Az Eugen Vizvary Trio és a Dalima
A Szlovák Kulturális napok zárásaként „különleges” dupla koncertet tartottak az Opusban november 29-én, hétfőn. A program első felében Eugen Vizvary és zenésztársai adták a muzsikát, míg a második félben a Dalima trió lépett fel. Komoly várakozás előzte meg az eseményt, hisz mind a két zenekar nemzetközileg elismert tagokból jött létre, mindnek hatalmas tapasztalat és tehetség áll a rendelkezésére. De a hírnév nem minden, és aki jól mutat plakáton, az nem feltétlenül remekel a színpadon.
Eugen Vizvary (zongora) (neve alapján magyar felmenőkkel rendelkezik), Juraj Griglak (bőgő), és David Hodek, magyarul Hodek Dávid (dob) fellépése az első részben, megfelel a föntebbi állitásnak. Természetesen világos számomra, hogy ez egy nemzetiségi kulturális programsorozat záró eseménye volt és nem egy jazzfesztivál, de ennyire poposan semmit mondónak azért nem kéne lenni. Négy számot játszottak, de akár egy is lehetett volna, hisz az alapdallamokat és a minimális szerepváltoztatásokat leszámítva ugyanazt hallhattuk. Hodek Dávid néha elkezdett egyénieskedni, de már az első szám második felében unalmassá váltak a hosszú dobszólói, amik sehogy sem illettek bele a többiek játékába. A dalok, elsősorban az első (Gypsy), kifejezetten fúziós darabok voltak funk alapok és groove-os variációk váltották egymást, de valahogy képtelenek voltak ezt egyedi módon tálalni. Kaptunk valamit, amit már ezerszer hallottunk és láttunk az elmúlt harminc évben, és hiába vártuk nem jött a titkos csavar, ami a mába helyezné a múltat. A második és harmadik szám pedig olyanok volt, mint egy B tipusú K-európai művészfilm betét dalai. Az egyik a szeretkezős jelenethez ment, a másik meg ahhoz hosszú snitthez, amiben egy öregember bánatos tekintettel mered a semmibe. A negyedik számnál (Saturn) már úgy tűnt, minden rendbe jön, Eugen ujjai vadabbul jártak a billentyűkön és mintha nem csak kottából játszott volna, ám végül ez is belesüllyed a középszerűség mocsarába. Utána szünet következett.
A második részbe a program szervezői és a nemzetközileg legismertebb szlovák dobos, Martin Valihora bevetették a nagyágyút. A New Yorkban élő benini Lionel Loueke korunk egyik legtehetségesebb gitárosa hozta el nekünk a bandáját, csupa olyan tagot, akik évek óta a nemzetközi zenei élvonalba tartoznak. Lionel (akit a magyar közönség élőben Ferenc Nemeth-tel (Columbus-hajó), Herbie Hancock-kal kétszer is (Budapest Kongresszusi Központ + Veszprém Aréna), majd Bacsó Kristóffal (Opus Jazz Club) láthatott itthon) azonnal bele is csap a húrok közé és egy nagyon lágy, balladaszerű dallamba kezd bele. Az olasz Daniele Camarda (Loueke egykori Berklee-s évfolyamtársa) óvatosan csatlakozik hozzá a basszusgitárján, és követi őt ebben Martin Valihora dobon. Szépen épül fel a melódia, mígnem egyszer csak ez utóbbi kettő neki nem kezd vadulni és valami egészen mást játszani, mint amit Lionel. Aki pedig csak folytatja a maga békés szólóját, amíg olyan az egész, mintha egy dübörgő hangorkán közepén állna és zenélne a csendről. A szám címe „Humanism”, és véleményem szerint tökéletesen hozta is a címben predesztinált érzést. Ez után következett a „Stranger in the Mirror”, ami Lionel földöntúli gitárjátékára és híres csettintgetős kamu nyelvére épül. Itt megmutatja, milyen is egy világklasszis gitáros. Esküszöm önöknek sírt, nevetett és turbékolt a keze alatt a hangszer. A nyíltszíni taps után belépnek a többiek és egy, az előzőnél dallamosabb, könnyedebb számba mennek át. Martin ugyan megőrül néha (ez egy kicsit az ámokfutó dobosok éjszakája is volt), de ez a megszaladás is belefér a többiek játékába. A harmadik számnál lelassulnak, és én kezdek aggódni, hogy ők is átmennek éttermi jazzbe, de aztán megérzem a finomságot a mélyben, egy töredezett dallamot, ami néhol csak magányos hangjegyekként mutatkozik meg Lionel gitárjátékában. Egyszerű, ismétlődő dallam, de a maga visszafogottságában érvényesül igazán. De még ez is túl lágy, túl baráti a fülemnek. Hol itt a vadság kérdem. És, mintha a zenészek kitalálták volna a gondolatomat, egy vadiúj számukba kezdenek bele (mi halljuk először rajtuk kívül). Na, ez már igazi, bejön egy trombita Fekete-Kovács Kornél kezében és a szemünk előtt quartetté váló trió egy olyan funkos, improvizatív játékba kezd, hogy le a kalappal (mert különben leesik). A központi dallam hol eltűnik, hol előbukkan, néha gitáron, néha trombitán érkezik, néha pedig a kettőn egyszerre, sőt egyszer még kánonba is. Tökéletes. Ezek után már elnéző vagyok és a következő megint csak visszafogottabb számot megbocsátóan fogadom, ez is szép nem mondom, de én többet akarok. Vérszomjamat, amit csak az impro és a free elégíthet ki, eloltja a következő szám (Freedom Dance), ezzel akartak zárni de… a vastaps közben visszatérnek és még ahelyett, hogy visszalassítanának, egy olyan komoly ütemet kezdenek diktálni, mintha most kezdték volna a koncertet. Itt már teljes improvizáció megy, van valahol mélyen egy kotta elrejtve és még talán szabályok is léteznek a világban, de ez őket ott a színpadon már nem érinti. Csodát játszanak felszabadulva, talán megértették, hogy csak azért, mert a nézőtéren sok a kezdő hallgató az még nem jelenti azt, hogy nekik is csak kezdő darabokat kell mutatni. A közönség nagyon alkalmazkodó állatfajta, tessék csak nyugodtan megvadulni. Szép, hullámos este volt, kérem a következőt.
