Myrtill and me at the Moha
November 11-én sűrű tömegben igyekeztek a jazzrajongók a Mohába. Valahol biztos hallották, produkció lesz…
Mire mi (Fodor Péter főszervező, Szász Gabriella, a www.jazzma.hu főmunkatársa és én) odaértünk, már zsúfolásig megtelt a földszinti terem. (Ránézésre többen voltak, mint a nyitó esten. Ezt elégedetten nyugtáztam, hisz a Mcheller Mytill-Pintér Tibor duót mégis csak én ajánlottam nekik. Nagy égés lett volna, ha nem totál teltházas ez az este.) A két jelenlévő tulajdonos, Bálint és Balázs izgatottan vártak, és egyből a művésznő színe elé vezettek. Myrtill már jó hangulatban köszöntött, de ott ült asztalánál Tibi és menedzserük, Attila is. Megpróbálták kivenni belőlem, hogy miket kérdezek majd Myrtill-től, de nem árultam el.
Aztán nem sokkal hét után átvágtam magam az asztalok és kanapék között, majd elmondtam, hogy ez a Moha Jazz sorozat második estje, amelyen hallójárat nem marad szárazon, meg egyéb ilyen faviccek, de a közönség nem nagyon vette a lapot. Erre elsütöttem azt a poént, hogy a Myrtill rokonain és rajongóin kívül szerintem a www.jazzma.hu is jelentősen hozzájárult ehhez a jazzkoncerteken szokatlan tömeghez azzal, hogy ezen a héten exkluzív interjút közölt az énekesnővel. Erre egy férfi tapsolni kezdett és hangosan azt kiáltotta: „Igen! Igen!” Erre én tovább poénkodtam: „Egy olvasója már biztos van lapunknak.” Erre már enyhe kacaj futott végig a közönség sorain. (Mindenkit megnyugtatok, a hivatalos mérés szerint, hazánkban a jazzel is foglalkozó weblapok közül magasan a miénk a legolvasottabb! És az eddigi olvasói levelekből az is egyértelmű, hogy Európából keletről nyugatra haladva Oroszországban, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában, Svájcban, Olaszországban, Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, Németországban, Hollandiában, Belgiumban, Finnországban, Svédországban, Norvégiában, az Egyesült Királyságban, Írországban, Franciaországban és Spanyolországban is vannak olvasóink. Ez azonban csak huszonkét ország Európa 54 tagállama közül. Úgy hogy még gyúrnunk kell! Bíztató viszont, hogy kaptunk már levelet Ausztráliából, Kanadából és az Egyesült Államokból is.)
Ennél a pontnál hívtam a mikrofon mögé Myrtillt, mondván a Micheller mégcsak hagyján, de honnan jött a Myrtill, mert előtte ilyen nevű hölgyet csak egyet ismertem. Még az 1960-as években volt egy Nádasdy Myrtill nevű színésznő. Myrtill így replikázott: „Robikám! Kérdezd meg a szünetben a szüleimet. Egyébként én örülök neki, hogy ilyen különleges nevet találtak számomra, mert így itthon senki sem téveszt össze egy másik énekesnővel.” Aztán hívtam Pintér Tibit is és mondtam, hogy így ketten ők a magyar Tuck and Patti. Itt Myrtill kijavított, mondván a Patti, vagyis az énekesnő egy nagydarab fekete hölgy, férje, Tuck pedig hosszú ősz göndörhajú fehérbőrű virtuóz gitáros. Azért az est folyamán a programjukból csak kiderült, hogy több Tuck and Patti szám is repertoáron van a Myrtill-Tibor duónál…
A közönség szép lassan feloldódott, együtt tapsolt Myrtill-lel, sőt, volt olyan dal is, amiben megénekeltette őket. Szinte észre sem vettük, máris elszállt negyvenöt-ötven perc mikor „short break”-et jelentett be Myrtill. Kellemes, elégedett zsongás töltötte be a termet, magyarul a közönség jól érezte magát. A szünetben mondta is Berki Tamás tanár úr, aki épp mellettünk ült feleségével, Katival, hogy a Myrtill már a főiskolán is nagyon szorgalmas volt és –másokkal ellentétben- tudatosan készült a pályára. Ez pedig, amit itt csinál, az vérprofi. Ezt persze azonnal szerettem volna megosztani a közönséggel, de Myrtill megkért, hogy a második rész előtt ne beszéljünk, inkább majd a ráadás előtt.
És ha lehet ilyent mondani, Myrtill-ék a „második félidőben” még rátettek egy lapáttal. A közönség egyre inkább elvarázsolódott. Aztán a „Rejoice” című Tuck & Patti nóta közepén Myrtill bejelentette a közönségnek, hogy itt van körünkben egykori tanárom Berki Tamás. (Itt bevillant az agyamba, hogy mit is mondott „Breki” a szünetben: „Vérprofi ez a nő!”) És kihívta, szálljon be hozzájuk. És Berki a számára tök ismeretlen dalban is brillírozott! Aztán olyan háromnegyed tíz körül hátra (előre!) mentem, hogy kifürkésszem a TV-ből, hogy áll a Magyarország-Liechtenstein „sorsdöntő” labdarugó mérkőzés. Közben Myrtill belekezdett az „encore”-ba… Akkor jutott eszembe, azt beszéltük meg, hogy a ráadás szám előtt még beszélgetünk egyet. Dühömet az sem tompította, hogy 5:0-ra elkalapáltuk a Vaduz-iakat. Előre (hátra!) mentem, és amint abbahagyták, odaléptem a mikrofonhoz és az ilyen alkalmakra tartogatott poénomat is elsütöttem: „Hiába tapsolnak, nem tudnak több számot.” Erre óriási kacaj a teremben, majd megkérdeztem: „Szeretnének még egy ráadást?”, mindenki egyként kiáltotta: „Igen!” (Ekkor végig futott rajtam, lehet, hogy e szent pillanatban egyesítettem Magyarországot?) Intettem Myrtill-nek, aki kijött hozzám, és míg közelgett figyelmeztettem a közönséget, addig senki sem mehet haza, amíg meg nem veszik Myrtill maradék CD-it. Hálás kacaj. (Majd a végén tényleg megvették az összes, nem kisszámú Myrtill CD-t, amit a művésznő kitartóan dedikált. Fél tizenegy körül végzett vele!) Még egy kicsit nevettettük a közönséget (többek között azt is megkérdeztem tőle, hogy bírja elviselni, hogy a Tibi szólóit jobban megtapsolják, mint az övéit, erre azt mondta, hogy örül neki, hogy ilyen ügyesen választotta ki a gitárosát! Mondom, hogy vérprofi!), majd Myrtill és Tibi az est egyetlen, de annál nagyobbat durranó blues-ával búcsúzott a Moha közönségétől!
Ne feledje kedves olvasó, négy hét múlva, december 9-én folytatódik a Moha Jazz sorozat! Akkor egy ének-zongora duó lép színre, Pocsai Krisztina és Szakcsi Lakatos Béla. Szerintem, arra is érdemes lesz eljönni.
