JazzMa - Hírek - A Budapest Jazz Orchestra szakmai napja

A Budapest Jazz Orchestra szakmai napja

2020. szeptember 26., Col Legno-Dr.László Enikő

A megszokottól eltérően a Marczibányi Téri Művelődési Központban, és a koronavírus miatt nem tavasszal, hanem az elmúlt hétvégén tartotta szakmai napját a legrégebb óta működő honi big band. Col Legno (szöveg) és dr. László Enikő beszámolója.

A három részből álló programot Borbély Mihály, Halper László és Kollmann Gábor vezették.

Borbély Mihály: Jazzmuzsikus leszek

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem szaxofon tanára beszélt az érdeklődőknek arról, hogy milyen ez a pálya. Több évtizedes tapasztalattal rendelkezik gyakorló muzsikusként mind a jazz terén, mind más zenékhez kapcsolódóan. A növendékeknek pedagógus kollégáival együtt apránként csepegtetetik, hogy mi vár rájuk a szakmában.

Fontosnak tartja, hogy milyen muzsikusoktól tanult - mind itthon, mind külföldön. Ahogyan ezt minden szakmáról el lehet mondani, ez a pálya sem lineáris. Bizonyos tehetségek eltűnnek különböző okok miatt a szakmából. Vannak, akik később érnek. stb.

Jazz esetében nem baj, ha később fogalmazódik meg az a gondolat, hogy muzsikus lesz valaki. Borbély Mihályt 16 éves korában egy barátjától kapott Charile Parker lemez érintette meg.

Érettségi után – finommechanikai műszerészként – konziba járt, majd klasszikus klarinéton végezte a zeneművészeti főiskolát. Ezt követően járt a jazz tanszakra. 17 évesen már tudta: zenész lesz.

A Vujicsics Együttes alapítójaként 1977-ben megnyerték a „Ki mit tud?”-ot, és bejárták a világot. Egy-egy külföldi turnéról hazaérkezve, a jazz tanszak iskolapadjában találta magát, mert érezte a folyamatos képzés nagyon fontos, és a jazz a szíve csücske.

A jazz úgy fogta meg, hogy skálázás közben el-elkalandozott. Hangszerein meg is mutatta, hogy ez mit jelentett anno, és mit jelent a mai napig. Érdekelte az a fajta irányultság, amely gyakorlatilag az improvizációs készségeit megalapozta.

A személyes motivációt elengedhetetlennek tartja ahhoz, hogy valaki valóban muzsikus lehessen.

Vetésforgószerűen járt klasszikus-, népzenei- és jazz koncertekre. Ide a Marczibányi térre a jazz muzsikát, vagy a Kassák Klubba Szabadost hallgatni, de ugyanúgy elment a Kiscelli Múzeumban tartott táncházba, vagy bárhová, klasszikus zenei koncertekre.

Fontos volt számára, hogy a tanárai tudták: mikor kell őt szigorúbban fogni, és mikor simogatni. Előfordult, hogy az iskolaigazgató személyesen bátorította a zenei pálya felé.

Kiemelte, hogy tehetségéből, a tanultakból szeretett volna már elég korán visszaadni, átadni az utána következő muzsikus palántáknak, generációnak.

A jazzklubok, véleménye szerint nemcsak a zenehallgatás miatt, hanem a nagy világsztárokkal való potenciális találkozás miatt is fontosak. David Liebman egy fontos példakép volt számára, akivel egy párizsi klubban személyesen is tudott beszélgetni - sőt játszottak is együtt nemsokára. Ma már el mehet bárki a budapesti jazzklubokba, ahol hemzsegnek a sztárok.

Mostanra szerencsére kialakult a magyar iskolahálózat is. Természetesen a fővárosban ez sűrűbb, de vidéken is lehet ma már jazzt tanulni, méghozzá jó tanároktól. Szokta javasolni a növendékeknek, hogy szerezzenek külföldön is tapasztalatot. Pályázzanak meg ösztöndíjakat és tapasztaljanak mást is. Most lesz egy olyan dobos kollégája az Egyetemen, aki Hollandiában tanult felsőfokú intézményben. Nagyon kíváncsi, hogy Gyárfás Attila milyen szemléletet hoz haza Magyarországra, a jazz tanszékre.

Borbély Mihály zenei téren több lábon áll. Természetesen csak jazzből, előadóművészként megélni nem könnyű, de nem lehetetlen.

Javasolta a tanulóknak, hogy ismerkedjenek meg a mai, és a közelmúlt nagy magyar jazz zenészeivel. Felhívta a figyelmet az utána következő kollégájának előadására. Halper László a múlt század közepéig bezárólag egy átfogó képet fog adni arról, hogy a magyar jazz honnan, hogyan alakult ki, és kik voltak a legfontosabb alakjai.

Bátorította az egybegyűlteket, hogy valamilyen szakszervezeti téren is képviseljék magukat. Jazz muzsikusként ki kell tudni állnia az embernek magáért, a kollégáiért. A társadalom számára is meg kell mutatni, hogy a zenész ugyanolyan szakma, mint bármelyik másik.

A visszatérő hibákat javítják a tanórákon, a hibákból tanulva rengeteget lehet fejlődni.

Fontos, hogy sokat gyakoroljunk, időnként szenvedjünk, de alapvetően akkor tudjuk ezt élethivatásként művelni, ha boldoggá tesz minket az, hogy muzsikusok vagyunk – emelte ki Borbély Mihály.

Pályaorientációból hogyan lehet eljutni oda, hogy ez hivatássá válik? Jazz muzsikusnak lenni 0-24 órás elfoglaltság. Szakmai, technikai, vagy szervezésbeli kérdések szinte folyamatosan foglalkoztatják az embert. Tanárként is számos olyan elképzelése van, amelyek napi, heti, havi szinten lekötik gondolatait. Azért tanít, mert mindent egybevéve szeret oktatni. Imádja átadni azt, amit kapott, és tud.

A skálázás egy unalmas dolog, ha unalmasan csinálják. Mint mindent, a skálázást is lehet érdekesen, izgalmasan gyakorolni. Javasolja a növendékeknek, és ő maga is így csinálja, hogy ne mechanikusan, hanem elmélyülten történjen a skálázás. Magabiztossá teszi az embert, és később hasznát veszi a színpadon improvizáció közben. Ahhoz, hogy bármikor felhasználhassuk, az kell, hogy bármilyen hangról indítva tudjuk az adott skálát. Erről szólnak a móduszok, azaz nemcsak az alaphangról, hanem a skála minden fokáról indítva, álmunkból felébresztve is el tudjuk játszani. Ez menni fog, ha folyamatosan gyakoroljuk, és különböző játékokat találunk ki a skálázásra is. Játszhatunk negyedes mozgással, nyolcadokkal, triolásan, kvintolákkal, szeptolákkal - bárhogyan, csak csináljuk.

A páratlan ritmusok a skálázás és a gyakorlás tanítására, színesítésére ragyogóak. A szokásos skálagyakorlatok egyike, hogy hármashangzat szekvenciákat gyakorlunk. Az a hasznuk, hogyha soha nem is írunk páratlan metrumú számot, akkor is másképp fogunk játszani 4/4-ben. Érdekesebb dolgok szólalnak meg a csövünkből.

Ezek az ún. poliritmikai gyakorlatok elsőre nagyon bonyolultnak tűnnek. A tanítás során - ha nagyon belebonyolódik a növendék és elveszti a fonalat - mindig visszamennek együtt arra a szintre, arra a bonyolultsági fokra, amit a növendék még tud követni, el tud játszani. Aztán szépen fokozatosan, szinte észrevétlenül lépnek a következő, majd az azt követő lépcsőfokra.

Liszt már modern volt a maga korában. Például a cigányskálát is használta, a cigányzene nagy inspirációs forrás volt számára. Bartók is úgy emlékezik Lisztre, mint a modern skálákat használó zeneszerzőre. Ha olyan nagyságoknak, mint Herbie Hancock, vagy Chick Corea „jó” Bartók, akkor nekünk is az. Coltrane és Parker is folyamatosan hivatkozik Bartókra. Arra az emberre, aki tanulmányozta mind a magyar, mind a környékbéli országok, és Kis-Ázsia népzenéjét a maga korában.

Ezt követően Charlie Parker „Donna Lee” kompozíciójába, majd Borbély Mihály saját, 5/4-es lüktetésű groove-os szerzeményébe hallgattunk bele, majd Ravi Coltrane tolmácsolásában a „Giant Steps”-be. (Utóbbi 7/4-ben.)

A skálákat nem lehet megunni, ha így állunk hozzájuk. Érdemes elgondolkodni, hogy mitől lesz egy zene borbélymisis, mitől lesz olyan egyedi, mitől érzem majd a sajátomnak.

Egy hallgatói kérdés következtében (Miért kell 7/4-ben játszani a „Giant Steps”-et? Miért nem jó az 4/4-ben?) Charlie Parker és Sonny Stitt játékának egyik érdekes különbözőségére mutatott rá Borbély Mihály. Stitt sokkal szimmetrikusabban játszik, mint Parker. Parker képes akárhonnan elindítani egy frázist. Felütésről, három-ról, bárhonnan. Tanítja, hogy egy hosszú motívum után, játsszon a muzsikus egy rövid zenei gondolatot, amikor improvizál. Ezt jóérzékkel érdemes váltogatni rázás közben. Legyen minél aszimmetrikusabb, ne legyen kiszámítható az improvizációnk. Erre is jók a különböző skálagyakorlatok. Számos dalt gyakorolnak a diákokkal mind a 12 hangnemben, hogy automatizmussá váljon, és előhívható legyen improvizáció közben a színpadon.

Halper László: A jazz megjelenése hazánkban, és története az 1950-es évek végéig

A történet a XIX. század végén indul, amikor a magyarországi cigányzenekarok aranykorukat élték. Annyira „márka” lett magyar cigányzenésznek lenni, hogy a XX. század elején jócskán hamisították őket. Nemritkán Párizsban és a világ számos pontján beöltözött kamuzenekarokkal lehetett találkozni.

Az I. világháborút követően elszórva, majd a nagy gazdasági világválság idején sajnos tömegével jöttek létre Budapesten is a nyomornegyedek. Innen ismerjük az ágyrajárók fogalmát. Adott éjjel egy ember, egy következő délután már egy másik aludt ugyanabban az ágyban. A Valéria-telepen (ma József Attila lakótelep) nagyszerű zenészek éltek, de nem volt módjuk arra, hogy lakást bérelhessenek. Még azoknak sem sokszor, akik menő mulatókban játszottak. A tehetősebb zenészek rendszeresen kimentek a Valéria-telepre barátaikkal találkozni.

Mágó Károly, kiváló roma prímás sok mindent mesélt Halper Lászlónak, az unokaöccsének. Innen is a rengeteg történet.

Ezek a zenekarok akkoriban a szórakoztatást szolgálták. Berkes Béla kiváló prímás például játszott az angol királynőnek is.

Az élvezetes előadás elején tisztáztuk, hogy kik, és mit neveztek anno jazz-nek, és mit is tekintünk ma annak? Az 1930-as évek zenekarai mást értettek jazz alatt, mint mi most. Egy kompozíció szerkezetileg nem a „téma-improvizációk-téma” sémát követte. Akkoriban tánczenét játszottak a bandák és persze voltak improvizációk is, de az a jazz nem az volt, amit most jazz néven ismerünk. Az amerikaik ráadásul „jazz”-nek kizárólag azt nevezik ma, amikor a cintányéron „swing”-et játszik a dobos. Minden másra a „fusion” kifejezést használják.

A ma is játszott jazz standard-ek az 1920/30/40-es évek világslágerei, amelyeket akkoriban énekeltek az emberek, és a mai napig örökzöldekként sokan ismernek.

A főbb irányokat, és a legemlékezetesebb muzsikusokat emelte ki Halper László, akik nagy hatással voltak a korai magyar jazz kialakulására.

Az amerikai Chocolate Kids például jazz-operett műfajmeghatározással Duke Ellington kompozíciókat szólaltatott meg 1925-ben. A 10 fős bandában összesen úgy 30 hangszeren játszottak a tagok. Ahogy cserélgették a hangszereket, már az is nagyon látványos volt. Ez inkább mulatós zenének számított.

A ma már mindenki által ismert gipsy swing stílus Django Reinhardt és Stéphane Grappelli vezetésével vált ismertté az 1930-as években. A filmek és effajta zenéik nagy hatást gyakoroltak az emberekre.

Radics Gábor jazz hegedűs volt, de remekül szaxofonozott. (Cserélgették gyerekkorban a hangszereket egymás között a roma muzsikusok, így könnyedén megtanultak több hangszeren is. Azokat biztosabban foglalkoztatták, akik több hangszeren játszottak.) Bejárta a világot, és a ’30-as évek elején volt egy párizsi hegedűverseny, amelyen harmadik lett. A versenyt ugyan a világhíres Grapelli nyerte meg, de egyedül Radics Gábor volt az, aki nem egy jól bejáratott saját bandával érkezett meg a versenyre. A jelenlévő vájtfülűek szerint azonban a legjobb Radics volt sound, technika és minden egyéb tekintetében.

A Nagymező utcában a „Mai manó ház” belső udvarában volt az Arizona Mulató. Pici helyet képzeljünk el, de az akkori technikához képest modern felszereltséggel. Gózon Gyulát, a híres színészt is meginvitálták az 1932-es megnyitóra. A lépcsők hangot adtak ki, ahogyan lépkedett rajtuk az érkező vendég. Forgó színpada kuriózumnak számított. Köteleken ereszkedtek le a táncosnők, és ha a vendég úgy kívánta, a mélybe lifteztek egyikükkel-másikukkal. Holdat jelentettek meg a háttérben. Bárhová lehetett telefonálni a világon, akár egyik asztal is hívhatta a másikat ott helyben. Gózon Gyula annyit mondott a nyitónap végén: „Azt hittem, hogy egy kupiba hívnak meg, nem a GanzMÁVAG-ba!?”

Cziffra György volt a mulató zenekarának zongoristája, a Horváth család multiinstumentalista tagjaival muzsikált együtt. Őket anyjuk tanítgatta, aki rengeteg hangszeren játszott. A három fivér közül a legkisebbet, Dezsőt még ismerte Halper. A Kispatkány becenevű Dezső hihetetlen zenei memóriával rendelkezett. Ezt kihasználva, nem egyszer előfordult, hogy egymás után három amerikai filmre fizették be egy nap, majd a zenekar amilyen gyorsan csak lehetett, már repertoárjára is vette a filmslágereket. Kispatkány előadta a zenekar többi tagjának a dalokat, amiket Cziffra hangszerelt a bandára. Az idősödő Dezső bácsiról Halper azt az elképesztő történetet mesélte el nekünk, hogy minden - akár először hallott - dallamot azonnal, és harmóniai kísérettel muzsikált.

Buttola Edét, későbbi nevén Eddy Buttler-t egy 1937-es felvételen hallhattuk klarinétozás közben. Ez a héttagú zenekar korának megfelelő jazz muzsikát játszott.

Benny Goodman léphetett fel először a Carnegie Hall-ban 1938-ban, amikor is ültetett nézőtér volt. Onnan számítjuk, hogy el kezdtek önálló színpadi műfajként is tekinteni a jazz-re. Bár Magyarországon még az 1960-as években is voltak, akik táncoltak rá. Kőszegi Imre jazz dobos mesélte, hogy a Szabadság Szállóban muzsikáltak Pege Aladár zenekarával. „Jöttek az emberek szórakozni – csak mi nem hagytuk! Bekezdtünk a „Take Five”-val 5/4-ben. Nem volt érdekes, ugyanúgy táncoltak rá 4/4-ben, mint más páros lüktetésű számokra.”

A Holéczy Együttesnek a világháború előtt volt egy fantasztikus big band-je.

Chappy, alias Oberdorfer Jenő dobos volt. A Mátyás téren nőtt fel. Ez volt az akkori zenei élet központja a VIII. kerületben. Megjöttek a zenészek a muzsikálásból, és lementek a térre játszani. Az emberek kinyitották az ablakot és hallgatták a zenét. A fiatalokat ott tanítgatták a menő muzsikusok. Chappy szervezett akkoriban dobpárbajokat. „A man and his drum” 1943-as felvételébe belehallgatunk.

Schenkelbach Fülöp, vagyis Filu tenorszaxofonon játszott. A karmesterként is működő nagyszerű muzsikus egy ladikban vészelte át a holokausztot. Zenésztársai hoztak neki ételt, hogy ne haljon éhen.

Martiny Lajosnak szintén a II. világháború háború előtt remek zenekarai voltak. Szerencséjére a háború idején amerikai hadifogságba került. Egy amerikai klubban összeállított zenekarral játszhatott, nagyon kedvelték. Már a neve is élményszámba ment nekik, nemhogy a zenéje. A Gellért Szállóban muzsikáltak itthon a háború után zenekarával, amelyben Kovács Gyula dobolt. (A Martiny Sextett 1946-os felvételét meg is hallgattuk.)

Az 1940-es évek egy gyilkos időszak volt, hiszen rengeteg roma és zsidó származású muzsikus játszott hazánkban. Az Arizóna Mulatóba például sok német tiszt járt, amelynek tulajdonosát 1944-ben elvitték a nácik. Nem tehették meg a zenészek, hogy ne játszanak, mert akkor éhen haltak volna. A zenés helyek tulajdonosai úgy oldották meg a szerződtetésüket, hogy aki belépett a nyilas pártba, az játszhatott náluk. Aztán később pont ez lett a gondjuk, mert minden nyilast bebörtönöztek. Nagy vérveszteség volt ez a korszak a magyar zenei életnek, és főleg a jazz közegnek.

1945-48 között újra jöhettek az amerikai filmek, volt majdnem három jó év. A „Téli szerenád” című filmben például big band-ek játszottak. Úgy tűnt, a helyzet normalizálódik. Ebben a pár évben nem volt tiltott a jazz. A német megszállás idején a nácik tiltották, majd a Magyar Kommunista Párt hatalomra kerülése után újra feketelistás lett a bűnös, imperialista zene. Úgy tudtak a háború után a vendéglátóhelyeken jazz-t játszani, ha írtak magyar szöveget egy-egy amerikai slágerre.

Bacsik Elek egyszerre volt nagyszerű gitáros, hegedűs, gordonkás és bőgős. 1948-ban egy Leczák turné után kint ragadt Beirutban. Jazz hegedűsként lett ismert, miután Amerikába ment. Dizzy Gillespie, a világsztár, hegedűst keresett a zenekarába – gitárosból akkoriban volt bőven – és Bacsikot választotta. (Gillespie zenekarában volt, hogy beugrósként bőgőzött is.) Bacsik egyébként nyelvzseni is volt. Bejrutban megtanult arabul, Párizsban franciául, Amerikában pedig angolul. A „Coco” c. Parker számot meg is hallgattuk, amelyen Bacsik Elek egy oktávval mélyebben megszólaló hegedűn muzsikált, amelyet magának csináltatott. 1948 után sajnos soha nem tért már haza Magyarországra.

A mulatók mellett volt egy másik lehetőség is a muzsikálásra. A lemezgyárak csináltak saját zenekarokat, amelyekkel lemezre vették a nagy slágereket. A Radiola lemezgyárnak is volt egy jó zenekara.

Sárközi Gáborról, a remek gitáros-hegedűsről is hallhattunk, aki a belga televízió zenekarvezetője lett.

Csányi Matyi, alacsony vékony ember volt, a „Hüvelyk Matyi”-ról kapta nevét. Bécsben csinált zenész karriert. Az amerikai muzsikusok Bécsig jöhettek, annál keletebbre már nem. Itt hallották hegedülni Oscar Peterson-ék őt. Vitték volna a tengerentúlra muzsikálni, de végül nem ment velük.

Csányi Matyihoz kapcsolódik az a történet, hogy a cigánybálokon verkli szolgáltatta a zenét, mert akkor a cigány muzsikusok is mulattak. A verklit kezelő ember bepiált, és elaludt. Matyi megbuherálta a verklit, ettől nagyszerű jazz akkordok szóltak belőle. A romák ezt nagyon bírták, a verklis meg miután felébredt, nem értette, hogy mi történt a „hangszerrel”.

Az 1956-os forrdalom utáni években Szabó Gábor Amerikában világhírű gitáros lett. Gyakorlatilag ő már mai jazz-t játszott. Magyarországon Garai Attila zongoristával remek zenekaruk volt.

Titokban kibérelte a magyarországi USA nagykövetség egyik embere a hanglemezgyár stúdióját, hogy felvételt készítsen az akkori nagyszerű magyar jazz muzsikusokkal. 1956 szeptemberében kicsempészte ezt Amerikába, de közben kitört a forradalom. Az „Amerika hangja” c. műsorban 1956. november 23-án játszották le ezt az amerikai rádióban. Nem merték bemondani, hogy kik játszanak ezen a felvételen, nehogy bajt okozzanak a muzsikusoknak. Quincy Jones és Gerry Mulligan voltak a műsor meghívott vendégei, akik kommentálták ezeket a színvonalas magyar jazz felvételeket. Az adásban elhangzott, hogy nem tudni ezek a magyar muzsikusok hol vannak, élnek-e, és hallgatják-e egyáltalán ezt a műsort.

A „Sztálinváros Blues” felvételén Garai Attilát hallottuk zongorázni, Kovács Gyulát dobolni és Szabó Gábort gitározni.

A „Sophisticated Lady” felvételén Kovács Andor volt a gitáros szólista, akit a Magyar Rádió Vonószenekara kísért egy 1957-es felvételen.

Az 1961-ben feloszlatott Magyar Rádió Tánczenekarából jött létre 1964-ben a ma is működő „Stúdió 11”.

Egy 1960/61 szilveszterén készült big band felvételt hallgathattunk meg utoljára.

Kőszegi Imre 16 évesen (1960) a Leczák Szalonzenekarba bekerült. Leczák megkérdezte Kőszegit, hogy: Nincs egy „sipos” haverod, aki jól olvas kottát? A „sipos” Ráduly Mihály lett, aki egy remek szaxofonos lett. A későbbi Syrius zenekar tagja. A zenekarvezető az ifjú Rádulyt szerette volna megjutalmazni, így szóló lehetőséget adott Neki. Coltrane-rajongóként olyat improvizált, hogy kiürült a terem, mintha ciánoztak volna a helyszínen. A feladat csupán annyi lett volna, hogy a főtémát egy kicsit díszítgesse az ifjú titán. Leczák a végén megkérdezte Kőszegitől: „Te kit hívtál ide: a Brubeck-et?!” (Aki egyébként nem szaxofonos volt, de Leczák ezt az egyetlen nevet ismerte a jazz világából.)

Tehát voltak feszültségek még a múlt század derekán, amikor is a könnyűzene és a jazz összekeveredett egy-egy koncerten.

Kollmann Gábor: Budapest Jazz Orchestra nyilvános próbája néhány tanulóval a zenekarban

Tulajdonképpen még nem csinált a Budapest Jazz Orchestra (BJO) ilyen foglalkozást. Sok része van a big band zenélésnek, amivel érdemes foglalkozni. Így három kompozíción keresztül bepillantást nyerhettünk a big band kulisszatitkaiba.

Kollmann Gábor a BJO vezetője üdvözölte az ifjú tanulókat, akik közül ketten a szaxofonosok között, további két kolléga a trombitásoknál, valamint egy-egy zongorista és basszusgitáros a ritmusszekcióban foglalt helyet.

A „Pink Panther” volt először terítéken. A big band első reneszánsza a be bop korszak előttre tehető. A Count Basie Big Band, vagy Henry Mancini - a szóban forgó kompozíció szerzője - által vezetett bandák idejére.

A swing bűbájos zene volt egykor. A „Rózsaszín párduc” pedig egy olyan komikus kompozíció, amely illik ehhez. Képileg erre a zenére somfordál be a párduc a rajzfilmben.

Alapvető és fontos, hogy egy big band hangoljon be jól. A szaxofonok szőnyeg funkcióban vannak, azaz a lehető leghalkabb játékra lesz tőlük szükség. A tartott hangoknál pulzálni kell, vagyis halk hangindítás, majd erősítés, majd fokozatos visszahalkulás. Ahogy egyre hangosodik a téma, ezt a dinamikai mozgást egyre hangosabban kell követni. A figyelem középpontjában a trombiták dinamikai változásainak kell lennie, vagyis ahogyan erősödnek, abban a mértékben kell a szaxofonoknak a trombitákat követniük.

A trombiták, ahogy mennek felfelé, úgy hangosodjanak, de hallhatóan. Ellenkezőleg is igaz, ahogy jönnek lefelé és halkulnak, egyértelmű legyen a dinamikai változás, azaz hallható legyen a halkulás. Minden második hang a témában legyen minden elsőhöz képest határozottabb. Nem is kell feltétlenül, hogy azt érezze a trombitás, hogy hangosabban játssza a második hangot. Szinte elég csak gondolni arra, hogy a második hang az hangosabb lesz. A lényeg, hogy ne legyen az egész fődallam egysíkú. Így lényegesen jobb lesz az összhangzás.

Minden hang pontosan addig tartson, ameddig írva van, és ne addig, ameddig a fúvós gondolja, vagy amikor elfogy a levegője.

Azért fontos, hogy ott hagyja abba az adott hangot mindenki, ahogy a kottában írva van, mert aki kívülről hallgatja, az elveszti a tempóérzetet. A hallgató viszonyít ahhoz a ponthoz, amikor ez a hang elkezdett megszólalni.

Számoljon mindenki magában, ossza be az erőt, és minden hangot ott „zárjon el”, ahová az írva van.

Annak érdekében, hogy a szekciók jól szóljanak a zenekari tuttiban, párszor ismételve, körbe-körbe játszottak adott részeket a kompozícióból.

Megvizsgálták, hogy mi történik a két szóló (tenor, trombita) alatt. Mindig a szólistához alkalmazkodik a háttérjáték. Ha valaki nem hallja a szólistát háttérjáték közben, az biztosan nem jó. Legfeljebb egyszer - a csúcsponton - érheti el a több fúvósból álló kíséret a szólista dinamikáját, jellemzően a teljes szóló során maradjon a kíséret dinamikában alatta.

Fontos, hogy a fődallamokat játszó szólamvezetőket, az ő hangerejeiket kell figyelni. A big band-ek nagy része karmester nélkül játszik. Ezesetben a karmesteri funkciót a szólamokat vezető hangszeresek töltik be.

El kell kezdenünk figyelni a zenére, amely nem az egyén - azaz nem mi magunk vagyunk - hanem az egész zenekar együttesen. Amelyben a fentiek szerint vannak irányítási és viszonyítási pontok.

Érdemes szótagokra gondolni, amikor egy fúvós játszik valamit. Nem feltétlenül az erő oldja meg a feladatot, olykor elég a fókuszált gondolat is az adott muzsikus részéről a megoldáshoz.

A második mintadarab a „Basie Straight Ahead” volt. Ez nem alkalmazott swing, hanem önálló műként írták. A Count Basie zenekar munkásságából néhány kompozíciót minden big band-nek illik szépen lekopírozva megszólaltatnia.

Ebben a műben megváltozik a hangok, és a szekciók szerepe az előző kompozícióhoz képest. Mást fog közölni a zene, a tempója is más lesz, mint az előzőnek, hiába swing az is, és ez is.

Gyakorlótempóban kezdtek hozzá a zenéléshez.

Minél nagyobb a tempó, annál nagyobb hangsúlyt kap a hang eleje. Mivel egyre bonyolultabbak a ritmusok, egyre nehezebbek a szólamok, csak akkor lesz az egész jó, ha minden szekció egyszerre csinálja. A legfontosabb most: a tempó. Azaz bárki, aki késik, a sodró lendületet töri meg. Így nem tud megszólalni az a zene, ami írva van a kottában.

Kardinális kérdés, hogy a tenorszaxofon szólója után a zenekar hogyan szólaltatja meg a legelső hangot. Egyszerre kell azt a legelső hangot megszólaltatni tempóban. Ennek előfeltétele, hogy amikor szólót játszik valaki a big band-ből, akkor a többiek végig figyelnek, benne maradnak a zenében. Nem elegendő mondjuk 4 ütemmel a szóló végétől visszaszámolni.

Ezeknél a számoknál a figyelem egy része mindenki részéről a dobon legyen.

A harmadik kompozíció a „Last Dive”. Basszusgitáron az ifjú kolléga beszállt.

„Minél mélyebbre megyünk a félreértések tisztázásában, annál jobb lesz a zene, mert a probléma gyökeréig hatolunk, és javítjuk a próbán” – magyarázza Kollmann. Ki kell időnként, hogy derüljön például, hogy konkrétan melyik szólam nem tart a többivel.

Nyilván más a próbafolyamat, ha egy jól ismert Basie számot játszik egy jazz nagyzenakar és más, ha tavaly írta egy zeneszerző, és még sosem szólalt meg a kompozíció nyilvánosan.

A Maynard Ferguson Big Band-et egy pokolian magasan trombitáló kanadai ember, a névadó vezette. Zenéjük ízig-vérig amerikai zene volt. Van a jazz-nek olyan ága, amely reprodukálható és van, amely nem. A Buddy Rich Big Band és a Ferguson nagyzenekar egészen biztosan ez utóbbiak közé tartozott.

Kicsit rock-os, kicsit blues-os ez a szerzemény. Nagyobb egységben (48 ütem) kellene felépíteni a zenét. Onnan számítva, hogy elindul a dob-basszus groove. Minden egyes ismétléssel erősödik az egész. Apró emelkedéseket kellene éreztetni 4-8 ütemenként, hogy aztán a végére megépüljön. „Lassan gyertek egyre-egyre följebb, de gyertek.”- hangzott az utolsó építő instrukció a big band kurzuson.

Az esti gálakoncerten Tóth Vera énekelt a BJO élén, és a zenekar vezetőjével együtt meglepődve tapasztalhatták, hogy a közönség maszkban figyel rájuk. A saját számok és a jazz örökzöldek egészséges arányban váltogatták egymást a színvonalas koncerten.