában énekeljen a templomi kórusban. A magas, jó felépítésű Gregory azonban az amerikai futballban akart a csúcsra jutni. A középiskolát befejezve be is került a San Diego State University futball csapatába, így az egyetemen teljes körű, minden költségét fedező atlétikai ösztöndíjat kapott. Az SDSU Aztecs játékosaként jó úton haladt álmai megvalósítása felé, de egy vállsérülés kettétörte sportpályafutását. A védjegyévé vált jellegzetes balaclava sapkájával kezdetben egy másik műtét nyomait akarta eltakarni, de később már nem csak a fellépésein viselte, hanem minden alkalommal, amikor a nyilvánosság elé lépett. A hidegtől védő fejfedőt manapság leginkább téli sportokban használják, de ezt a füles sapka fazont először a brit csapatok használták a krími háborúban a balaklavai csata közben, a Szevasztopol melletti településről kapta nevét is.

08.jpg

21 éves korában Porter elvesztette édesanyját, aki a halálos ágyán is csak arra kérte énekeljen, ne hagyja abba, énekeljen. Porter 2004-ben egyik testvérével együtt a Brooklyn Bedford-Stuyvesant negyedébe költözött. A Lloyd's Bread-Stuy étteremben szakácsként dolgozott, de esténként énektudását is bemutathatta a vendégeknek. Szabadnapjain a közeli bárok, éttermek, a Sista's Place és a Solomon's Porch mellett, a Harlem Club St. Nick's Pubba is kapott fellépési lehetőséget. Szerencséjére ezek egyikében a szaxofonos, zeneszerző és zongorista Kamau Kenyatta felfigyelt rá, és mentorává válva bevezette őt New York elit jazzköreibe. Összehozta a világ egyik legnagyobbjának számító fuvolistájával, akinek lemezein ő is közreműködött. Ez a fuvolás Hubert Laws volt, aki az 1998-as „Remembers the Unforgettable Nat "King" Cole” albumán mutatta be a tehetséges, de ismeretlen énekest. Porternek ez testhezálló feladat volt, Nat „King” Cole zenéi kora ifjúságától hatottak rá, és bár a kilenc számból az első nyolc instrumentális, az utolsó, a Charlie Chaplin komponálta „Smile” feldolgozásban Porter is megmutathatta mit tud. Porter újabb szerencséjére Hubert Laws húga, Eloise Laws is ott volt a felvétel alatt, és a népszerű énekesnőnek annyira megtetszett Porter hangja, hogy azon nyomban meghívta az „It Ain't Nothing But the Blues” címmel futó Broadway musicalbe. A világhírnevét azonban a 2010-ben megjelent első saját néven jegyzett albuma, a „Water”, majd az azt követő „Be Good” című albuma alapozta meg, a zongorista Albert "Chip" Crawford és a dobos Emanuel Harrold már az első, a tenorszaxofonos Tivon Pennicott pedig második lemezétől, azóta is tagja zenekarának. A nagy áttörést azonban a harmadik, a „Liquid Spirit" hozta, amelyre 2014-ben Grammy-t is kapott. Ekkor már le kellett vennie sapkáját, ha magánemberként, a rivaldafényt kerülve akart sétálgatni New York utcáin, fedetlen fővel ugyanis senki nem ismerte fel. A 2014-es év azonban más szenzációt is hozott, a szintén Grammy-díjas, a világ legkiválóbb jazzénekesei közé tartozó, a jazzkritikusok szövetsége (Jazz Journalists Association) által nyolcszor, a DownBeat kritikusai 2000-2012-ig, folyamatosan az év férfi énekesének választott Kurt Elling Porter mögött végzett a „Critics Poll” és az olvasók, a „Readers Poll” listáján is. A következő években mindkét szavazás többnyire Porter elsőségét hozta, az olvasóknak 2015-ben a veterán Tony Bennett volt a legmeggyőzőbb, és Elling idén a kritikusoknál újra visszaszerezte trónját, az olvasók év végén szavazhatnak, az biztos, a következő években is kettejük a „mainstream”, azaz a főáramlatban folyó békés egymás mellett éléséből kerül ki majd a legtöbb szavazatot begyűjtött férfi énekes. Éneklési stílusban újat, mint például annak idején a már elhunyt Leon Thomas vagy éppen a még javában élő Bobby McFerrin, nem hoztak, de olyan fantasztikus, már-már operaénekesi hangon szólalnak meg, hogy döbbenetes. Porter ráadásul saját élettapasztalatait, az ebből kristályosodott gondolatait énekli meg falat rengető baritonján, akár saját, akár más szerzők műveit tűzi műsorára. Egy jó énekes persze a saját egyéniségébe, sőt hitvallásába passzoló, azt legjobban kifejező dalokat választ, de Porter esetében azt is érezhetjük, hogy amit énekel, ő maga is megélte. Ezt mutatta a Müpa koncerten bemutatott, 2016-ban megjelent „Take Me to the Alley” anyaga is, amely szintén Grammy-díjat kapott, és amelyről lemaradtam. Ezen már a 2009 januárjától New Yorkban élő cseh Hammondos, Ondřej Pivec is játszott, így vele ötre bővült a Grammy-díjban részesültek száma a MoM Sport színpadán. Egyébként a további matekot elkerülve elárulom, a hat zenész közül egyedül a St. Louis-ban született bőgős és basszusgitáros, Jahmal Nichols nem szerepel a díjazottak között. Nichols ugyanis nem törzstag Porter zenekarában, az említett lemezfelvételeken Aaron James játszott a hangszeren. A Müpa koncert után, tavaly októberben megjelent Porter „Nat King Cole & Me című lemeze is. Az apa nélkül felnövő Potter számára Cole „szavai tanítások, bölcsességek, atyai intelmek” voltak. Mint egy interjúban elmondta, Cole fontos szerepet játszott az afroamerikai közösségben és saját családjában is, "anyám és nagymamám nagyon büszke volt rá, Cole volt az első fekete ember, aki televíziós műsorban megjelent. Gyönyörű volt, stílusa volt, és az addigi sztereotípiáktól eltérően mutatta meg a fekete ember képmását.” Porter ezeken a dalokon nőtt fel. Amikor öt vagy hat éves volt, írt anyjának egy dalt, aki meghatottságában csak annyit tudott mondani, "fiam, ez úgy hangzik, mint egy Nat „King” Cole”. Porter ezután a mama lemezgyűjteményében felkutatta Cole felvételeit, elkezdte hallgatni őket, és a lemezeken hallott dalok egész eddigi életére útravalót adtak.

A hétfői koncerten szerencsére előző lemezeinek anyagából is válogatott, sőt azokból hangzott el a legtöbb dal. Így a szélesebb réteget megérintő, a pop felé közelítő "Take Me to the Alley" és „Nat King Cole & Me” pár dala mellett a „Liquid Spirit” kemény, bombaként robbanó darabjait is élőben hallhattuk. Örömömre a repertoárban ez utóbbiak kerültek túlsúlyba, én a harcos Portert sokkal jobban szeretem, mint a megszelídült, mindenkinek tetszeni akarót. Azért a „Take Me to the Alley”, a „Holding On”, és a „Smile” alatt is csodálattal figyeltem, de az igazi élményt a „Liquid Spirit”, a „Free”, a „Musical Genocide”, és a második, a „Be Good” című lemezén megismert „On My Way to Harlem” hozta. A nemrég róla készült Don't Forget Your Music című portréfilmből válogatott dalok, valamint a híres Temptations sláger, a "Papa Was a Rollin' Stone” tovább fokozták a hangulatot, így a koncert utolsó számában a hangszereiket a Búcsú szimfónia koreográfiája szerint elhagyó zenészek, hatalmas ováció közepette vonulhattak le a színpadról. A kitartó vastaps két ráadást eredményezett, Porter lírai „When Love Was King” című szerzeménye után a „Work Song” zárta a koncertet. Aki nem tudott ezen a fantasztikus estén ott lenni, de annak is, aki ott volt, ajánlom, nézze meg Porter a német borvidék, Rheingau fesztiválján, nyáron felvett koncertjét, mert tartalmában, hangulatában nagyon hasonlít a budapestihez.

09.jpg

10.jpg

11.jpg

12.jpg

13.jpg

14.jpg

15.jpg

16.jpg

17.JPG

18.jpg

19.jpg

20.jpg

21.jpg

22.jpg

A műfajok határait áttörő Gregory Portert a rangos zenekritikusok sem tudják igazán kategóriába szorítani. Ő a legimpozánsabb kortárs jazz énekes, vagy inkább a soul legjobb, legmélyebb kortárs előadója? - teszik fel a kérdést. Egy biztos, Porter korunk egyik legcsodálatosabb énekese, aki nem csak a jazz, hanem a soul, az r & b, valamint a gospel világában is maradandót alkotott. Időtlen és érzékien naprakész egyszerre, messze túlmutat bármilyen kategórián.

Vissza a hírekhez