Őszi "Kapuzárási pánik"-turné Németországban - Útibeszámoló
Október utolsó hetében került sor erre a koncertsorozatra - eredetileg hat koncertből állt volna, de az egyik végül elmaradt, a bécsi Porgy és Bess-ben - ami szerencsés módon, pont a legutolsó napon fejeződött be, mielőtt Németország teljesen lezárt november elsején, a pandémia miatt.
Régi kollégám és barátom, a tenoros Wolfgang Schmidtke hívott meg ebbe a különleges projektbe. Már nagyon régen, a kétezres évek elején játszottunk együtt utoljára, akkor a Kölni Rádió (WDR) felkérésére. Ő és a dobos, Peter Weiss minden évben összeállít egy erre a turnéra szerződtetett csapatot, főleg helyi, németországi zenészekből, de mindig hívnak egy előadót más országból is. Idén rám esett a megtisztelő választás. A sorozat az Észak-Rajna Wesztfália tartomány (NRW) kulturális minisztériuma szponzorálásának jóvoltából jött létre, mint az utóbbi években is.
Az alapötlet az, hogy minden meghívott zenész hoz magával egy, vagy két számot, amit a próbák során összegyúrunk és újra kitalálunk, tekintettel az új hangszerelésre. Ezen kívül egy-két standard és más kompozíció is előfordult a programban.
Mindenekelőtt azonban a Jazzpool NRW projekt tagjai idén: az említett kölni Wolfgang Schmidtke és a düsseldorfi Peter Weiss alkotta alapmaghoz csatlakozott az osztrák harsonás, Paul Zauner, és a fiatalabb generáció egyik "rising star" nagybőgöse, Hendrika Entzian, Kölnből, valamint - rendkívül érdekes módon - nem egy, hanem két jazzgitáros is: a szintén kölni Norbert Scholly és Philipp van Endert, Düsseldorfból.
Még soha nem játszottam olyan együttesben ahol két gitáros van, bár emlékszem, egyik kedvenc lemezemre, Marc Johnson “The Sound of Summer Running” című albumára (Verve Records), amin Pat Metheny és Bill Frisell játszott együtt! Mindenképp különleges hangzás volt.
Norberttel sokat játszottunk (lemezen is) és turnéztunk az utóbbi húsz évben, még Indiában is. Ő egy valódi mainstream jazzgitáros, de nagyon flexibilis is egyben, és a legkülönfélébb etnikus zenei világokban is jártas.
A Berklee-n végzett Philippet csak névről ismertem, és saját lemezkiadójáról (JazzSick Records). Rajta jobban érződik az amerikai fúziós hatás, de kiválóan kiegészítették egymást, a kíséretben is gyönyörűen szóltak együtt.
Némi válogatás és próbálgatás után a következő set-list jöt össze: "Silent Rider" (W.Schmidtke/P.Weiss), "Heilan Coo" (P.van Endert), "Windmills" (H. Entzian), "La Strada dei colori" (N. Scholly), "Monsoon Strangers" (Z. Lantos), valamint egyéb kompozíciók a nem zenekari tagoktól: "Waltz for P.W." (Gunnar Plümer), "Saint Loius Blues" (W.C. Handy), "Impressions" (J. Coltrane) és "Mr. Gone" (Joe Zawinul). Nagyon jól sikerült válogatás - a legtöbb általunk hozott darab megtalálható a neten, persze eredeti formájában - nekem külön öröm volt, hogy "Monsoon Strangers" című dalomat -, ami eredetileg egy énekes szám, Harcsa Veronika előadásában hallható zenekarom, az OpenSource "Sonaris" c. albumán - Wolfgang áthangszerelte két gitárra (az énekszólamot pedig a hegedű vette át), amiért hálás vagyok. De mindíg csodás játszani az "Impressions"-t, a Zawinul darab is fantasztikus, a "Helian Coo" mid-tempós de éteri világa ragadott meg a legjobban.
Számomra az egész utazás alapvetően bizonytalanságokkal és feszültségekkel indult. A pandémia miatt kialakult helyzetben friss COVID-teszttel és hivatalos meghívólevelekkel vágtam neki az útnak, egy teljes héttel az első koncert előtt, hogy ha mégis karanténba küldenek (ami az alapszabály Németországban és itthon is), akkor még legyen időm valahogy intézkedni. Szerencsére nem kellett, a teszt és a minisztériumi meghívólevél mentesített.
Az első állomás a gyönyörű Passau-ban volt, a Cafe Museum jazzklubban, amit már jól ismertem, mert többször is játszottam ott az utóbbi években, zenekarommal, az OpenSource-szal és Violectrik nevű duómmal.
Az első, "karantén"-hét felkészüléssel, gyakorlással, és reggeli futással telt a festői Inn folyó partján. Benne volt a pakliban, hogy mire elérkezik az első koncert dátuma, addigra az egész turnét központilag lefújják. Szerencsére nem így lett, de különben minden egyes koncertnapon érdeklődni kellett a helyszíneken, hogy megtarthatják-e az eseményt, van-e valami új szigorítás, elinduljunk-e egyáltalán. Az ilyen helyzetekhez nem nagyon szoktam hozzá idáig, de végül is minden simán ment. Csökkentett számú és szétültetett közönség fogadott minket mindenütt, de annál nagyobb hozzáértéssel és lelkesedéssel!
Az első koncertünk október 26-án - két napi próba után - amolyan összerázódós, bejátszó buli volt, ennek ellenére rögtön érezhető volt az együttrezgés és öröm. A passaui Cafe Museum (ami kiállító galéria is egyben) forró hangulatú hely, és egy-két régi arccal is találkoztam, akik a régebbi koncerteken ott voltak. Végigjátszottuk majdnem az egész repertoárt (a későbbi fellépések során ezt rotáltuk), ráadásnak pedig egy igazán jóízű, vintage blues-t, a „St. Louis Blues”-t játszottuk, ami valódi ős-szerzemény a jazz eredetforrása környékéről, 1914-ből (W.C. Handy). Mindnyájunknak olyan jól esett, hogy végül minden egyes koncertet ezzel zártunk!
Másnap München felé vettük az irányt, a jól ismert Jazzclub Unterfahrt-ba, ami Bavária legismertebb klubja. Nevét ("Földalatti") minden bizonnyal bunker-szerű óvóhely-feelingje miatt kapta, mire az ember lejut a lépcsőkön, és a hosszú folyosókon és vasajtókon át bejut a koncertterembe, teljesen elszakad a külvilágtól. Philipp van Endert itt csatlakozott a turnéhoz, és itt játszottuk először gyönyörű kompozícióját, a "Heilan Coo"-t, ami a kedvenc témám lett az összes közül, és nagyon jól esett benne szólózni. (Mint kiderült, a skót-kelta cím jelentése nem más, mint Highland Cattle, azaz "felföldi bivaly", a skót hegyvidék ikonikus állata…) Meglepően sokan jöttek el, de azért szokatlan volt még a közönséget maszkban látni… Amit egyébként mi is kizárólag a színpadon vettünk le. Szép új idők…
Október 28-án az elmaradt Porgy és Bess-koncert helyett (Bécsben) elindultunk egy másik legendás városba és jazzklubba, az ORT-be, Wuppertalban. A hajdani free jazz periódus aranykorát idézi fel az a hely, ami Peter Kowald, a 2002-ben elhunyt nagybőgős wizard klubbjaként van számon tartva mind a mai napig. A free egy másik nagy alakja, Peter Brötzmann is a városban lakik, közel a klubhoz, bár állítólag már szinte soha nem jár koncertre… Mindkettőjükkel találkoztam még anno ifjúkoromban, amikor a Dresch Quintet tagjaként jártam a lipcsei jazzfesztiválon (talán 84-ben), és itthon is. A város leghíresebb művésze viszont a csodálatos táncosnő-koreográfus, Pina Bausch volt - az ő táncszínházának előadását még Indiában láttam és nagy hatással volt rám -, vele Wolfgang is sokat dolgozott, és komponált is a számára. Talán e nagy lelkek szellemisége lebegett a levegőben, de tény, hogy ez a koncertünk valamiféle mágikus repülésben telt… felemelő érzés volt, és a csekély számú, de nagyon receptív - amúgy közismerten "szigorú" - közönsége velünk repült. A hely szellemének megfelelően egy-két free átvezetést is beiktattunk… Ezt az együttmuzsikálást soha életemben nem fogom elfelejteni.
Következő koncertünk nem messze, Dinslaken-ben volt, egy sokkal nagyobb koncertteremben, a Ledigenheim Lohberg rendezvényközpontban. Ez a város különben nem számít annyira patinás jazzhelynek, mint Köln, vagy Wuppertal, talán nincs is valódi jazzklubja. Ebben a hatalmas színházteremben viszont gyakran tartanak jazzkoncerteket. Némi meglepetésemre a hangosító kitörő örömmel üdvözölt, aztán visszaemlékeztem, hogy 2015-ben játszottam itt Ramesh Shotham ütőhangszeres indo-jazz zenekarával, a Madras Special-lel. A nagy területen szétültetett közönség még mindig az újdonság erejével hatott. "Monsoon Strangers" c. balladám instrumentális verziója viszont valamiért itt nagyon betalált a hallgatóság szívébe. A blues-t is hálásan fogadták.
Végül, október 31-én utolsó állomásként Düsseldorfban, a Jazz-Schmiede klubban léptünk fel, ami veterán dobosunk és egyik főszervezőnk, Peter Weiss törzshelye is egyben. Itt már ismét valódi jazz-törzsközönség fogadott, és ez a záró koncert nagyon jó hangulatban telt. A csökkentett nézőszám miatt itt is duplakoncertet adtunk, akárcsak Passauban és Münchenben, de a számokat felosztottuk a két "félidőre", így inkább olyan volt, mint egy hosszabb koncert. Videó- és soksávos hangfelvétel is született erről az eseményről, az NRW Kulturális Minisztériuma fogja megjelentetni, limitált példányszámban, CD formátumban.
Másnap már jött a hír, hogy Németország bezár, és egyik pillanatról a másikra minden rendezvényt betiltanak. Ezután a nagyszerű hét után azért mindenki elkeseredett emiatt egy kicsit. (Magyarország két hétre rá követte a példát.) A zenekar nagyobb részének húsz-harminc lekötött koncertje maradt így el máról holnapra. Természetesen a német jazzmuzsikusok alapvető helyzete összehasonlíthatatlanul jobb, mint itthon. Zárójelben megjegyzem, még a tavaszi lezáráskor minden szabadúszó, avagy freelance jazz zenész 16 ezer euró (!) egyszeri támogatást kapott a német államtól...
Legalább ez a turné még éppen belefért, és nagyszerű élmény volt. November elsején életemben először repülés helyett két napot vonatoztam haza Düsseldorfból, egy másik hivatalos papírral a zsebemben a határátlépéshez, amivel másodszor is megúsztam a karantént. (Szép új világ..) Az elmaradt bécsi koncertet elvileg jövőre pótoljuk, ha minden igaz, és talán Budapestre is eljutunk. Valószínűleg ugyanezzel a programmal.. - "if it ain't broke, don't fix it"!
