EGY NAGY NAP AZ ÚJLIPÓTVÁROSBAN
1958-ban az Esquire magazinnak bedolgozó fotós, Art Kane elhatározta, hogy a Harlem 17-es keleti körzetében, a 126. utcában korának legnagyobb jazz zenészeiről csoportképet készít. Ötvennyolcan fogadták el felkérését, “55 cats and 3 chicks”, és rendeződtek el az instrukciók szerint a 126. utca az Ötödik és a Madison Avenue közötti szakaszán kiválasztott ház előtt. 1958. augusztus 12-én délelőtt 10 órakor elkészült az „A Great Day in Harlem”, amely az Esquire 1959 januári számában jelent meg. A képre ötvenheten kerültek, a nagyszerű zongorista, az 1897-ben született Willie „The Lion” Smith, elfáradt az álldogálásban, és a szomszédban ült, amikor Kane exponált. Az azóta kultikussá vált fotó történetéről Oscar-jelölt dokumentumfilm készült, és központi eleme Steven Spielberg Tom Hanks főszereplésével forgatott Terminál című filmjének is, melyben Benny Golson sajátmagát játszva adja a film főhősének apja által évtizedek során, a képen szereplőktől begyűjtött autogramok utolsó, hiányzó darabját. A Terminál 2004-es bemutatásakor az ötvenhétből még nyolc, míg mostanra mindössze két élő tagja maradt a legendás fotónak, Benny Golson és Sonny Rollins. Közülük a 90 éves Benny Golson június 3-án, a „Világsztárok a Budapest Jazz Cubban” sorozat vendégeként két egymást követő, feledhetetlen koncertet adott.
Art Kane, 1995-ben meghalt, rá egy évre, 1996-ban Gordon Parks újból a helyszínre hívta a még élőket, és az eredeti beállításban készített róluk felvételt. Golson is természetesen az 1958-ban elfoglalt helyén, a lépcsőn áll fehér zakóban.
A Philadelphia-ban, 1929-ben született Benny Golson zongorázni kezdett, de minden megváltozott, amikor a városban fellépő Lionel Hampton zenekarában meghallotta Arnett Cobb tenorszaxofon játékát. Szülei teljesítették kívánságát, megkapta a kinézett hangszert, és a középiskolában már olyan ígéretes fiatalokkal játszott együtt szaxofonjával, mint John Coltrane, Red Garland, Jimmy Heath, Percy Heath, Philly Joe Jones és Red Rodney. Golson 1947 és 1950 között Washington, D.C.-ben, a rangos Howard Egyetemen folytatta tanulmányait. Friss diplomásként elsőként 1951-ben Bull Moose Jackson hívta zenekarába, ahol régi középiskolai barátja, Philly Joe Jones dobolt, és az itt újonnan megismert Tadd Dameron zongorázott. A be-bop egyik meghatározójává vált Dameron két évvel később, a Prestige kiadónál 1953-ban megjelent „A Study in Dameronia” lemezén Golson a trombitás Clifford Brown, Idrees Sulieman, a harsonás Herb Mullins, az altszaxofonos Gigi Gryce, a baritonos Oscar Estell, az egykori iskolatársak közül a korszak szintén ikonikussá vált bőgőse, Percy Heath, és dobosa, Philly Joe Jones összetételű zenekarban játszhatott. A formáció élete, ahogy a későbbi lemezeire is zseniális muzsikusokat megnyerő, 48 évesen rákban elhunyt Dameron élete is, rövid volt. Golson 1954-től egy ideig Johnny Hodges „Earl Bostic” nagyzenekarában játszott, 1956 júniusában csatlakozott Dizzy Gillespie, majd 1958 februárjától Art Blakey „Jazz Messengers” zenekarához. Gillespie nagyzenekara részére hangszerelt is, játékát pedig olyan legendás felvételek őrzik többek között, mint az 1957-ben megjelent „Birks’ Works” és a „Dizzy Gillespie at Newport”. A „Messengers” korszakból az „1958 - Paris Olympia” koncertlemez, és a még abban az évben kiadott „Moanin” jazztörténeti szempontból is mérföldkőnek számít. Közben számos korszakot meghatározó zenész albumain találkozhatunk vele, de Golson saját, Art Farmer trombitással és Curtis Fuller harsonással „Jazztet” néven alapított formációjával is történelmet írt. Az 1960-ban megjelent „Meet the Jazztet” című bemutatkozó lemezüket a neves kritikus, Scott Yanow a hard bop egyik klasszikusának titulálta. Az 1956-1960 közötti időszakban Golson olyan szerzeményekkel gazdagította a világ jazz repertoárját, mint az "And You Called My Name" (1954), a "Stablemates" (1955), a "Whisper Not" (1956), az "I Remember Clifford" (1957), a "Just by Myself" (1957), az "Are You Real?" (1958), a "Blues March" (1958), a "From Dream to Dream" címen is ismert "Park Avenue Petite" (1959), az "Along Came Betty" (1959), és a "Killer Joe" (1960).
Az 1960-as évek végétől a 1970-es évekig Golson jószerivel eltűnt a koncerttermekből, és lemezeket sem nagyon készített. Kimagasló komponista és hangszerelő tehetségére a filmes és a televíziós producerek is felfigyeltek. Filmekhez, és a legnagyobb televíziós társaságok sorozatihoz írt zenét, ezek közül a 222. szoba, a M* A * S * H, az Ironside, a The Partridge Family és a Fuss az életedért a hazai nézőknek is ismertek lehetnek. Szerencsére a biztos anyagi hátteret megteremtve, újra kedvet érzett a koncertezéshez, és a lemezkészítéshez. Feltámasztotta a „Jazztet” formációt, és Art Farmer, Curtis Fuller, valamint Mickey Tucker, Ray Drummond, és Albert Heath közreműködésével az 1983-as „Moment to Moment” című lemezével ismét magára vonta a jazzvilág figyelmét. Az ezredforduló környékén megjelent két egymást követő lemeze az egykori zenésztársak, barátok emlékére írt „Remembering Clifford”(1998) és a „This Is for You, John”(2000) Golson legjobb munkái közé sorolható.
A visszatért, és világkörüli turnékat is bátran bevállaló Golson 80 évesen hazánkba is eljutott. 2009. szeptember 4-én a 38. Debreceni Jazz Napokon adott koncertje a fesztivál szenzációja lett. Igaz, előtte Maloschik Róbert sokáig győzködte a szervezőket, hogy nem fog megismétlődni a Jimmy Smith budapesti koncertjén előfordult tragikomédia. Golson kitűnő kondícióban érkezett, és a Kölcsey Központban a Párizsban élő amerikaiak, a zongorista Kirk Lightsey és a dobos Douglas Sides, valamint a francia bőgős Gilles Naturel alkotta zenekarával fergeteges koncerttel bizonyította Maloschik igazát. Hat évvel később, a Modern Art Orchestra tízedik születésnapjára már minden bizonnyal bátrabban küldtek meghívót neki, a MAO 2015. december 18-án, a Zeneakadémián az ő és Randy Brecker vendégszereplésével ünnepelt. Golson koncertezési kedve 90 évesen sem lanyhult, május 20-án a spanyol Ourense városából indult turnéja során, kétnaponként fellépve, a portugál Lagos, majd Amszterdam, Mainz, Bécs, és Hamburg után Budapestre érkezett.
A turnézenekarában ezúttal egy összeszokott katalán trió játszott, Joan Monné zongorázott, Ignasi González bőgőzött és Jo Krause dobolt.
Joan Monné 1968-ban a Barcelonától 13 km-re található Molins de Rei-ben született. Tanulmányait a katalán főváros híres Taller de Músics klasszikus szakán végezte, de sűrűn átjárt a jazztanszék óráira is. Számos szemináriumon és nemzetközi tanfolyamon vett részt, amelyeket többek között olyan zenészek tartottak, mint Dave Liebman, Mulgrew Miller, John Abercrombie, Ed Thigpen, Tete Montoliu, Kurt Rosenwinkel és Brad Mehldau. Tanárként visszatérve egykori iskolájába, a Taller de Músics jazztanszékén a combo játék a szakterülete, de számos más iskola mellett az Escola Superior de Música de Catalunya (ESMUC) művészeti egyetemen is tanít. Golson mellett James Moody, Jean Toussaint, Scott Hamilton, Peter Bernstein európai turnéinak volt zongoristája.
Ignasi González tanulmányait, akárcsak Monné, a Taller de Músics-ban végezte, 1987 óta lép fel rendszeresen hazájában, de Európa szinte minden országában sokat koncertezik. Scott Hamilton több lemezén is bőgőzött, a 2016-ban megjelent „La Rosita” címűn Jo Krause is dobolt.
Jo Krause egy német kisvárosban, Detmold-ban született. Már gyerekkorában dobos akart lenni, kamaszkorában testvérével rock zenekart alapított, a helyi zeneiskolában viszont már a jazz felé fordult. Magánórákat vett Art Taylor-tól, majd 1981-ben Hilversum rangos jazzkonzervatóriumában folytatta tanulmányait. Az Amszterdam Jazz Trio alapítójaként Tom Harrell-lel is játszott. Egy hosszabb New York-i kitérő után 1993-tól Spanyolországban él, és amellett hogy több város zeneiskolájának, köztük az ESMUC-nak, tanára, a katalán jazz szcéna egyik legfoglalkoztatottabb dobosa. Jó híre ezen a koncerten nem igazolódott be, olyan dobosra emlékeztetett, amelyik a reggeli felkelés után elhatározza, este mit fog dobolni. Koncert közben azonban nem ezért nem készültek róla képek, abban a szögben, ahol ültem, egyszerűen csak a cintányért láttam belőle. A teltházas nézőtéren a helyváltoztatás is reménytelen volt, így a két koncert között a BJC előtt sikerült egy képet készítenem róla, Manné társaságában.
Van, akinek kétszer kell bejönni, hogy egyszer észrevegyék. Golson bevonult a színpadra, és már az első lépéseit a közönségből spontán előtörő moraj, és zúgó taps kísérte. Ez egy olyan képesség, amit nem igen lehet megtanulni, a személyiségből sugárzó aurának köszönhető.
Meglepetésre nem Golson egyik híres standard számával kezdtek, hanem Clifford Brown „Joy Spring” című szerzeményét játszották először. Ahogy a tenor megszólalt, mindenki felkapta a fejét, és újabb elismerő moraj tört elő a közönségből. Golson mosolyogva fogadta a tapsokat, és a zongora melletti székre ülve mesélni kezdett. Elmesélte, hogyan alakult barátsága a 25 évesen autóbalesetben meghalt trombitással, aki egy koncert után elfáradva hagyta, hogy vadonatúj autóját a viharos időben testvére felesége vezesse. Mély megrendüléssel idézte fel a végzetes nap legapróbb részleteit, amelyekről először Gillespie Harlem-i koncertjén játszva kapott hírt, majd élvezetes stílusban beavatott a mintegy 500 feldolgozást megélt, „I Remember Clifford” keletkezésének titkaiba. Mint mondta, volt olyan session, ahol ezt a számot társaival több, mint egy órán keresztül játszották, de nevetve hozzátette, erre ma már nem vállalkozna. A megrendítően eljátszott ballada után Golson egy számnyi pihenőt engedélyezett magának, az „All the Things You Are” alatt pár ösztökélő gesztussal kísérve, elégedetten figyelte társai játékát. A zenekar kedvére kiszólózhatta magát, ebben a számban Jo Krause is felnőtt a feladathoz.
Még egy „Browny”, azaz Clifford Brown kompozíció, a „Tiny Capers” került a repertoárba, és a forgatókönyv nem változott. A szám előtt Golson humorral, ízes anekdotákkal fűszerezett, élvezetesen előadott történeteit hallhattuk, amelyekből akár egy jazztörténeti könyvet is lehetne írni. Röpködtek a nagy nevek, többször is szóba került a Messengers-ben vele játszó Lee Morgan, akit féltékeny felesége a színpadon lőtt agyon, Sonny Rollins, John Coltrane, és persze Dizzy Gillespie időszakhoz kapcsolódó történetek is, amelyek szorosan kapcsolódtak a minden idők egyik legnagyobb, és leggyakrabban játszott standard számához, igen, igen, a „Whisper Not” következett.
A többi híres Golson kompozíció, a megkerülhetetlen darabok közül még a Lionel Hampton zenekarában megismert, a jazzbe új énekstílust hozó Betty Carter-hez írt „Along Came Betty” is sorra került. Golson most talán még érzékletesebben beszélt hatvan év távlatából is a fiatal, gyönyörű nőként megismert énekesnő iránt érzett érzelmeiről, amelyekről szerény angoltudásommal nem tudtam megállapítani, hogy szakmai, plátói, vagy éppen mélyebb kapcsolatról árulkodtak.
A közönség megköszönve az akár a pókok hálószövési technikájáról is érdekfeszítő előadásra képes Golson valóban sok információval gazdagító, anekdotákkal tűzdelt múltidézéseit, és a jazz sokak által legjobbnak ítélt korszakát idéző szaxofon játékát még egy ráadásra is rábírta az erejét bölcsen beosztó mestert. A ráadásként előadott „Blues March” után, tekintettel a második koncert időpontjának közelségére, nagy taps közepette elengedték a 90 éves legendát. Golson nagyon jól bemérte, hogy fizikailag mire képes, amit bevállalt, azt világszínvonalon teljesítette, és egy feledhetetlen esttel ajándékozta meg a BJC közönségét.
