A Hang ‘em High az Opusban: Mindig a szeretetről szól
November 13-án, szombaton véget ért a Budapest Music Center által szervezett Polska Jazz Fesztivál. A programsorozatot a három nemzetiséget magába foglaló Hang ’em High trió zárta egy fergeteges koncert keretében.
A zenekar tagjai: Bond (kéthúros basszusgitár, keverő, háromhúros basszusgitár, kalimba), Lucien Dubois (basszusklarinét) és Alfred Vogel (dob) klasszikus improvizációs estet csaptak tele nevetéssel, elmélyüléssel és felengedéssel. E sorok írója, a banda korábbi lemezeinek meghallgatása után kissé félve érkezett az alkalomnak helyet adó Opus Jazz Clubba, gondolván, hogy csekély jazz értelmű medvebocsként nincsen meg az az akadémiai tudásbázisa, hogy egy ennyire komplex, eklektikus, a különböző stílusok között profi kenguruként ugrándozó formációról érdemi beszámolót tudjon alkotni.
Természetesen az első két szám után (amiket a fellelkesült zenészek szünet nélkül adtak elő) minden félelmem elszállt. Magas minőségű, ám könnyen befogadható zene szólt, cseppentett méz vájtfülű és laikus hallgatónak egyaránt. Ezen kontrasztra későbbi beszélgetésünk során a zenészek figyelmét is felhívtam, s meglepetésemre Bond nemhogy csak egyetértett velem, de lelkesen kifejtette, hogy az albumjaik csak muszájból készülnek a turnék előtt, ha megtehetnék, előbb turnéznának, és csak utána adnának ki albumot, mert a valódi hangjuk és az állandó improvizáción alapuló technikájuk sokkal jobban érvényesülne, ha közönség előtt formálódhatnának ki a dallamok. Minden koncert fejleszti, átalakitja a számaikat, amiknek az album verzió maximum a csontváza lehet csak.
Na de előre szaladtam, lássuk a koncertet!
Az első két szám (Be Notin és Chere Madame) könnyedén, basszusklarinét hangsúllyal kezdődött, Bond kissé hátérbe szorult míg, Lucien és Alfred harcoltak a központi szerepért. Aztán a második szám közepén Bond két húrról háromra váltott és megmutatta a rockosabb, keményebb arcát. Kíméletlenül átvette az irányitást és végül hárman egy csodás crescendo-ban zárták a bemutatkozást. A közönség ekkora már látja (hallja), hogy itt ma este lesz valami, érződik a lelkesedés a teremben.
A harmadik szám (Toaster) Lucien romantikus szólójával kezdődik, de aztán Vogel és Bond megmutatja, hogy ők is a színpadon vannak, sőt a végén Vogel dobszólója megremegteti a szíveket és a bárban sorakozó poharakat egyaránt.
A negyedik szám (Bowel) az eddigi legdallamosabb, szellős, könnyű, barátságos, a zenészek fülig érő szájjal játszanak, leszámítva Lucien-t, aki viszont a legképtelenebb hangokat csalja ki a klarinétból.
Ezután már meg sem állnak és jön a „Bella”, ami nevéhez méltóan gyönyörű, bár kissé békésebb az előzőekhez képest.
Ez után jött volna a szünet, ám a srácok belendültek. Lucien belekezdett improvizálni, ezt Bond sem hagyhatta annyiban, azonnal letette a basszusgitárt és előrántotta a kalimbáját.
Ezen még meglepődtem, de amikor Vogel ott hagyta a színpadot és különböző méretű gongokat szólaltatott meg, már csak a szemöldökömet húztam fel, s amikor láttam, hogy az egyik gongot felkarolva végig járja az egész Opust földszinttől az emeletig, értően bólogattam. Megértettem (s láthatóan a közönség többi tagja is), hogy a meglepetés alaprésze a ma estének.
A szünet alatt elbeszélgettem az előadókkal és újabb meglepetésemre kollektív dicséretben részesültem (mint a közönség része), Vogel ugyanis hosszan kifejtette, hogy a hosszú koncertszünet (véleménye szerint) megedzette a közönséget, értőbbé, lelkesebbé tette őket, s ezáltal a zenészek számára is élvezetesebbé váltak a fellépések.
A második rész a „Col’donuts” számmal kezdődött, ami igazi könnyfakasztó gyönyörűség volt (ajánlom a meghallgatását, mert az albumverzió is csodás), itt a klarinét vitte a prímet, mint utólag kiderült azért, mert a következő számban (Depout!) Vogel megvadul és egy olyan dobszólóval kezd, ami inkább egy korai System of a Down-lemezre illene, Bond pedig ahelyett, hogy visszahúzná, inkább még rátol egy lapáttal, mi meg csak ámulunk, hogy dübörög az ütemre lépő lábaktól a nézőtér.
Ezek után jött a „Kalilah”, ami alapjaiban keleties mintákra épült, a legváratlanabb helyeken kitört belőle egy kis viking metál. Az utolsó előtti szám a „Hashish Bolognese”, amit Lucien nagymamája ihletett.
Ez talán az eddigi legkeményebb, sokáig a mély hangok dominálnak, mígnem a klarinét megunja és kivág egy magas szólót, ami szinte a darab végéig kitart. A búcsú daluk pedig (Run in the Snowy Forest) végre választ ad egy kérdésre, ami az emberiséget a zene hajnala óta foglalkoztatja: lehet-e balladát írni egy havas erdőben menekülő emberről? Igen, lehet. Méghozzá kiválót.
Remek este volt, bár úgy éreztem, hogy a trió még tudott volna mit mesélni nekünk. De sebaj, biztos, hogy lesz még rá alkalom. Én mindenképp kérem a következőt!
