Ha nem lett volna Molnár Ákos, akkor most építészeti tanulmányt írnék – avagy egy remek este a Tóth Viktor Tercett-tel. (2023.02.11.)

Nagykanizsai tudósítónk, Goór Gábor az idén először jelentkezik! – A szerk.

Elmosolyodik az ember, amikor eszébe jut, hogy néha milyen aprónak tűnő dolgok kellenek ahhoz, hogy valakinek az élete jó, vagy éppen rossz irányba folytatódjék tovább. Ráadásul ennek megvan az a szépsége is, hogy amikor változtatunk, sosem lehetünk tökéletesen biztosak abban, hogy jót teszünk, még akkor sem, ha pillanatnyilag arról is vagyunk meggyőződve.
Valószínűleg így volt ezzel Tóth Viktor is, amikor alig 14 évesen úgy döntött, hogy a szép röptű építészet helyett a zene, pontosabban a jazz irányába folytatja tovább életét. Nem lebecsülendő építészi érzékét és remélve, hogy nem orrol meg rám nagyon, talán kijelenthetem: bizony jó döntést hozott.
Megérkezve a Honvéd Kaszinóba, kissé meglepődtem. Mint kiderült, némi praktikából a színpad helyett a tükörterem egyik sarkába támasztották le a zenészeket, ami ugyan fényészeti szempontból nem kicsit fejvakarós fotózást okozott, de intimitásilag jóval közelebb hozta a zenészeket a közönséghez.

Az intézmény vezetője, Halmos Ildikó nyitotta meg rövid expozéval a koncertet és a mikrofonhoz szólította Halász Gyulát, akit csak „Az élő jazzlexikon” néven becéznek mifelénk. Gyula rövid beszédében üdvözölte a zenészeket és felemlegette a régi szép idők történéseit dióhéjban.

Viktorék erős kezdéssel csaptak a hangok közé: Ellington „Solitude”-jával indították el a koncertet. A már említett Hodek Dávid foglalt helyet a doboknál, míg a bőgőnél kishazánk kétségkívül legfoglalkoztatottabb mélyhangúja, Orbán Gyuri csapatta. A tercett idén már a 11. évét húzza, így senki sem lepődik meg azon, hogy a srácoknak nem kell egymásra nézniük, hogy tökéletesen egyszerre szóljanak, hanem már láthatatlan madzagokkal vannak összekötve egymással (vagy lehet wifit használnak?). Takkra pontoson lement a dal, Viktor remek szólójával egy világkörüli útra vitt el bennünket, majd egy laza fricskával zárták a dalt és kezdtek bele egy másik nagy klasszikus dalába, aki nagy hatással volt Viktor korai útkeresésében. Coltrane „Liberia”-ja egy érdekes felfogásban lengte végig a bordó-fehér-tükör termet, ütemes mozgásra sarkallva a nézők lábait, miközben rácsodálkoztunk arra, hogy a csapat tényleg csapat, hiszen mindenkinek lehetősége volt csillogni, Viktor nem akarta egyedül elvinni a showt.

Gyuri egy ezerkezű bőgős – ismételtem magamban egy régebbi mondatként -, hiszen megszámlálhatatlan formációban jön szembe és lenyűgözően lépked a stílusok és dalok között maradva mindvégig egyedi és megismételhetetlen.

Dávid frenetikus dobszólói nem hagytak kételyt senkiben sem, hogy a csodadobos gyereknek kikiáltott fiú remekül képezvén magát tovább, vérbeli profivá ért az idő során.

Mielőtt a tercett saját vizekre evezett volna, Viktor köszöntötte a hallgatóságot és folytatta Gyula gondolatait, melynek fontos apropója volt, hogy a nézők között helyet foglalt Tiborcz Iván. Aki nem ismerné őt, annak elég csak annyit mondani, hogy Jazzland és mindenkinek leesik kiről is van szó. A korábban rendszeresen megrendezett cserfői nyári jazzfesztiválok és a rendkívül fontos jazztehetséggondozás is szóba került, s itt gondolhatunk bizony Dávidon kívül a nemzetközi porondra feltört kanizsai jazzifjoncokra, a teljesség igénye nélkül akár Gayer Mátyásra, Farkas Norbertre, Cseke Danira.
A „Little Peace”, „Highway Blues”, „Young Spirit” hármasa következett, melyekben ízelítőt kaptunk Viktor remek dalszerzői képességéből. Egyedi, de mégis változatos ritmusok és szólamok töltötték be a teret, remek lehetőséget adva a zenészeknek, hogy kicsit elkalandozzanak az alaptételtől és egyedi fűszereikkel bolondítsák meg a kellemesen hosszúra nyúlt tételeket. A szintén Viktor jegyezte „Details Deluge”, „Cookin-a-Sauce” és a „Flying Away” trió folytatta a dalsorrendet, ahol ismét újabb és újabb remek kompozíciók csendültek fel lendületesen a konyhán át egészen a reptérig.
Hogy a koncert keretbe kerüljön, zárásként Charlie Parker „Parker’s Mood”-jának taktusai csapódtak bele a csendbe. Ezzel a klasszikus ópusszal utaztunk vissza a lassú vízre, s szinte fel sem ocsúdtunk, hogy összeölelkezve köszönik meg a szűnni nem akaró tapsvihart. Valószínűleg sejtették, hogy nem ússzák meg egy ráadás nélkül, melyre adta magát Viktor egyik remek kompozíciója, ráadásul ez a népzenéhez való kötődését is szimbolizálja. A „Hajnali bús” egy izgalmasan népzenébe fúzionáló jazz (vagy éppen jazzbe fúzionáló népzene?), mely szép ívvel koronázta meg az estét.

Verseket ír, népdalokat gyűjt, táncosokkal kooperál, mégis az teszi igazi előadóművésszé Tóth Viktort, hogy képes arra, amire kevesek: hangokkal képeket fest, érzelmeket jelenít meg és történeteket mesél. De még milyeneket…