JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2021. szeptember 19.
Ronee (Hervoly Renáta): Wake2021. szeptember 19.
Chameleon Jazz Band Acoustic2021. szeptember 18.
Bágyi Balázs: Satie in Jazz2021. szeptember 17.
Lemezajánló (2021.09.13-19.)2021. szeptember 13.
A Jazzrael Spanyolországban2021. szeptember 12.
Cyrille, Andrew: The News2021. szeptember 10.
Varga Dániel: Solar Crisis2021. szeptember 09.
Victor Wooten (1964)2021. szeptember 06.
Játék – 2021 szeptember2021. szeptember 05.

Lemezpolc kritika:
Grencsó István - Folyami zene

Grencsó István: Folyami zene 2019. szeptember 20., Németh Zsolt

grencso-string-collective-folyami-zene.jpg

Grencsó String Collective - Folyami zene (AGZE 09 CD)


„A Dunánál”

Esztétikai alapfogalmaink eredete minden bizonnyal visszavezethető két forrásra, az emberi testre és a természetre. A képzőművészetek történetében a festmények, rajzok, grafikák, metszetek között az ember és a táj ábrázolása teszi ki az alkotások zömét. A zene estében ez a kapcsolat ugyan kevésbé megragadható, mégis – figyelmünket most már a természetre, a tájra szűkítve – hosszan lehetne sorolni azokat a műveket, amik címűkben valamilyen természeti jelenségre, vagy a tájra utalnak. Erős hatást kelthet a szemlélőben egy hegy, a tenger, a sivatag, egy folyó látványa, az érzések a rácsodálkozástól az emberi léptékkel nehezen befogható erő megsejtéséig, megtapasztalásáig, az ebben való feloldódásig terjedő széles skálán mozoghatnak. És megmozdul a vágy, hogy az élményt valamilyen módon meg kellene fogalmazni, rögzíteni, más számára is hozzáférhetővé tenni.

A Duna víztömege Nagymaros és Visegrád között lép ki a parti hegyek szorosából, hagyja el a Duna-kanyart, meglassul, szétterül, két ágra szakadva öleli körül a hordalékaiból létrejött Szentendrei-szigetet. A nagymarosi parton állva a látvány tényleg megkapó: szemben a Pilis, a Visegrádi hegység domborulatai, balra a várral, az előtérben a Duna éppen karakter váltó irdatlan vízmennyisége.

Grencsó István számára ismerős ez a táj és az érzetek, amiket kivált, hiszen fél évtizede a nagymarosi Sigil kávézó és galéria ad otthont nyaranta az Adyton Szabadzenei Együttlétnek, és itt zajlottak az emlékezetes koncerteket hozó Adyton estek is. Ez utóbbi keretében 2017 májusában már találkozhattak a hallgatók a Folyami zenével, amit akkor a Grencsó–Benkő–Heidrich–Hock felállású zenekar adott elő, de játszották egyebek között a régi Lumenben (ahol Hock Ernő helyett Bolcsó Bálint szerepelt a zenekarban), és 2018-ban a Művészetek Völgye Jazz udvarában, itt már a lemezen is hallható összetételben. Több évig érlelődött tehát az anyag, noha párhuzamosan a közismerten sokoldalú és kísérletező kedvű Grencsó István más programjaival. Erre az időszakra esett a Dukay Barnabással folytatott együttműködésének egy szakaszát összefoglaló, a kritikákban zenei mérföldkőként aposztrofált „Esszék” című 3 CD-s gyűjtemény (pl. https://www.jazzma.hu/hirek/2018/04/18/merfoldko-grencso-istvan-uj-tripla-cd-jenek-sajtobemutatoja/), rögzítették az első közös felvételüket Ken Vandermark-kal, és bár változó intenzitással, de dolgozott alapzenekara, a Kollektíva is. A „Folyami zene” által kivájt meder egyik ágaként –ahogyan a Duna kettéválik a Szentendrei-szigetnél– létrejött az „Ajtótól kapuig” lemez, amelyen Szalontay Tünde szólaltatja meg Grencsó verseit pszichedelikus zenei kísérettel. (https://www.jazzma.hu/lemezpolc/hazai-eloadok/grencso-istvan/ajtotol-kapuig/kritika/grencso-istvan-ajtotol-kapuig)

A két CD hangzásvilágának rokonsága egyrészt abból fakad, hogy az együttesekben nincs ütős, vagyis lemondtak arról, hogy a zene ritmikai alapokon szerveződjön, másrészt a felállás is nagyon hasonló, a különbség annyi, hogy a verses lemezen Bolcsó Bálint, a Folyami zenén Szabó Sándor játszik Grencsó István, Benkő Róbert és Heidrich Roland mellett. Ez utóbbi ugyanakkor egyáltalán nem elhanyagolható körülmény abból a csoportdinamikai törvényszerűségből kiindulva sem, hogy egy négyfős társaságban az egyik tag cseréje jelentősen átalakítja a csoporton belüli kommunikációs kapcsolatokat. Ez különösen igaz akkor, ha muzsikusok nem többé-kevésbé előre megírt darabokat adnak elő, hanem szabad improvizációs formában, egymással folyamatos interakcióban teremtenek zenét. Ehhez hozta Szabó Sándor a maga lebegős, éteri, meditatív világát.

A program természetesen alakult, változott az alatt a mintegy két év alatt, amíg a koncertekből album lett. Az említett előadáson a Sigilben még megszakítás nélkül, egyvégtében hömpölygött 53 percig a folyami zene, a CD-n már hasonló időtartamban, de 18 darabra bontva hallható. Az anyagot két alkalommal rögzítették, az egyiken Szabó Sándor és Heidrich Roland akusztikus, a másikon elektromos gitárokat használt, ezekből állították össze a végleges változatot. Érdekes a lemez szerkezete. Az első harmadában egy kivételével a relatíve hosszabb, 2 és 7 perc közötti hosszúságú darabok kaptak helyet, a középső blokkban a nagyjából fél perc körüli miniatűrök hangzanak fel, az utolsó harmadban ismét hosszabbak következnek. A hangzás, a zenei világ rendkívül egységes, azon belül pedig végtelenül kifinomult, cizellált, változatos. A szó hagyományos és a jazzben megszokott értelmében nincsenek szólók, mint ahogyan témák sem, a muzsikusok motívumokat vetnek fel és adnak egymásnak, valamelyik hangszer az előtérbe kerül, majd éppoly tapintatosan a háttérbe húzódik, helyet adva egy másiknak. Senki nem a hangszeres tudását akarja csillogtatni, hanem rendkívüli alázattal mindenki a közös hangzásnak rendeli alá magát, aminek a háttérben megszülető hangok éppolyan integráns részei, mint az adott pillanatban vezető szólam. Ebből különleges harmónia keletkezik, amihez minden megszólaltatott hang hozzájárul. A darabok felépítése jellemzően lassan zajlik, három főbb technikával. Az egyik az előbb említett, a keverés során is érvényesített, illetve erősített háttér–előtér játék, a másik, amikor két hangszer párhuzamosan, egyidejűleg húzza, feszíti ki a zenei ívet, végül talán a legkülönlegesebb, a különböző hangszerek rövid hangjainak építőkockaszerűen egymásra rétegzett építménye.  A hallgató első benyomása az lehet, hogy ez csendes, nyugodt zene. De jobban elmélyedve benne kiderül, olyan, mint a Duna. A felszíne lágy, sima, nincsenek rajta tarajos hullámok, a mélyben azonban erős áramlatok húzódnak meg. A „Folyami zene” is teli van sodrásokkal, izgatottsággal, visszafojtott feszültséggel.

Érdemes külön szólni a középső rész miniatűrjeiről. Mint több korábbi lemezéből is kiderült már, Grencsó vonzódik ehhez a kifejezési formához. Nem töredékek és nem vázlatok ezek, hanem rövidségükben is teljesek, egy árnyalatot, apró benyomást jelenítenek meg. Néhány vonásból álló tollrajzok, vagy tömörségük miatt zenei haikunak mondhatnánk őket, annak formai kötöttségei nélkül.

A zenekar kiforrott hangzásához új színnel járul hozzá, hogy Grencsó szokásos fúvós arzenálja mellett több darabban is trombita effektekkel operál.

A CD borítóján olvashatók Jos Demol-nak a számokhoz írt egy-két mondatos, rendkívül találó és érzékeny megjegyzései, benyomásai, ezekhez kár lenne továbbiakat hozzáfűzni, ajánlom a hallgatók figyelmébe.

A lemez felvételeit Heidrich Roland készítette, a keverést és az utómunkálatokat pedig Szabó Sándor végezte, megadva a végső hangzást, az árnyalatokat a zenének, ami ugyancsak hozzájárul az élményhez. Az egyszerű, de ízléses borító ugyanúgy Veress Tamás keze munkáját dicséri, mint más Adyton kiadványoké, és jelzi, hogy a dizájnban is formálódik egy Adyton karakter.

A lemez az Akusztikus Gitárzene Egyesület kiadásában jelent meg.

Minden elismerés kijár Benkő Róbertnek, Heidrich Rolandnak, Szabó Sándornak és Grencsó Istvánnak azért az egylelkű alkotásért, amit létrehoztak. A hallgatóktól figyelmet követel, viszont élményt ad cserébe. És minél többször merül el benne valaki, annál több szépsége, finomsága tárul fel. Nem egyszer használatos, érdemes időről időre újra elővenni. Jos Demol ezzel zárta sorait: „Ez egyike azoknak, amit bizonyosan magammal vinnék a magányos szigetre”. Ezzel biztos nincs egyedül.



Vissza a lemezhez