Koncertek, oktatás, lehetőségek… A Mits Marci interjú, avagy bemutatkozik legújabb gyakornokunk Héjj Vivien
Mits Márton (1981) jazz-szaxofon előadóművész, tanárt kérdeztem a zenei pályáról, arról, hogyan jutott el a Kodolányi János Főiskoláig, miként látja a leendő zenészek helyzetét. A székesfehérvári előadóművész 2008-ban diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, azóta is aktívan koncertezik és tanít. Jelenleg a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola Művészeti tanszékének tanára.
Egészen kiskorod óta zenélsz, mennyire volt tudatos gyerekként, hogy te ezt komolyan szeretnéd csinálni?
M.M.: Egyáltalán nem volt tudatos. Édesapám kezdett gyerekként zenélni taníttatni. Úgy gondolom, kevés olyan 8-10 éves gyerek van, aki tudatosan, komolyan szeretne zenét tanulni. Ebben a korban nincs tisztában az ember azzal, hogy ez milyen konzekvenciákkal jár és itt elsősorban a gyakorlásra gondolok.
Mikor jött el az a pillanat, amikor tudatosult benned, hogy ezt szeretnéd csinálni?
M.M.: Nem tudnám megfogalmazni, hogy konkrétan mikor jött el ez a pillanat, mert engem és a bátyámat (Mits Gergely – United) is tudatosan zenésznek neveltek a szüleink, nagyon fiatal korunktól kezdve. Csak ez volt a szemünk előtt és igazából szerettük is ezt csinálni, nyilván a gyakorlás része nehéz, nem mindig volt hozzá kedvünk. Láttuk a zenészeket a színpadon és természetesen az sokkal jobban tetszett, mint amikor otthon a négy fal között kellett leülni, gyakorolni. A szüleink mindig mellettünk voltak, és már ekkor is tudatosították bennünk, hogy a kettő összefügg, hogy gyakorlás nélkül nem fogunk a színpadon állni. Még gyakorlással sem biztos (nevet).
Sosem gondolkoztál azon, hogy mást csinálj? Hogy valami egészen másba kezdj?
M.M.: Nem, úgy érzem, hogy semmi máshoz nincsen érzékem, úgyhogy nekem ez volt az egyetlen célom.
Honnan jött a jazz iránti szerelem? Nem gondolkodtál sosem más műfajban?
M.M.: Mindvégig tanultam klasszikus zenét az életem során, a jazz tanszakon, és a zeneakadémián is, de a jazz-zene vett körül otthon is. Nagyon sok zenét hallgattunk, pl. pop zenéket, de abból is olyant, amiben jelen volt az improvizáció és igényes popzenék voltak. Apukám annak idején a Fejér Megyei Művelődési Központban dolgozott, mint művelődésszervező, ahol rendszeresen fellépett a Mohai-Vörös Trió akkoriban (Mohai Tamás, Mohai Győző és Vörös Tamás) és mi már akkor, fiatal gyerekekként megfertőződtünk a jazz műfajával.
Nem tartottál attól, hogy nem lesz megfelelő közönsége a zenédnek? Nyilván akkoriban is látszott az, hogy ez egy rétegzene, egy viszonylag szűk réteg kedveli igazán a műfajt, a pop/rock zene sokkal nagyobb népszerűségnek örvend. Nem féltél soha attól, hogy nem lesz megfelelő közönsége annak, amit csinálsz?
M.M.: Nem, pont az ellenkezőjét gondoltam. A 70-es 80-as évektől kb. a 90-es évek végéig Székesfehérváron sokkal nagyobb jazz-élet volt, mint Budapesten. Mivel itt nőtten fel, ezt láttam. Akkoriban ennek volt közönsége, az embereknek nagyobb igénye volt erre a fajta zenére. Keith Jarrett-től kezdve a legnagyobb világsztárok megfordultak Fehérváron. Ezen kívül minden évben megrendezték az Alba Impro Jazz Fesztivált, amit Bogárdi Ernő szervezett. Több napos volt és rengetegen jöttek az ország különböző pontjairól. Mi is annak idején, amikor 15-17 évesek voltunk rendszeresen jártunk ilyen rendezvényekre, voltak olyan helyek Fehérváron ahová be lehetett ülni és jazz-zenét hallgatni. A Placc étteremtől kezdve a Kiskulacs vendéglőn át, és ez működött, volt közönsége. Sajnos mára ez már teljesen eltűnt. Néhány éve újra megrendezésre kerül az Alba Regia Jazz Fesztivál, de ezelőtt kimaradt 10-15 év, amikor semmi nem volt. Abban az időben, amikor én tényleg elkezdtem komolyan foglalkozni a jazzel, akkor azt éreztem, hogy ezt igenis értékelik az emberek és van értelme csinálni. Akkoriban itt, Fehérváron, volt jazz-élet és volt értéke a jazz-zenének.
Szerinted minek tudható be az, hogy nem a legnépszerűbb műfajok közé tartozik a jazz ma Magyarországon? Sokan mondják azt, hogy nehezen érthető. Mit gondolsz erről?
M.M.: A jazznek rengeteg válfaja van, vegyük akár a blues vagy a bebop stílust. Ami talán a legnehezebben befogadható az a free jazz vonal. Nagyon sokféle változata van a jazznek, ami nálunk is divatos az a Jazzy Rádió, ami Budapesten működik. Ez a „jazzy jazz” műfaj, ami tulajdonképpen közelebb áll a popzenéhez, mint a jazzhez. Ez nyilván sokkal populárisabb, sokkal többen szeretik, szívesebben meghallgatják az emberek, de az is egy tény, hogy ez rétegzene, egy improvizatív rétegzene. Én azt tapasztalom, hogy pl. amikor itt, Fehérváron játszunk, olyan neves és kiváló előadókkal, mint Fekete-Kovács Kornél, Nagy János, Babos Gyula, László Attila, stb., hogy azokat az embereket látom a koncerteken, akik ott voltak 10-15 évvel ezelőtt is. Mindig odajönnek hozzám és velük beszélgetve is megerősítik bennem, hogy nagyon hiányzik számukra, hogy rendszeresen minőségi koncertek, jazz koncertek legyenek Fehérváron.
Inkább az idősebb, 50 év fölötti korosztály az, aki részt vesz ilyen koncertekre vagy megfordulnak mondjuk 15-20 éves fiatalok is?
M.M.: A fiatalok közül általában azok járnak el, akik valamilyen zenei képzésben tanulnak. Fehérváron működik a Kodolányi János Főiskola Művészeti Tanszéke, Bodajkon pedig a Hang-Szín-Tér Művészeti Szakközépiskola. A közönség másik fele inkább az idősebb korosztály.
Testvéred, Mits Gergő szintén jazz-zenész. Volt-e köztetek valaha rivalizálás a zenét illetően?
M.M.: Nem gondolom, hogy lett volna közöttünk valaha rivalizálás. Ő más hangszeren játszik, annak a hangszernek egy zenekarban is más funkciója van. Míg egy szaxofon a legkevésbé kell egy zenekarba, mert anélküli megvan bárki, addig a basszusgitár az egyik legfontosabb hangszer egy együttesben.
1999-ben alakult meg a Mits Jazz Band, az első saját formációd. 2013-ban jelent meg a Second Step című első lemezetek. Honnan jött az ötlet, hogy 14 év után legyen egy lemez?
M.M.: Mivel a zenekar már gyakorlatilag 15 éves korom óta létezett, függetlenül attól, hogy kezdetben nem Mits Jazz Band volt a neve, evvel a formációval már nagyon régóta játszottunk, jól összeszoktunk, nagyon jól működött a zenekar. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy készítsünk egy lemezt, hogy azért mégis legyen egy olyan cél, ami ösztönzi a zenekart. Emellett így egy kézen fogható bizonyítéka van annak, hogy van a zenekar, és hogy saját számokat játszunk.
Mennyire lett népszerű a lemez?
M.M.: Igazából ezt én nem tudom megmondani, mert az internet világában nem vagyok annyira járatos. A kiadó feltette különböző külföldi weboldalakra, ahol meg lehet vásárolni, le lehet tölteni. Én azt hallottam vissza, hogy sokan letöltötték, megkerestek külföldi rádiók, hogy játszhatnak-e számokat a lemezről. Itthon akik megvették a fizikális lemezt, vagy letöltötték, nagyon pozitívak voltak a visszajelzések.
Egy dal kivételével a többi saját szerzeményetek. Melyik zeneszám áll hozzád a legközelebb?
M.M: Úgy gondolom, nincs olyan, amelyik a legközelebb állna hozzám. A számok közül van 1-2 olyan, amit már 18-19 évesen megírtam, de azóta kicsit alakítottunk rajta. Mindegyik dalt egyformán szeretem.
1999-ben jött a Quimby, ami egy alternatív rock műfajt képvisel. Mennyire találtad meg önmagadat ebben a műfajban, ebben a zenekarban?
M.M.: Ebben a zenekarban egyáltalán nem találtam meg önmagamat. Nagyon szerettem őket, de rájöttem 1-2 év után, ezért is szálltam ki a zenekarból, hogy bármennyire is jól éreztem magam velük emberileg, ha a zenei közeg nem az, amiben én otthonosan mozgok, akkor nem tudok megfelelően „működni” egy zenekarban.
Néhány évig tagja voltál Sub Bass Monster zenekarának, ami a rap egyik ágát képviseli. Hogy érezted magad ebben a formációban?
M.M.: Ez érdekes, mert ilyen zenekarban sosem játszottam előtte, viszont nagyon-nagyon jól éreztem magam emberileg is, és zeneileg is. A rapen belül is sokféle műfaj van és Sub Bass Monster ennek egy olyan szegmensét képviseli, ami abszolút zenei és élvezet játszani. Dallamos, jók a zenei alapok. Funkysabb, improvizatívabb elemek is vannak benne, és talán éppen ezért éreztem magam jól benne.
2013 eleje óta, vagyis a kezdetektől tagja vagy a székesfehérvári Vörös Janka e-Series zenekarnak, ami az r&b egyik ágát képviseli. Hogy érzed magad ebben a zenekarban?
M.M.: Janka, édesapám és Gergő bátyám jóbarátja, a helybeli bőgős-basszusgitáros-oktató Vörös Tamás lánya. 4 éve keresett meg, hogy átalakítja addigi zenekarát, és ebben az újban rám is számít! 2014-ben lemezünk is jelent meg „Introduction” címmel. Azóta is ugyanabban a felállásban játszunk: Vörös Janka – ének, Mits Márton – altszaxofon, Fövenyi Márton – gitár, Bögöthy Ádám – basszusgitár, bőgő. Eredetileg Potesz Balázs volt a dobos, akit Szabó Dániel Ferenc váltott. Az új felállás 2017. február 5-én lép fel legközelebb a MüPában.
Egészen fiatal korod óta tanítasz. Mi az, ami motivál a mai napig a tanításban?
M.M.: Szeretek tanítani, és régóta, 18 éves korom óta aktívan oktatok. Tanítottam alapfokon, középfokon és a Kodolányi János Főiskolán, felsőfokon. Jelenleg csak a főiskolán tanítok és megmondom őszintén, hogy az alapfokba már egy kicsit belefáradtam. Az alapfokú oktatás bizonyos szempontból sokkal nagyobb kihívás. Nyilván egy 7-8 éves gyereket tanítani nagyon nehéz, és nem csak zeneileg. Hiszen amikor egy 7-8 éves gyereket beíratnak zenét tanulni, szinte még írni, olvasni is alig tud, megtanítani kottát olvasni, vagy egyáltalán lekötni a figyelmét 5 percre, teljesen más kihívás, mint egy főiskolán tanítani. Éppen ezért most már csak főiskolán tartok órákat. Itt is nyilván ugyanúgy megvannak a problémák, de ezek teljesen más jellegűek. Arról kell a diákokat győzködni, hogy járjanak be órára, vagy éppen ha kötelező zongora van, akkor meg kell nekik magyarázni, hogy a kötelező zongora vagy a zeneelmélet azért fontos, mert így lesznek komplex előadók. Nyilván mindenhol vannak nehézségek, problémák, csak azért mégis a főiskolán, a jazz elmélet órákon, vagy egyáltalán az elméleti és a gyakorlati órákon, olyan dolgokat tanítok, ami már hozzám is közel áll és sokkal jobban élvezem ezt, mint, hogy írjunk két sor violinkulcsot (nevet).
2008 óta tanítasz a Kodolányi János Főiskola Művészeti Tanszékén. Hogy látod a leendő zenészeket? Mennyire motiváltak és céltudatosak?
M.M.: Úgy érzem, minden évfolyamban nagyjából vannak 20-an és abból a 20 emberből van kb. 5 olyan, aki tényleg komolyan gondolja a zenei pályát és érzi a súlyát annak, hogy ő ide jött, ebbe az iskolába. A maradék 15 gyereken, sokszor sajnos azt érzem, hogy nem érti ennek a lényegét. Ami az elkeserítő, hogy ez egy fizetős iskola és mégis megcsinálják azt, hogy nem járnak be órákra vagy nem gyakorolnak, holott valószínűleg nem ők finanszírozzák maguknak 20-21 évesen a tanulmányaikat. A szülők kifizetik ezt a sok pénzt és sokan mégis megengedik maguknak azt, hogy ellógják az órákat. Ilyenkor nem értem azt, hogy akkor miért jön főiskolára? Hiszen látja a többieken is, hogy gyakorolnak és mindenki 1-ről a 2-re jut. Azt gondolom, hogy ez egy súlyos nevelési hiba manapság, hogy nagyon nagy teret engednek már nagyon fiatal korban a gyerekeknek. A gyerek mondja meg azt, hogy mi jó és mi nem jó. Biztos vagyok benne, hogy ez egy rossz út, egy téves gondolkodás a szülők részéről, hogy ekkora nagy szabadságot, engednek a gyerekek akaratának. Ezt nagyon korán meg kellene fékezni. Azt gondolom, hogy ha egy kisgyerek eldönti, hogy ő szeretne zenét, táncot, vagy rajzot tanulni, el kell mondani neki, hogy ez azzal jár, hogy gyakorolni kell és foglalkozni kell a dologgal. Nem arról van szó, hogy te elmész órákra és majd ott megtanítják neked, hanem óráról-órára készülni kell ugyanúgy, mint az iskolában. Ezt a szülők sokszor nem teszik meg. Beíratják a gyereket különórákra, két hét után szembesül a kisgyerek azzal, hogy itt azért gyakorolni is kell, és akkor hazamegy, sír, hogy ő nem akar járni pl.: furulyázni. A szülő azt mondja, hogy ha nem szeretne járni a kisgyerekem, akkor nem jár tovább. Ez a legrosszabb, amit tehet a szülő, mert ebből a gyerek annyit lát, hogy semminek nincs következménye, bármibe belekezd, azt nem kell végigcsinálni. Én ilyent soha nem csinálhattam volna meg gyerekként és az én gyerekem sem fog soha ilyent csinálni. Ha valamit elkezd, azt végigcsinálja. Itt még kisgyerekek, de mivel ezt csinálják már fiatal korban, mire elkerül egy főiskolára, ezt látta otthon, így nőtt fel, ezt fogja ott is csinálni.
Milyen esélyekkel indul ma szerinted egy frissdiplomás jazz-zenész Magyarországon?
M.M.: Sajnos nem túl jó eséllyel úgy gondolom, mert nagyon kicsi az ország és sok tehetség van. Nagyon belterjes ez a jazz műfaj. Itt megvan mindig az a sztenderd 20-30 ember, aki játszik a különböző jazz klubokban, elsősorban Budapesten, mivel Budapest orientált az egész ország, ami bizonyos szempontból negatívum. Ettől függetlenül a Kodolányi főiskoláról rengeteg diákot felvesz mesterszakra a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem. Bár az iskolázottság csak egy dolog, pláne most, hogy eltörlik a bolognai-rendszert. A lényeg, hogy olyan zenészek kerültek és kerülnek ki a főiskoláról, akik amellett, hogy nagyon színvonalasan játszanak a hangszerükön, sikeres formációkban, együttesekben játszanak azóta is, különböző műfajokban, legyen szó akár pop/rock zenéről.
Meg lehet-e élni ma Magyarországon kizárólag a zenélésből, vagy egyfajta létszükséglet, hogy a zenész tanítson is a koncertek mellett?
M.M.: A jazzből kizárólag nem lehet megélni, ez egészen biztos. A zenélésből kizárólag úgy lehet megélni, ha valaki bekerül egy nagyon jól futó sztárzenekarba, pl.: a Quimby-be vagy a WellHello-ba. Itt olyan magas gázsik vannak, amiből meg lehet élni. Ez egy szezonális dolog. Nyáron nagyon sok koncert, ősszel és télen általában lényegesen kevesebb. Ez nem egy kiszámítható dolog. Ezért gondolom azt, és ezt mindig mondom a diákoknak is, hogy tényleg csinálják meg becsülettel a diplomát, mert ha valaki elmegy emellett tanítani, akkor nem kell azon görcsölnie, hogy holnap tud-e enni vagy sem, mert ez egy fix jövedelem, amire mindenkinek szüksége van.
