Centenáriumi John Coltrane emlékkoncert a BJC-ben
1926. szeptember 23., valamint 1967. július 17., John Coltrane életének kezdete és vége. Szaxofonos, zeneszerző, zenekarvezető, a jazz és a szaxofon játék egyik nagy megújítója. 100 éve született, közel 60 éve nincs már közöttünk, de még mindig igazodási pont mind a zenészek, mind a közönség körében. Pályafutását, művészetét röviden nem lehet tárgyalni, hosszabban viszont számos könyv, tanulmány foglalkozik vele, közülük egy-kettő magyarul is elérhető.
Aktív zenei életéből az 1955 és 1967 közötti évek a kiemelten figyelemre méltók. Sideman-ként játszott Miles Davis és Thelonious Monk zenekaraiban, ezek, illetve saját nevén készített lemezei szinte kivétel nélkül jazztörténeti jelentőségűek. Érdekesség, hogy halála után a neve alatt kiadott lemezek száma meghaladja az életében megjelenteket. Azt lehet mondani, hogy minden fellelhető (a keresgélés folyamatosan tart) stúdióanyag és koncertfelvétel kiadásra kerül, az elfogadható minőségűek a nagy lemeztársaságoknál, a vállalhatatlanul rossz minőségűek pedig „no name” kiadóknál.
Szeptember 25-én, pénteken este egy emlékkoncert helyszíne volt a Budapest Jazz Club. Közel telt háznyi érdeklődő gyűlt össze meghallgatni egy alkalmi hatfős zenészcsapat által bemutatott Coltrane műsort. Szándékosan nem használtam a sextet szót a zenekar esetében, mert trio, quartet, quintet, sextet összeállításokat láthatott / hallhatott a publikum az este folyamán.
A közreműködő zenészek a következők voltak:
Molnár Sándor – tenorszaxofon,
Tóth Viktor – altszaxofon,
Balogh Máté – szopránszaxofon,
Egri János Jr. – zongora,
Barcza Horváth József – bőgő,
Fazekas Tamás – dob
A szaxofon családból Coltrane nevével elsősorban tenorszaxofon kapcsolódik össze, de az 1960-as „My Favorite Things” lemezzel a szopránszaxofont a jazz elismert hangszerei közé helyezte, pályafutása vége felé pedig a koncerteken alton is játszott.
Mindemellett - azt hiszem - nem feltétlenül ez indokolta mindhárom szaxofon megszólaltatását, hanem inkább az, hogy Coltrane zenei hatása túlmutat az aktuálisan megszólaltatott hangszer fajtáján.
Az első és második részben is öt-öt kompozíció hangzott el, ismertebbek és ritkán hallhatóak egyaránt. A fellépők közül senki nem konferálta a műsort, ezért a setlist-et én is mellőzöm.
Két darab (az első és az utolsó) előadásánál mind a három szaxofonos a pódiumon volt.
Hallhattuk párban Molnár Sándort Balogh Mátéval, illetve Tóth Viktorral, valamint mindhárom fúvós két-két darabot adott elő a kísérő – de nem mellékszereplő – trióval.
Nekem a koncert fénypontja a Tóth Viktor + trio előadásában elhangzott „Dear Lord” címet viselő ballada volt, azt hiszem Tóth Viktor nagyon ráérzett Coltrane spirituális világára is.
(Ez a darab egyébként az 1965-ben rögzített „Transition” című albumon található meg eredeti formájában.)
Természetesen nem maradhatott ki a programból a szopránszaxofont a figyelem homlokterébe állító „My Favorite Things” sem, amelyet Coltrane eredetileg 1960-ban vett lemezre, de később is a koncertjeinek szinte állandó darabja volt, így több feldolgozásban is elérhető hanghordozókon.
Sok előadó is műsorán tartja ezt a darabot, ezért különösen dicséretes, hogy Balogh Máté milyen egyéni változattal lepte meg a hallgatóságot.
A koncert befejező darabja sextet felállásban hangzott el, a címe pedig „Lazy Bird”.
Szerintem ez is egy keveset játszott kompozíció, még 1957-ben rögzítették eredetileg Coltrane egyetlen Blue Note kiadású hard bop stílusú albumára.
Említést tettem egy trióról is a fellépők között, ami a három szaxofonos foglalta magába, akik a ráadást játszották, hiszen a közönség nagy-nagy tapssal és ovációval köszönte meg a hat zenész kitűnő és élvezetes játékát.
A produkció méltón emlékezett meg John Coltrane munkásságáról.
