Évzáró DzsesSzerda a Nagy Emma Quintettel
Tatabánya tudósítóink jelentik a tegnap esti koncertről! – A szerk.
A tatabányai koncertsorozat hagyománya, hogy a decemberi DzsesSzerdára énekesnőt hívnak a szervezők. Nem történt ez másképp az idén sem, viszont meglepetésként és „előzenekarként” felléptek a klasszikus zenét játszó Vida-Kun testvérek is: Áron (17, zongora), Dávid (15, hegedű) és Gábor (13, cselló) felállásban, Vida Trió néven. Szépen játszottak, és annyiban a jazzhez is kapcsolódtak, hogy utolsó darabként az „Autumn Leaves” című örökzöldet adták elő, kissé drámaian hangzó befejezéssel.
A „főműsorban” a névadó Nagy Emma énekesnő kíséretében az ugyancsak számos formációban szereplő Oláh Krisztián zongorázott, Cseh Péter játszott gitáron, Dénes Ábel nagybőgőn és Klausz Ádám dobokon.
A program Oláh Krisztián, Dénes Ábel és Cseh Péter saját, békés karácsonyi hangulatot egyáltalán nem árasztó szerzeményeiből állt.
Az indító darab kissé kaotikusan kezdődött, nem spórolva a hangerővel sem. Főleg az előzene szelídsége után ez a vad energiák kedvelőinek ajánlható, kifejezetten nem fülbemászó zene volt, amelyet azért egy idő után lágyított az énekhang és nyugtatott a bőgőszóló – mielőtt megint bekeményített a gitár. (Hallgatás szempontjából talán célszerűbb lett volna a második sorból hátrébb költöznöm, ott viszont a fényhiány gátolta volna a jegyzetelést. Bár lehet, hogy olvasóink ezt nem bánnák…)
A számomra szerkezetében az elsőhöz igencsak hasonlónak tűnő következő két számban is elsősorban az effektekkel spékelt gitárhang hívei gyönyörködhettek, miközben Oláh Krisztiánnak igencsak erőteljesen kellett ütnie a billentyűket, hogy a zongora is hallható maradjon a gitár és a dob mellett, nem sok esélyt adva az ének érvényesülésének. Olyannyira nem, hogy időnként nem tudtam eldönteni, van-e szövege a dalnak, vagy dúdolást hallok. (Lehet, hogy hallásvizsgálatra kéne mennem?)
Aztán annyiban változott a helyzet, hogy a negyedik darab melankolikusan indult, és a szerzőtől egy szép bőgőszólót is hallhattunk, mielőtt ez a szám is kellően bevadult. Jól indult az ötödik mű, majd számomra értelmezhetetlen részeket követően megint visszatért a zene. Fel is melegített a nem éppen túlfűtött teremben, miközben azon töprengtem, hogy miért az epizódszerepet játszó, a négy fiú által „elnyomott”, halkszavú Nagy Emma az együttes névadója. Még határozottabb és erősebb hangú énekes(nő) is elveszne ebben a „heavy metal jazz”-ben.
Jóllehet tetszettek a gitárszólók, a Cseh Péter által szerzett ráadás közben megint úgy éreztem, hogy a „klasszikus” zongora–bőgő–dob részek tetszenek a legjobban.
Ha pontozni kellene a koncertet, nálam 5-ből erős ***.
