Közös levegő (Grencsó-Vandernark-Harnik-Kern Békéscsaba)
Bemutatkozik legújabb vidéki tudósítónk, a békéscsabai Szabó Csongor! - A szerk.
Grencsó István - tenor- és szopránszaxofon, fuvola; Ken Vandermark – tenorszaxofon, klarinét; Elisabeth Harnik - zongora [Rhodes MK-80 digitális/elektromos zongora]; Didi Kern - dob.
2021 november 18., csütörtök 19 óra - Békés Megyei Könyvtár – Régi épület nagyterem.
A koncertet a Meseház (Veres Krisztina, you know!) szervezte!
A színpadra álló négy művész egészségesen telivér karakter. És – engedtessék meg a közelmúltba nyúlnom referenciáért – aki például jelen volt nemrégiben a Grencsó Chamber Poetry valamely koncertjén, annak akár jelzésszerű is lehetne, hogy az akkor szemüveggel, zárt kék-feketébe öltözött, introspektívebbnek ható Grencsó István ugyanaz a személy, ugyanaz a jelenség, viszont természetszerűen egy tapinthatóan más felhangoltságban – kicsit más megvilágításban – mint a most mélyvörösbe játszó ingben, tüntetőleg hajadonfőtt, pápaszem nélkül is látó, a kezdésben fúvós kollégájával együtt eleven felkiáltójellé magasodó Grencsó:
Az első hangok elvéthetetlen, masszív. négyszögjelszerű előoldallal, igazi attakkal vágnak a dolgok közepébe. E "lázadó" műfaj olyan érett hangjaival, melyekben nincs fölösleges, semmi nem hat önkényesnek, hanem egy összetett, szerves egész borotvaélesen metszett, autonóm elemének. Az előadók hangszereik legbanálisabb zörejeit, zajait is nagy kifejezőerővel aknázzák ki. A melodikusabb és a legelszabadultabb frázisoknak is súlya, helye van. A hangzó élmény spektruma az egész koncert alatt széles, magabiztosan, vastag rétegekben felhordott árnyalatokkal.
A két fafúvós együtt játéka az emberien elkerülhetetlen, önkéntelen mimézist és az egocentrikus eredetieskedést is kétséget nem hagyva, alapjaiban és messzemenően levetkőzött, azokkal szemben "inert" szellemeké (mely inertséget csak a legjobb értelemben vett művészi reakciókészség kerüli meg). Grencsó István és Ken Vandermark sztereotípiák nélkül őrzi saját egyéniségét és szítja azzal az előadást. A természetes egymásra figyelés és tapasztalat, a zenei nyelv közös regiszterei pedig több alkalommal eredményeznek lélegzetvételnyi idő alatt, elképesztően szerves és mesteri szinkronban lezajló zenei folyamatokat. Különösen jól példázzák ezt a váratlan dinamikai "esések", a hangkép hirtelen "puhulásai". Engem kicsit rázott a hideg.
Szintén talán csak nekem, de úgy tűnt, mintha ebben a szerves, végtelenül könnyed folyamatban, az elvben távoli, kontrasztban álló zenei, dinamikai, frazeális tartományok is – elsőre paradox módon – közel és szerves kapcsolatban maradnának ilyenkor.
Ebben a sajátosan nagy integritású környezetben Elisabeth Harnik eleve jellegzetes játékát könnyebben megfigyelhetővé teszik az alkalomra rendelkezésére álló Rhodes MK-80 digitális zongorán jól megválasztott hangszínei – gyakran előhívva az elektromechanikus ősök hangzását.
Harnik a beállás során és rögtön a koncert elején is beteszi a bogarat az ember vájt-vájatlan fülébe játékának immanens, makacs(-ul) kivehető belső strukturáltságával: gyakran (de közegétől el nem ütő) tonális jellegével, melyet a felszínen eleinte oldani látszik a gyakori kromatika, illetve cluster-használat. Játékmódja fontos szerephez jut az előadáson belül:
Rögtön az első kompozícióban Vandermark egy teljesen szabadnak ható klarinétszólóba kezd. Idővel átsejlik, hogy játéka hangkészletében a zongora akkordikus origóinak periodikus elmozdulását éles figyelemmel követő köröket ír le.
Annak megítélését, hogy ez a "láthatóvá váló" "váz" tervezett és "normatív", vagy spontán és "analitikus"-e, biztos nem lévén benne nem boncolgatnám...talán nem is lényeges. Abban viszont biztos vagyok, hogy Elisabeth Harnik a billentyűkön élesen meghúzott gráfot írva, mintegy nyomon követhetővé teszi a fafúvósok által bejárt zenei íveket.
A zongoraszólam ily módon "kötött, mezomorf" jellege az előadás bűvkörén belülről az idő előrehaladtával fellazul, de legalábbis burkoltabbá válik – bárminemű "szervilis" önfeladás nélkül.
Didi Kern saját – önironikusnak is vehető – bevallása szerint a rock- /punk-dobos előélettel, de free-t messze nem először játszó dobos. Ez nem eredményezi a közös megszólalás hátrányára váló egyéni megközelítésnek még a gyanúját sem. Jól artikulált, hangszerhasználatában is leleményes dobolásában mindenesetre, ha úgy dönt, egészségesen pregnáns, vérbő – kissé talán még komikus célzattal túlzó – "szögletes" groove-dobolás többször is előfordul....és nem tűnik fel, hogy az a lábcintányérnak használt, egyébként szépen csengő cintányérpár – mégha esetleg hi-hatnek is tervezeték - nem lehet nagyobb 6-7 hüvelykesnél.
Kern bőségesen, nagyokat markolva. a bányászat veteránjainak hozzáértésével keresve tudva és találva aknázza ki, amit az idiómában hangszerparkja a hangszeresének kínálhat – civilizált korunkban abúzusnak tekinthető megmozdulása egyedül a két kisebb lemezvastagságú crash-ride irányában van, amikor is azokat saját állványukon alátámasztva hajlítgatva játszik rajtuk – a hanghatás nem marad el... (A dobra lábfeltevést saját bevallása szerint szubjektív okokból mellőzi.) Öncélú extravagancia itt sincs, megmozdulásai hitelesek és kreatívak, szólói szövetét gondosan válogatott anyagból, pontos tűvel sűrűre szövi.
Már a második darabnál járunk, amikor ízes lassú swing alapon Vandermark nyújtott ritmusban felfelé lépő ostinato motívumot fúj a tenor mélyebb hangfekvésében – mely e sorok szerzőjét (vélhetően tökéletesen indokolatlanul) először egy pillanatig halványan emlékezteti Erik Truffaz „Out of a Dream”, vagy „The Dawn” című albumának egyik trackjére. Kicsit ideillőbb az asszociáció Rahsaan Roland Kirk-re, amikor Vandermark "mackós" kíséretére Grencsó fuvolán építkezik, majd szolisztikus játékát szaxofonon viszi tovább. Idővel a fúvósok közül egyenesen popos dallam is felröppen. A zárlatot a hollandusnevű amerikai kitűnő technikára valló, borzongatóan irizáló fojtott hangszínen alkotja meg.
A harmadik kompozíció rendesen "rákészülve, nekifutva", markáns zongoratémával kezd, a billentyűkön a dallam lazább, töredékes tonalitású környezetbe ágyazódik. A neveletlen képzelet detektívfilmek obligát zenei kíséretével rokoníthatná, de amit hallunk, abban sokkal több a spiritusz, kis fanyarság.
A zongorával szemben megszólaló első dallamhangszer Vandermark-é, mely a basszusban állomásozó Rhodes-szal perpetuum mobile hatású hemiolikus, ritmikailag kissé lebegő helyet foglal el.
Harnik dallamformálása egyre clusterszerűbbé tömörödik, míg a szaxofon egyre vadabb játékmódba lovalja magát.
A szólamok orbiták módjára gyűrűszerűbbé váló viszonyába váratlanul és zseniálisan lép be a dob, élénk tempóban pergődobobon kávaütéssel és lábcinen tartott határozott négynegyed fölött a kísérőn nyolcadokat játszva (a megvalósuló ritmus a moderate/medium swing egy interpretációjának is tekinthető, a klasszikus "gyuri bá" ride-szólam helyett egyszerű nyolcadokkal.)
Mikor már mind a négy zenész játszik, újfent kiteljesedik a közös megszólalás gazdag színvilága, expresszionisztikus ecsetkezelése.
A billenytűszólam enyhén "katatón" jelleget ölt, Didi Kern pedig még váratlanabbul időnként átkeményít igazi tenyeres-talpas, szögelős-rugdosós kettő-négybe néhány hangsúlytalan leütést is elhelyezve az érintett negyedek elé.
Grencsó István közben szopránszaxofonon előlépve kezd briliáns, sűrűségében is kifinomult játékba – géppuskasorozat virágbibékkel – majd egy hirtelen augmentációval mintegy komplementer viszonyba kerül Ken Vandermark tenorjával. Így közelít a végéhez a harmadik kompozíció.
A visszataps utáni darabban az amerikai szövevényes szólójátékát Grencsó István szaxofonon, a 4/4-es, triolás lüktetés triolakezdő nyolcadait játszva kíséri. Az osztrák dobos tarsolyából újabb sajátos hanghatást húz elő kávához ütve, ott tartott és túlnyúló végükkel rezegni hagyott vékony fémpálcákkal. A kezdetben még clusterek dominálta zongorajáték belső szerkezete látszólag még tovább oldódik. Vandermark kitörő, visító játékával a klarinét ambitusának magasságait ostromolja, hangsúlyait markánsan a dobon felhangzó lassú swing kíséretével szemben helyezi el. A dobkíséret által mintegy felvezetett felületi rendeződésből könnyedebb, dallamos befejezés bontakozik ki.
A második visszatapsolás után Vandermark közli, hogy a soron következő Grencsó szerzeményt egész előző nap, illetve aznap délután gyakorolták. Ami ezután hallható, ennek megfelelően rövid és csattanós, melyben azért marad elég hely arra, hogy mintegy emlék gyanánt a muzsikusok még egyszer felvillantsák mindazt, ami személyiségükben gyökerezve és zenei felkészültségük révén besugározta az estét: négy velős, elhivatott és nyitott művészi karakter élénkségében és távlataiban is módszeres, figyelmes és reszponzív együttjátékát.
Grencsó István, Ken Vandermark, Elisabeth Harnik, Didi Kern; 2021 november Békés Megyei Könyvtár – régi épület, nagyterem. Megmozdult a levegő, talán a föld is, de a műfajt kedvelők játszó-gyermeki szíve minden bizonnyal.
Másnap a Meseház búboskemencéjénél
Szegedre indulás előtt a Meseház udvarán
