New York-i "jazzfesztivál” - 2026 április

Amikor egyik barátomnak mondtam, hogy néhány napra New Yorkba utazom, úgymond „jazzügyben”, visszakérdezett: „Jazzfesztivál van a héten?” Mire azt válaszoltam: „New Yorkban minden héten jazzfesztivál van.”

És valóban így van. Nemcsak a világhírű klubokban, mint a Blue Note, a Village Vanguard, vagy a Birdland, hanem számtalan más, talán kevésbé híres helyen is minden este szól a jazz. A legtöbb klubban már este hatkor elindul a program, és a koncertek jóval éjfél utánig tartanak. A feszes menetrend azt jelenti, hogy a legtöbb helyen egy-egy koncert pontosan 60 percig tart, utána kiürítik a termet, és minden szett – még ha ugyanaz a zenekar játssza is – külön „eseménynek” számít, vagyis külön jegyet kell rá venni. A zenekarok színvonala abszolút világklasszis; a közönségé… kevésbé. A zenét gyakran megzavarják a hangos beszélgetések, nem is beszélve a jégcsörömpölésről, a pohárzajról és egyéb bárhangokról, gyakran éppen a zene legintimebb pillanataiban. Aztán úgy az ötvenedik perc körül a pincérek már hozzák is a számlát (a fogyasztás kötelező, és ezt sok helyen meglehetősen nyersen érvényesítik). Vannak tehát előnyök és hátrányok. De mégis: ez az a hely, ahol mindenki játszik, aki számít; ez az a hely, ahol a befutott zenészek és a fiatal, feltörekvő tehetségek egymás mellett vannak jelen; ez az a közeg, ahol klubkörnyezetben, testközelből lehet látni olyan muzsikusokat, akik Európában sokszor nagy koncerttermeket töltenek meg.

Az én körutam szerdán a Zinc Bar-ban kezdődött. Ezt a Greenwich Village-i helyet korábban nem kizárólag a jazzről ismerték, de az utóbbi időben egyre inkább a jazz vette át benne a főszerepet. Itt játszott a kiváló bőgős Danton Boller triója, az örökmozgó Dave Kikoski zongoristával és a remek dobossal, Willie Jones III-del.

Csütörtökön a Smalls-ban kezdtem (szintén a Village-ben), ahol a szaxofonos Chet Doxas zenekara – Jacob Sachs-szal a zongorán és Michael Atias-szal altszaxofonon – friss és izgalmas változatokat játszott klasszikus Duke Ellington-darabokból.

Innen átmentem a Birdland-be, ahol Frank Vignola-nak heti rendszerességű „guitar night” rezidenciája van, mindig változó vendéglistával. Ezúttal Pasquale Grasso és Ed Cherry voltak a partnerei. Szép klub, tökéletes hangzás, figyelmesebb közönség, jazz standardek, amúgy bemondásra, remek interpretációban.

Aztán irány vissza a Smalls-ba, ahol Misha Piatigorsky zenekara játszotta a késő esti szettet. Misha-val (Mr. Daddy Rabbit!!, majd ezt elmagyarázom...) valamennyire meg is ismerkedtem, később külön interjút is készítettem vele: néhány nap múlva ezt is megjelentetjük a JazzMa oldalain.

Másnap a Mezzrow-ban kezdtem, ahol Doug Wamble gitáros triója a jazz és az americana érdekes elegyét hozta.

Ezt követte némi régi vágású New York-i jazz/rock fúzió Andy Ezrin zongorista zenekarától, a groove-mester Will Lee-vel basszusgitáron és régi tettestársa, Clint de Ganon dobos a Hiram Bullock Band-ből. Ráadásul Oz Noy játszott gitáron. Jó hangosan!!! A Bitter End inkább rockklub, de manapság mindenféle zenének teret ad. A zenekar a késő nyolcvanas, kora kilencvenes évek jókedvű hangulatát idézte vissza, a vegyes – rock- és jazzrajongókból álló – közönség legnagyobb örömére.

Ezután még sikerült elcsípnem a Steve Davis Band második szetjét is az elegáns Dizzy’s Club-ban, a Columbus Circle-nél, a Central Park közelében. Ez a hely, Wynton Marsalis "Jazz at Lincoln Center" központjának része, rendkívül upscale környezetet kínál, stúdióminőségű hangzással, Central Park-kal és magasba szökő épületekkel a háttérben, és ehhez illő, ugyancsak magasba szökő ételárakkal.

Másnap sikerült meghallgatnom a kiváló izraeli/amerikai gitárost, Gilad Hekselman-t, a legendás Village Vanguard-ban. New York valószínűleg az egyetlen hely a világon, ahol olyan világsztár, mint Brad Mehldau "side-man" fellépéseket is vállal, és most éppen ez történt. A ragyogó zenekarban ott volt Thomas Morgan is – akit leginkább Bill Frisell zenekarából lehet ismerni –, valamint a világklasszis dobos, Marcus Gilmore. Fel is vették a koncerteket, remélem, lemezen is kiadják majd.

Ezután hosszú metrós utazás következett, fel a 103. utcához, a Smoke klubba, ahol Vijay Iyer zongorista zenekara játszotta a késői szettet, a briliáns fiatal trombitással, Adam O’Farrill-lal.

Az utolsó estére még sikerült beszorítani egy újabb sorozat koncertet: kezdtem Benny Green szólózongora-fellépésével a Dizzy’s-ben.

Majd átmentem a legújabb klubba, a JazzCultural-be, amely közel van a Birdland-hez, a Times Square környékén. Ezt a klubot ugyanaz a menedzsment viszi, amely a Smalls-t és a Mezzrow-t (Spike Wilner zongorista a művészeti vezető, menedzser és tulajdonos). Váltottam is vele néhány szót; nagyon büszke a klubra, teljes joggal. Kevésbé zsúfolt és kevésbé zajos, mint a Smalls, arányosabb is, mint a Mezzrow, amely inkább egy hosszú vasúti kocsira emlékeztet. Az elrendezés kellemes, a hangzás és a világítás kiváló. Spike szerint itt „upscale” produkciókat szeretnének majd bemutatni, többet fizetnek a zenészeknek, és jobban megszervezett koncerteket várnak. S valóban, amikor ott voltam, éppen George Garzone kiváló szettjét élveztem, aki valahogy kiszabadult néhány estére Bostonból, és nagyon erős programmal jelezte, hogy azért, minden híresztelés ellenére, nemcsak New York-ban élnek jazz-zenészek.

Ugyanebben a klubban a késő esti műsort Justin Robinson szaxofonos zenekara adta. Itt ismét találkoztam Danton Boller-rel bőgőn és Willie Jones III-del dobon. Rajtuk kívül ott volt még a zenekarban az alulértékelt, kiváló Sharp Radway zongorán. Justin, Danton és Willie mind, sok-sok éven át Roy Hargrove zenekaraiban játszottak, így rendkívül összeszokott egységet alkotnak. A Gilad Hekselman-koncert és Misha zenekara mellett Justin fellépése volt számomra ennek az útnak az egyik csúcspontja. Hargrove-, Coltrane- és Justin-szerzemények szóltak, finom érzékkel és briliáns technikával előadva.

Minden helyen, ahol megfordultam, telt ház, vagy majdnem telt ház fogadott. Úgy tűnik, a New York-i jazzélet teljes erővel dübörög, talán jobban, mint valaha. Ehhez semmi sem fogható. Augusztusban jövök újra, ha megérjük.