JazzMa

Friss Hírek

Huszadszor is Lamantin2019. június 24.
Gyárfások2019. június 21.
Abrams, Casey: Jazz2019. június 20.
HARMÓNIA ÉVADZÁRÓ2019. június 17.
The Partisans: Nit De Nit2019. június 15.
Mezei Szilárd: Citromfa2019. június 13.
Cohen, Avishai: Arvoles2019. június 11.
XII. BODAJKI JAZZ TÁBOR2019. május 11.

Hírek

A GAYER TRIÓ BELÉP A XVIII. SZÁZADBA

A talányos cím megfejtéséig tekervényes út vezet.

A történet akkor kezdődik, amikor a Gayer Trió (a gyengébbek kedvéért: Gayer Mátyás zongora, Farkas Norbert bőgő, Juhász Márton dob – és az együttes össz-életkora néhány évvel kevesebb, mint a szerzőé) szeptemberben a londoni Magyar Kulturális Központban játszott tomboló sikerrel. A koncert végén egy angol úriember, név szerint Nigel Murray, odalépett az intézet jazz kurátorához (kinek nevét adatvédelmi és nemzetbiztonsági megfontolásokból, valamint a jó ízlés okán most mellőzném) és indokoltan áradozni kezdett a fiúk teljesítményéről. Majd elmondta, hogy Franciaországban van egy kastélya, amelyben a helyi notabilitások és párizsi műértők számára tart időről időre kulturális rendezvényeket, és nagyon szeretné, ha ott felléphetne a trió. A kurátor kissé kétkedve fogadta a mesébe illő ajánlatot, de azért megkérdezte, hogy van-e zongora és dob a kastélyban. Dob nincs, de van két zongora is, viszont mindkettő használhatatlan. Kurátorunk erre kifejtette, hogy ebben az esetben a legjobb, ha a fiúkat hangszerestől kiviszi valaki mikrobusszal Franciaországba, csak hogy az eléggé drága mulatság. Murray úr abban bízott, hogy ő tudna még Le Mansban és Párizsban is biztosítani számukra fizetett fellépést, ami talán megérné a befektetést. A kurátor, noha maga sem matematikai zseni, azonnal rávágta, hogy abból még az útiköltség sem fog kijönni, és az egész terv csak akkor lesz megvalósítható, ha Nigel Murray maga fedezi a szállítási költségeket, vagy ha Magyarországon akad néhány jótét lélek, aki hajlandó lenne szponzorálni a kiruccanást. Végül az utóbbi változat jött be. A Le Mansban és Párizsban tervezett koncertekből azonban nem lett semmi, mert Nigel Murray számára a lehető legkésőbbi időpont december 8. volt, de a hátralévő szűk három hónapra is a párizsi Magyar Intézet és minden elérhető vagy számításba jöhető jazzklub már be volt táblázva.

Nigel Murray azonban nagylelkűen meghívta vendégségbe, nem csak a triót, hanem a rájuk ragadt magyar sleppet is, többek közt feleségestől e sorok íróját. Mi már megérkeztünk két nappal a zenekar előtt. A kastély, a Chateau de Blavou a normandiai Perche régióban található, egy bő óra autóútra Le Mans-tól, kb. 2 órányira Párizstól nyugatra, egy gyönyörű park kellős közepén. A jelenlegi épület hátulja a XV. században, nagy része azonban három évszázaddal később épült. A kastély, miután eredeti urai – feltehetően anyagi okokból – valamikor a XIX. században túltettek rajta, volt már kórház epileptikus gyermekek számára, itt lábadoztak 1944-ben a normandiai partraszállás angol, amerikai és kanadai sebesültjei és volt színiskola, de lakatlan is. Ezzel együtt, gyönyörű hely. Nigel Murray, a nyugalomba vonult angol ügyvéd három éve vette meg eléggé roskatag állapotban, és rengeteg pénzt költhetett az épületek restaurálására, ami még jelenleg is folyamatban van. Olyannyira, hogy érkezésünk tiszteletére teljesen lebénult a központi fűtés és a közelgő jazz előérzetére ritmikusan kezdtek kicsapódni a biztosítékok is.

Zenészeink december 7-én kora reggel indultak útnak kis hazánkból, a Kiss Zoltánként anyakönyvezett legendás „road”, Hagyma limuzinjában. A fiúk este 7 körül terveztek megérkezni, de a zenészeknek nem a földrajz az erőssége. Hagyma, kinél Európa térképét kevesen ismerik jobban, éjfélre saccolt. Belőle csak törhetetlen optimizmusa beszélt. A londoni magyar intézet kurátora az adott időpontban felhívta Hagymát, aki közölte, hogy épp akkor lépték át a német-francia határt és még kb. 700 kilométerre vannak a kastélytól. Említett kurátor (a továbbiakban EK) – abban a hitben, hogy ő már említette volt Gayer Matyinak, hogy mindkét zongora rossz és felkérte az ifjú zenekarvezetőt, hozzon valami hordozható billentyűs hangszert – a biztonság kedvéért rákérdezett, hogy van-e a kocsiban elektromos zongora. Kiderült, hogy EK esetében a vágy volt a gondolat atyja. Ezzel a kéréssel minden bizonnyal egy másik együttes másik zongoristájához fordulhatott egy másik alkalommal, mert Matyi inkább játszik rossz zongorán, mint elektromoson. Tehát a kocsiban nem volt villanyzongora. A kastélyban pedig az egyik zongora az első emeleti nagyteremben, a másik pedig a 40-50 főnyi nézőközönség befogadására alkalmatlan földszinti szalonban porosodott. Nigel viszont a boltíves pincében tervezte a koncertet és a vendéglátást is. Oda az egyenetlen és kacskaringós középkori csigalépcsőkön lehetetlen lett volna levinni bármelyik fenti zongorát.

Összegezzük tehát, mi volt a helyzet 24 órával a koncert kezdete előtt. Úton volt egy zongora trió a távoli Magyarországról, amelyik minden bizonnyal zongora nélkül fog játszani. Ha egyáltalán. A tetthelyen erősen havazni kezdett és fagypont alá esett a hőmérséklet, viszont a központi fűtés felmondta a szolgálatot. A tulajdonos ernyedten melegítő kis elektromos kályhákat cipelt fel a kamaraszínház méretű hálószobákba, amelyek meleget alig adtak, viszont rövidzárlatossá tettékHllllH a konyhai villanyfőző és sütő berendezést, amely minimum 50 ember vacsoráját volt hivatott elővarázsolni. Ha az ember Nigelre tekintett, a III. Richárdban említett „rosszkedvünk tele” bizony eufémizmusnak tűnhetett.

A trió közben megkérte Hagymát, hogy miután még egyikük sem járt Ady imádott Párizsában, vegye az útját arrafelé, hogy saját szemükkel láthassák, miként suhant be nesztelen az ősz Szent Mihály útján. A fiúk mohó kultúrszomja érvénytelenítette Hagyma éjféli prognózisát. Végül hajnali 5-re sikerült megérkezniük a kastélyba, ahol EK fogadta őket és vázolta a zongora helyzetet. Matyi azonnal kipróbálta a szalonban találhatót és működőképesnek nyilvánította. Csak hogy oda nem fér be ötven ember, kiváltképp asztalokkal együtt. Matyi szerette volna tesztelni az emeleti nagyterem hangszerét is, de EK a fent szunnyadókra való tekintettel nagy nehezen lebeszélte erről, majd rábeszélte Hagymát és a fiúkat, hogy foglalják el lakosztályaikat, melyekben az antik bútorokból álló luxus berendezés olyan hőmérsékleti viszonyokkal párosult, melyekhez képest a Gulág is Riviérának tűnhetett.

A délelőtt folyamán mozgósítva lett a környéken élő, népes angol kolónia (többségüket a szigetország ingatlan árai kényszerítették száműzetésbe) és jó néhány francia szomszéd is. Nigel felhívott egy hangolót, hátha valamit lehet tenni az emeleti nagyterem napszítta, fagycsípte zongorájával. A hangoló délutánra ígérte érkezését. Székek és asztalok kerültek a nagyterembe. Begyújtották a kandallót, mellyel szemben állva az ember térde égni kezdett, miközben a háta megfagyott. Jött egy villanyszerelő is, aki teljesen értetlenül állt a biztosítékok labirintusa előtt. Végül az egyik villany tűzhelyet sikerült a konyhában működésbe hozni. Nigel lázasan főzni kezdett.

Gayer Matyi pár óra alvás után felkelt és azonnal megszállta a fenti zongorát. És csodák-csodája, még hangolás nélkül is vállalhatónak tartotta. Ezzel beindult a lázas közmunka. Asztalokat, terítőket, székeket, töménytelen bort, evőeszközöket és miegymást cipelt fel lihegve, de lelkesen francia, angol és magyar. Közben a biztosítékok cselesen kezdtek kicsapódni, mindig másutt. Erre minden elektromosságot fogyasztó készüléket, amire épp nem volt szükség, kikapcsoltak. A villanyszerelő széles gesztussal, tehetetlenül tárta szét a karját. Nigel, aki a működő zongora hallatán teljesen megtáltosodott, mintha csak erre várt volna. Ipari mennyiségű gyertyát és mécsest kerített valahonnan és a nagyterem percek alatt úszott a gyertyafényben. A nyaktörő lépcsőkön mécseseket helyeztek el, mentőkre már nem volt szükség. Közben megjött a hangoló, magához tért Juhász Marci és Farkas Norbi is. Amint végzett a hangoló, rögtön próbálni kezdtek Matyival. Erősítő nem volt, nem is volt rá szükség. Hallásra bemérték a terem akusztikáját és minden gyönyörűen hangzott. Elektromosságot legfeljebb a konyha igényelt. A kastély többi része visszatért XVIII. századbeli állapotába.

Megérkezett a közönség: angolok, franciák vegyesen, egy finnel is megtoldva. Nem jazzértők jöttek, hanem Nigel ismeretségi köre, amely értelmes, érdeklődő emberekből állt. A fiúk gyönyörűen játszottak strukturált, alaposan átgondolt zenét. A Gayer csapat egyik ismérve, hogy az örökzöld számok teljesen üdének, frissnek, eredetinek hangzanak az ő felfogásukban, ami még tapasztaltabb zenészeknél is ritkaság. A közönség teljesen elámult. Már az első félidőben feszült figyelemmel hallgatott mindent. Nagy tapsot kaptak a fiúk, de általában nem a szólók, hanem a számok után, mivel – mint jeleztem – ezek nem jazztudorok voltak. A szünetben csak álmélkodtak, hogy ilyen fiatal emberek milyen nagy technikával, milyen ötletesen, milyen érzéssel játszanak, hogy mennyire odafigyelnek egymásra. Valóban magas szintű jazzt játszottak, de „kültagok” számára is teljesen emészthetőt. Ezt nem számításból tették. Ilyen a muzsikájuk.  Matyi roppant technikás zenész, de lételeme nem a brillírozás, hanem a témák és a harmóniák szellemes, invenciózus kihasználása. Farkas Norbi telt, testes bőgő tónusa annál élvezetesebb, hogy ő egyike azon keveseknek, akik ha nem kell, nem használnak erősítést. Így teljesen magáévá tudta tenni a három évszázaddal ezelőtti hangulatot. Juhász Marcinak oroszlánrésze volt abban, hogy az akusztikus trió ilyen gyönyörűen hangzott, mivel az ilyen zene teljesen dobosfüggő.  Marci pedig országunk egyik legfinomabb dobosa. Hatalmas kár, hogy nem volt kéznél jó minőségű felvételre alkalmas technika. Komplett album anyagot hallhattunk. A koncert végén azon is álmélkodtak az egybegyűltek, hogy egy ilyen kis országból miként termelődnek ki ilyen érett, tehetséges, kulturált fiatalok. Nagyszerű országimázst nyújtottak. Kár, hogy a párizsi magyar nagykövet válaszra sem méltatta Nigel Murray meghívóját a koncertre, pedig Nigel volt annyira udvarias, hogy magyarra fordíttatta a levelet. A viszonzatlan gesztus kevésbé jó fényt vethetett szemében kis hazánkra, de szerencsére zenészeink iránt fokozottan felkelt a figyelme.

Amikor a közönség kezdett szétszéledni, befutott Bob, a szomszéd falu, Réveillon jazz klubjának tulajdonosa, egy 60 év körüli angol trombitás, életnagyságúnál is nagyobb karakterrel megáldva, akit még kevesen láttak józanul. Most sem volt az. Vidáman közölte, hogy megint „iszonyatosan be vagyok b…va”. Meglátta a fiúkat, szólt Matyinak, hogy játsszon valamit. Ez már a szalonban történt. „Mit?” -  kérdezte Matyi. „Improvizálj” - mondta Bob. Ez történt. Menetközben kiderült, hogy nem csak inni, de trombitálni is nagyon tud.  Gyönyörű duetteket játszottak Matyi fejében épp akkor született témákra. Bob másnapra meghívta a fiúkat a klubjába, amely – vasárnap lévén – kocsmaként funkcionált, ahol a tulajdonos nem szolgált ki olyan italt, melyet maga sem kóstolt volna meg. Akár többször is. Ott megígérte nekik, hogy latba veti fia befolyását a Gayer Trió érdekében, mivel fia állítólag kebelbarátja Londonban a Ronnie Scott klub menedzserének.

A fiúk ma (hétfőn) reggel keltek útra Hagymával, aki nem csak „road”, hanem kiváló, szellemes beszélgetőpartner, nagyszerű társaság és talán jó apapótló is az ifjaknak.  Az írás pillanatában már Németországban, talán Ausztriában járnak. Nigel, aki két napon át derekasan etette-itatta a társaságot, még útravalót is készített nekik és visszavárja őket.

Köszönjük ezt a gyönyörű pár napot és a csodás muzsikát Matyinak, Norbinak, Marcinak, Hagymának és, nem utolsó sorban, a magyar jazz új csodálójának, Nigel Murray-nek.

Vissza a hírekhez