Kenny Barron & Dado Moroni - Zongoristák duó koncertje a Zeneakadémián

Március 8-án este top kategóriás zongorista volt a Zeneakadémia nagytermének egyik fellépője. Nem csalás, nem ámítás, Kenny Barron a jazz zongoristák között a legmagasabban rangsoroltak között van, amennyiben hihetünk a Down Beat kritikusainak és olvasóinak, hiszen évek óta az élmezőnybe vagy mindjárt a No. 1 pozícióba szavazzák meg, meg persze a fülünknek lemezeit hallgatva.

Tény, hogy az elmúlt kb. 50 évet a négy nagy zongorista (Corea, Hancock, Jarrett, Tyner) fémjelezte, de a kortársuk, az 1943. június 9-én született Barron az utóbbi évtizedben nagyon előtérbe került, bár a múltja sem akármi. Még nem volt 20 éves, mikor Dizzy Gillespie leszerződtette zenekarába, velük 1965-ben Varsóba is eljutott

Ő volt a legendás tenoros, Stan Getz utolsó zongoristája 1986 és 1991 között.

Szerintem nem a bemutatott „Voyage” című lemez volt együttműködésük csúcspontja (inkább a „Serenity”-t, vagy az „Anniversary!”-t javasolnám meghallgatni), ezt a művet azért emeltem ki, mivel a címadó darab Barron szerzeménye és azóta is gyakran szerepel hazai és külföldi előadók programjában.

Többszáz lemezen hallható játéka zenekarvezetőként, vagy sideman-ként, mindenesetre az utóbbi években inkább saját együtteseire helyezi a hangsúlyt. Ennek eredményeként jelentek meg a mainstream jazz csúcspontjait jelentő lemezei („Book of Intuition”, „Concentric Circles”, „Without Deception”). Tulajdonképpen most árultam el a lényegi különbséget az előbbiekben említett négy nagy zongorista és Barron között, az előbbiek nagy újítók is voltak, míg Barron egyszerűen csak tökéletes mainstream zongorista.

A kedd esti koncertre Kenny Barron nem egyedül érkezett, hanem Dado Moroni (1962. október 20.) olasz zongoristával. Tekintettel az olasz jazz világának (sajnos!) alacsony ismeretére, róla kérem elégedjenek meg a műsorújságban leírtak idézésével:

„Az olasz Dado (Edgardo) Moroni nem csak Barron egyik kedvenc zongorista duópartnere 2006 óta, hanem Ray Brown is meghívta „Kedvenc zongoristáim” című lemezére. Stílusa hasonló Barron-éhoz, talán sűrű játéka, különleges balkeze tér el egy kicsit tőle. Csak középiskolás korában került tanárhoz, és hamar nemzetközi pályára lépett. 1989-ben Amerikába költözött, mostanában kétlaki életet él.”

Tudtommal ez az este volt Kenny Barron első magyarországi fellépése, hogy miért éppen ezzel a formációval és nem triójával, vagy quintetjével, vagy Dave Holland-dal alkotott duójával, arról nincs elképzelésem. (Egyébként Chick Corea is vonósnégyes + Gary Burton formációval járt először Magyarországon, csak később láthattuk-hallhattuk ismertebb zenekaraival.)

A koncerten kilenc számot és egy ráadást hallhatott a félháznyi, de lelkes közönség. A műsoron amerikai standardek és Kenny Barron szerzemények (pl. „Sunshower”) szerepeltek. Egy kivétel azért volt, hiszen Barron és Moroni is egy-egy számot szólóban adott elő és ekkor Moroni saját szerzeményét, a „First Smile”-t játszotta.

Úgy illik, hogy Barron szólóprodukciójáról is írjak, ez pedig egy Billy Strayhorn–Duke Ellington szerzeményekből összeállított egyveleg volt (benne – többek között – a „Lotus Blossom”, az „A Flower Is a Lovesome Thing”, a „Melancholia”). Gyakorlatilag mindegyik szám 10 perc hosszúságú volt, nem tudom, hogy gyakorolták ezt be.

A két zongorista a szóló produkciókban és a műsor vége felé mutatta meg lírai alkatát, a koncerten inkább a dinamikus, kemény billentésekkel jellemezhető felfogás volt az uralkodó. Moroni művész úr egyáltalán nem játszott alárendelt szerepet sem a zongorázásban, sem a közönséggel való kommunikációban. Nagyon élvezte és együtt élt a zenével, aminek látható és hallható jeleként két lábával hangosan verte az ütemet, néha szinte ültében táncolt. Ennek eredményeképp többen a hátsóbb sorokba menekültek az első sorból a zongorahang élvezete céljából.

Viszonylag ritkán hallani kétzongorás koncerteket, pláne az élmezőnybe tartozó zongoristákkal. A magyar közönségnek egyik nagy kedvence volt a Vukán–Szakcsi Duo, sajnos csak volt. 2018-ban ugyancsak a Zeneakadémián hallhattuk Vijay Iyer és Craig Taborn kettősét, ami – valljuk be – nehezebb zene volt (a koncert később lemezen is megjelent). A műfaj etalonja egyébként Chick Corea és Herbie Hancock 1978-as San Francisco-i fellépése, aki még ezt nem hallgatta meg, feltétlenül pótolja.

Kedden a Zeneakadémián mainstream stílusban hallhattunk egy élvezetes kétzongorás estet egy ismert és egy kevéssé ismert zenésztől. Nem volt rossz, de azért nagyon vágynék egy Kenny Barron Trio koncertre is.