Exkluzív interjú - Kenny Garrett hetedszer Magyarországon, de még csak másodszor Pécsett

Bátran állíthatom, hogy ezúttal ismét egy olyan muzsikust sikerült hazánkba csábítani, aki kimeríti a „világsztár” jelzőt, hisz az utóbbi negyedévszázadban egyértelművé tette a „jazz community”-ben, ő az első számú altszaxofonos. És akinek menedzsmentje megértette, hogy mi magyarok 2008 óta nem tudunk kilábalni a „nagy gazdasági világválság” okozta financiális gondokból, így a Nyugat-Európában kapott gázsijának feléért is hajlandó eljönni hozzánk. Persze ehhez kellett az is, hogy a Ted Kurland-től kivált menedzserrel több, mint évtizedes korrekt munkakapcsolatból barátsággá vált viszonyt ápolok. Az alábbi exkluzív interjú a pécsi Kulturális Központ vezetője, Laknerné Brückler Andrea (feleségem gyermekkori osztálytársa) kérésére készült Kenny Garrett-tel, akit olaszországi szállodai szobájában értem utol. A cikk megjelenése után tegnap este az alábbi levelet kaptam régi pécsi kapcsolatomtól, a Kulturális Központ vezetőhelyettesétől: "Szia Robikám! Olvastam az interjúdat. Egy apróság..... a Drienyovszki Andrással közösen a Pécsi Nemzeti Színházban szerveztünk néhány évvel ezelőtt Kenny Garrett koncertet. Puszi, Kacsányi Éva" Mea cupla, mea maxima culpa... Ezért aztán a cikk címét is ennek alapján javítottam!

MR: Hi Kenny. I’m Robert Maloschik.
KG: Hi Robert. How ya doin’?
MR: Március 1-e óta európai turnén vagy, és ahogy azt menedzsered, Vernon elmesélte nekem, igen intenzív ez a turné, hisz 29 nap alatt 24 fellépésed volt/van/lesz. Hogyan bírod ezt a strapát?
KG: Ezt még csak bírom, inkább azt nem bírom, amikor otthon ülök, mert nincsenek fellépéseim. Ha-ha-ha. Egyébként, mint Te is tudod, az új CD-m a „Seeds from the Underground” turnéja zajlik most.
MR: Vagy legalább is ez volt az eredeti elképzelés, hisz menedzsered arról tájékoztatott, hogy amikor a turné szervezése folyt tavaly ősszel, akkor még úgy volt, hogy Európában már február végén piacra dobják a CD-t, Amerikában pedig március 12-én jelenik meg.
KG: Tényleg így lett volna logikus, de mivel a keverési munkák elhúzódtak, mert ahányszor visszahallgattam az anyagot, annyiszor jutott újabb és újabb ötlet eszembe, így a Mack Avenue-nak is időre volt szüksége, hogy ki tudja adni az anyagot.
MR: Nos, épp a lemezkiadód nem szerette volna, ha sokkal előbb beszélsz a még meg sem jelent CD-ről. Végül beleegyeztek a március 21-i interjúba, mert belátták, hogy nem várhatjuk meg az április 10-i világpremiert, hisz a jövő héten már hazánkban szerepelsz.
KG: Ühüm.
MR: Számon tartod, hogy mely országban hanyadszor jársz?
KG: No, not at all.
MR: Csak azért kérdeztem ezt, mert a jövő héten már hetedszer jössz Magyarországra.
KG: Viccelsz?
MR: Először 1989-ben, majd másodszor 1991 júniusában voltál Budapesten a Budapest Sportcsarnokban Miles Davis-szel.
KG: Arra emlékszem, hisz az volt Davis utolsó turnéja. Miles-nak nagyon sokat köszönhetek. A mai napig hálás szívvel gondolok rá.
MR: Aztán hosszú szünet, majd 1996 novemberében a Coltrane emléklemezed (Pursuance) anyagával léptél fel ismét Budapesten, a Petőfi Csarnokban. Igaz, másokkal jöttél, mint akik a CD-n hallhatók…
KG: Hát erre nem nagyon emlékszem. A többiek biztos nem értek rá, ezért hoztam másokat.
MR: Nekem már az előző lemezed, a „Triology” is nagyon tetszett…
KG: Thank you.
MR: De amikor a „Pursuance”-t meghallottam, azt gondoltam, ezt már nem lehet felülmúlni. De aztán 1997-ben kijött a „Songbook”, és attól teljesen lementem hídba. Az volt szerintem addigi pályafutásod csúcsa.
KG: Örülök, hogy tizenöt év távlatából is így látod. De azért azóta is történt velem egy-két dolog.
MR: Például 2007-ben Esztergomban jártál saját Quartet-eddel és 2010-ben Chick Corea-val Veszprémben…
KG: Kár volt említened a 2007-es koncertet, mert azon azóta is ki vagyok bukva. Olyan szervezetlen, rosszul előkészített koncertem – a zongora például nem volt felhangolva- még talán nem is volt. Beszéljünk inkább a lemezekről.  
MR: Jó, nem tagadom, hogy tetszett az 1999-es „Simply Said” és a 2006-os „Beyond the Wall” is, amelyekre Grammy-jelölést kaptál, de miért kellett közel hat évet várni a következő stúdióalbumra?
KG: Azért, mert közben 2008-ban megjelentettem a „Sketches of MD – Live at the Iridium” koncert CD-t.
MR: Értem… Akkor most már tényleg beszéljünk a „Seeds from the Underground”-ról, ami frenetikus. Amióta Vernon elküldte az „advance copy”-t, már vagy tízszer meghallgattam. Egyszerűen nem tudok betelni vele.  A www.jazzma.hu–n önkényesen ezt neveztem ki „A hónap jazz CD-jének”.
KG: Oh, thank you! Te vagy az a magyar altszaxofonos, aki 1996-ban riportot csinált velem a szállodában?
MR: Hé, Kenny! Pár perce mondtad azt, hogy nem nagyon emlékszel arra a koncertre…
KG: A koncertre nem, de arra igen, ha valaki hozzáértően kérdez. És nagyon jó emlékeim maradtak meg arról a beszélgetésről, mert az újságírók idegesítenek.
MR: Ugyan nem én vagyok az, aki a riportot készítette Veled annak idején (Borbély Misi akkori riportját és koncertbeszámolóját is újraolvashatják rövidesen. Eredetileg a MaJazz 1996 decemberi számában jelent meg mindkettő!), de nyugodj meg, nem vagyok újságíró, csak sima jazzrajongó.
KG: És akkor, hogy hogy Te szervezted a mostani magyarországi turnémat?
MR: Ez egy hosszú történet. Ha még a jövő hét elején is érdekel, akkor majd elmesélem Neked. De inkább beszéljünk a CD-ről.
KG: OK! Mire vagy kiváncsi?
MR: Jól értem, hogy gyakorlatilag ez is egy emléklemez? Persze nem abban az értelemben, mint a „Pursuance” (John Coltrane), a „Birds of a Feather” (Charlie Parker), vagy legutóbb a „Sketches of MD” (Miles Davis) volt. A „Seeds from the Underground” nekem inkább a pályafutásod kezdetére nagy hatással bíró személyekről szól. Akikből táplálkoztál…
KG: Nagyjából így van. Biztos tudod, hogy Detroit-ban születtem és nevelkedtem. Itt értek az első zenei hatások. Például nagyon sokat köszönhetek a középiskolai big band vezetőmnek, Bill Wiggins-nek. Neki írtam a „Wiggins”-t. A „Detroit”-ot pedig a trombitás Marcus Belgrave-nek (1936), aki kezdetektől mentorom volt. A „Du-Wo-Mo”-t Duke Ellingtonnak dedikáltam, mert halála után a fia, Mercer Ellington vezette zenekarban játszottam 18 éves koromtól három és fél éven át. A „J. Mac” az 1960-as évek John Coltrane Quartet-jéről szól. A „Haynes Here”-t pedig a legendás jazzdobos Roy Haynes (1925) ihlette, akivel tavalyelőtt Chick Corea együttesének tagjaként jártam nálatok legutóbb.
MR: Kitalálom magamtól is, a „Ballad Jarrett” meg Keith Jarrett-ről szól. Vele milyen kapcsolatod van, mert nem nagyon emlékszem rá, hogy készítettetek volna közös lemezt…
KG: Őt csak nagyon tiszteltem-tisztelem. Nagyon inspirált a Dewey Redman-es Quartet-je, de a Standards Trio is mindig nagy hatással van rám.
MR: Pár napja kaptam egy levelet a menedzseredtől, hogy sajnos a zongorista poszton is csere lesz.
KG: Így igaz. Sajnos, Benito Gonzalez-nek haza kellett utazni Venezuelába, mert édesanyja súlyos beteg, és élete utolsó napjait mellette szeretné tölteni.
MR: Azt már tudjuk, hogy Corcoran Holt lesz a bőgősöd és McClenty Hunter a dobosod. De ki lesz a zongorista?
KG: A los angelesi Vernell Brown, Jr., aki a 2000-es évek közepén több éven át a turné zongoristám volt. Megnyugtatom a pécsi (ő így mondta: peksz) közönséget, nagyon jól illeszkedik a Quartet-be, az eddigi koncertek is ezt bizonyítják. Csak bíztatni tudom a jazzrajongókat, jöjjenek minél többen. Megnéztem az inteneten a Kodály Központot. Nagyon impozánsnak tűnik.
MR: Nyugodj meg, nagy jó zongorájuk van és kitűnő a terem akusztikája is.
KG: I hope so. See you there. Bye-bye.