“Hű maradtam önmagamhoz” - születésnapi interjú az 50 éves Gáspár Károllyal - 1. rész
Jedermann Café, 2026. április 3-a: koncert előtti beszélgetés a kerek születésnapot ünneplő zongoristával. Az interjú első része éppen aznap jelenik meg, amikor Gáspár Karcsi betölti az ötvenedik életévét.
Jedermann Café - 2026
NS: Tíz évvel ezelőtt (is) itt találkoztunk - személyesen először. Felfigyeltem nagyszerű lemezkritikáidra - játszani talán még nem is hallottalak akkor, azóta persze többször. Nagyon hiányoznak az írásaid!
GK: Olyan nagy mennyiséget írtam nagyjából tíz év alatt, hogy már nem éreztem jól magam. Egy kicsit terhessé, kötelességszerűvé vált a dolog - és akkor inkább ne…De más oka is volt: száz lemez közül kettőt nevezhet(t)ünk valóban jazz-nek.
Aztán egy-két ECM albumot hallgatva úgy éreztem, hogy “semmi” nem történik.
És kifogytam az ötletekből is.
NS: Értem. Más. Mennyire befolyásolja a művészt a valóság - konkrétan Téged - háború, békétlenség “mindenhol”, gazdasági nehézségek, stb.?
GK: Nem tud egyikünk se menekülni előle, vagy kibújni az események alól - ott van mindenkiben. A legutóbbi lemezünk a trióval a Peace-Time (2025) - és az önmagáért beszél! Már maga a cím is, ami kétféle értelmet kaphat.
Egyrészt engem nagyon megérintett, hogy a szomszédunkban háború zajlik, és nem hagyják abba! Erőszakkal akarnak olyan problémákat megoldani, amiket tárgyalóasztalnál is meg lehetne! Ez a szörnyűség is inspirált.
A másik összefügg a körülöttünk történő dolgokkal: hogy az emberek jóban legyenek saját magukkal. Tudjuk, hogy a “nagy” diktátoroknak - idézőjelben, mert nem tiszteletből mondom - nem volt meg a lelki békéjük. És akkor majd ő megmutatja, hogy micsoda hatalma van.
Szóval a kérdésedre válaszolva: persze, hatással volt-van rám. Forrong a világ - de a gyerekkoromra visszaemlékezve (nyolcvanas évek) - akkor is hasonló volt a helyzet.
NS: Tolsztoj - Háború és béke. Sokszor rácsoldálkozunk, pedig mindig ez volt…
Más. Kicsit visszamennék a múltba, érdekelne az az időszak, amikor külföldön játszottál.
GK: Összességében hosszú idő volt, nagyjából két évtized, de lényegében pár hónapos időszakokból állt. Hollandia, Svájc, Ausztria, például, de játszottam tengerjáró hajón is. Kettősség van bennem ezzel kapcsolatban.
Azért vállalkoztam erre akkor, mert nem volt itthon lehetőség - és megtanultam, hogy nem is jön magától, tenni kell érte.
De mégis jó érzéssel tekintek vissza: egyfajta felkészülés volt, gyakorlás, bővítettem a repertoárt - és kerestem egy kis pénzt is. Beültem a hotelbe játszani, és kezdtem megtanulni a standard-eket. Improvizáltam, de óvatosan, ha valaki vacsorázik, nehogy félre nyeljen! És lassan elsajátítottam azt is, hogy hogyan kell a közönséggel kommunikálni. Sok régi nagy muzsikus (Ellington, Basie, Peterson) játszott vendéglátóhelyeken, volt verbális kontaktus - később ez jól használható.
Sőt: kötelezővé tenném a Jazz Tanszak hallgatóinak, hogy legalább egy kis ideig vendéglátózzanak. Sok zenész rá sem néz a közönségre - ez nem jó.
NS: Hat önálló albumod jelent meg eddig. Én úgy hallom, hogy ezeknek van egy “íve”, fejlődést mutatnak. Elérkeztél oda, ahova - mondjuk - tíz évvel ezelőtt szerettél volna?
Igaz, nem az ECM muzsikusa vagy…
GK: Még! Bízom benne, hogy van fejlődés, és azért volt egy alap.
NS: Úgy gondolom, hogy az első, az The Outsider (2017) óta jobbak a későbbi albumok - és nem azt mondom, hogy az nem jó.
GK: Úgy fogalmaznék, hogy minden egyes újabb lemezen letisztultabb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb a zenei anyag. Örülök neki, hogy stílusban hű maradtam önmagamhoz. Erős hatással van rám a klasszikus zene - ezt végig megtartottam.
NS: És van egy nagy muzsikus, aki szintén nagy hatással van Rád…
GK: Nem csinálok titkot abból, hogy az elsőszámú kedvencem Keith Jarrett. Sőt: örülök neki, ha valaki felfedezi a hatását a játékomban. Úgy érzem, hogy ez nem egy “copy”, nem utánzat, sokkal inkább a szellemiségét szeretném továbbvinni, vagy megidézni, mert benne sokminden egyesült. A zene összes ágát úgy tudta magában egyesíteni, hogy az fantasztikus! Azt gondolom, hogy Miles Davis sem volt erre ilyen mértékben képes.
Opus Jazz Club - 2022 (fotó: Imre Barbara)
Visszatérve a lemezeimre: szívfájdalmam van velük kapcsolatban - sőt, a pályafutásommal kapcsolatban is. Sokan úgy kategorizálnak, hogy “standard-zongorista” vagyok.
Pedig a hat lemez 90%-a saját kompozíció, de viszonylag keveset játszom azokat.
Megmondom, miért. Mert sajnos kevés olyan lehetőséget kapok, hogy koncerten eljátszhatnám a szerzeményeimet - nem vacsorázás, beszélgetés, “telefon-piszkálás” közben.
Köszönöm, ha megírod, hogy elfeledkeznek erről. Azt hiszem, hogy ötven évesen már elmondhatom: a MüPában és a Magyar Zene Házában a jazz-szervezők alkalmatlanok a feladat ellátására, mert a saját ízlésük és a személyes szimpátiájuk alapján állítják össze a műsort.
Külön kérem, hogy írd le: ők ketten szégyelljék magukat, és azok a kollégák is, akik hallgatnak, és elfogadják ezt - mert vétkesek közt cinkos, aki néma!
Büszke vagyok - a már említett - első lemezemre: “kívülállóként” a mai napig semmiféle érdek miatt nem csapódtam sehova. Persze megvan ennek az anyagi, egzisztenciális és karrierbeli hátránya, de ezt vállaltam.
Opus Jazz Club - 2022 (fotó: Imre Barbara)
(folyt. köv. a 2. /befejező/ résszel)
