ALL THAT JAZZ - A DÁLIA ÖTVEN ÉVE
1962. október 4-én megcsörrent nálam a telefon, Kertész Kornél volt a vonalban: Most már biztos lehetsz benne, hogy meg fogni nyílni a jazzklub! Miért, mi történt? A Nyugatinál kijött a vonat az utcára. Én ezt jó előjelnek tartom… hahaha…
Citrom akasztófahumora a tehetetlenségünket fejezte ki, mert a klub ügye már hosszabb ideje egyhelyben topogott. Bár működött a szervezőbizottság, volt program, alapszabály, helyszín, de a fehér füst csak nem akart felszállni a Köztársaság térről. A KISZ budapesti bizottságán hol bíztató ígéreteket tettek, hol türelemre intettek. A vasúti incidens végül mégis csak jó ómennek bizonyult: 1962. október 25-én, a Bajcsy-Zsilinszky út és az Alkotmány utca sarkán lévő Dália eszpresszóban megnyílt az első magyar jazzklub.
A történet persze nem itt kezdődött, ehhez kicsit vissza kell mennünk az időben.
Közismert tény, hogy Lisztet és Chopint a párizsi szalonok tették világhírűvé. Bármilyen furcsa, de a sivár ötvenes években létezett ilyesmi Pesten is! (Helyesebben Budán.) Ez volt Kertész Kornél Nagysalló utca 4. szám alatti lakása, ahol minden hétfőn összejött 10-15 zenész és jazz-fan. Hallgattuk a lemezeket, és jókat beszélgettünk kávé és aprósütemény mellett. Aki egyszer meghívást kapott ide, az jogosult volt a további látogatásokra is, mondhatni lovaggá ütötték. A zenei elemzéseket megszakítva a házigazda gyakran a zongorához ült és gyakorlati demonstrációt tartott. A találkozók így alkalmanként szabályszerű mesterkurzussá alakultak át. Ennek a „jazz-szalon”-nak a létezése széles körben ismert volt, utólag csak csodálkozni lehet, hogy a politikai rendőrség békén hagyta, ma már csak találgathatjuk, hogy mivégből.
„A jazzszalon”
Ebből a körből indult ki a kezdeményezés az első nyilvános jam-session megtartására, ami a Savoy-bárban zajlott le és bombasiker lett. Egy sor fiatal tehetség (mindenekelőtt Pege Aladár) itt kapott először nyilvánosságot, mint ahogy a magyar jazz is ekkor tört ki igazán a karanténból. Megindult egy pezsgés, amelynek jelei a sajtóban és a rádióban is megmutatkoztak. Ebben kiemelkedő szerepe volt Pernye Andrásnak és Gonda Jánosnak. Az ő könyveik, cikkeik és előadásaik közérthetően ismertették meg a műfajt a közönséggel, anélkül, hogy a színvonalból engedtek volna. Gonda János emellett aktív jazz-muzsikusként, saját együttesének vezetőjeként, zeneszerzőként és egyedüli jazz lemez-producerként is tevékenykedett, de ezzel még nincs vége, mert „last but not least”, létrehozta a Bartók Béla szakiskola jazz-tanszakát is, amely ma már egyetemi tanszékként működik!
Ezután a felsorolás után egy pillanatra akaratlanul is megállok, és eszembe ötlik Dave Brubeck esete a „Time” magazinnal. A „Time” 1954. novemberi 4-i számának címlapjára Brubeck portréja került. Az, hogy a legmérvadóbb amerikai hírmagazin címlapjára egy jazz-zenész képe került, korszakos jelentőségű volt. Brubeck érthetően örült, de egyben nagyon kényelmetlenül is érezte magát amiatt, hogy ezt a megtiszteltetést elsőként nem Duke Ellington kapta. Így emlékezik: „ It was the worst and the best moment possible, all mixed up, because I didn't want to have my story come first. I was so hoping that they would do Duke first, because I idolized him. He was so much more important than I was… he deserved to be first.”
Hát igen. Én pedig nem tudom megkerülni, hogy ki ne mondjam: úgy érzem, elsőként Gonda Jánost illette volna meg a Kossuth-díj a magyar jazz művészei közül. Brubeck-kel szólva: „he deserved to be first.” (Ez természetesen az én magánvéleményem, nem a szerkesztőség álláspontja!) (És ezt miből gondolod Ricsikém? – A szerk.)
Nézzünk most kicsit körül magában a Dáliában is. Tipikus régi pesti kávéház volt: egy nagy hodály, tükrös falakkal, a régi csillárok helyén oda nem illő fénycsövekkel. Minden, csak nem egy eszpresszó. Viszont több százan is befértek, ennyiben tehát nagyon is megfelelt a célnak. A pódium előtt egy sor asztal volt kihelyezve a magnósok számára, akik az ott kialakított csatlakozókról „live” vehették a műsort. (Tudok olyanról, aki több lemezre való anyaggal rendelkezik ebből az időből.) A klubestek első része a programban előre meghatározott koncertekből, vagy előadásokból állt, a második rész a jam session-nek volt fenntartva.
„Ablakos Kovács Gyulával indítja a jam sessiont”
Schwanner Endre felvétele
A jam session volt mindig az igazán izgalmas rész, mindenki meg akarta mutatni, hogy mit tud. Mint például Karel Krautgartner és „Ablakos” Lakatos Dezső is, akik teljes erőbedobással mérkőztek meg egymással a Krautgartnert bemutató klubesten. De hogyan került ide az elsőszámú cseh szaxofonos? Tudtuk, hogy sem jóváhagyást, sem devizát nem adnának nyugati zenészek meghívására, de az úgynevezett baráti államok már kedvezőbb elbírálás alá esnek. Így aztán ez a projekt meg is valósult, méghozzá teljes sikerrel.
„Krautgartner bemutatása”
Hamarosan a nyugati kapcsolatok is kezdtek cseperedni, mert a klub létezésének híre oda is eljutott. Első fecskeként a nyugatnémet ZDF-televízió bécsi irodájának vezetője Rüdiger von Wechmar tűnt fel egy klubesten. Érdekes jelenség volt a hórihorgas porosz arisztokrata, aki később nagy diplomáciai karriert futott be. (Willy Brandt szóvívője lett, aztán évekig az NSZK nagykövete volt az ENSZ Biztonsági Tanácsában.) Megkérdeztem tőle, hogy miként került kapcsolatba a jazz-zel, és kiderült, hogy hadifogolyként az USA-ba vitték, ott pedig „megkapta a vírust”. Látogatása után a ZDF két adásban is foglalkozott a klubbal és a magyar jazz-élettel. Francia és angol riporterek után pedig legnagyobb meglepetésünkre az USA egyik vezető TV-csatornája az „ABC” is megjelent a klubban, ahol egy egész estén át filmeztek. Illetékes helyen erről persze már jó előre tudtak, a terem tele volt civilruhás rendőrökkel. Kertész Kornél később kísérleteket tett arra, hogy szerezzen egy kópiát az amerikai televízió odahaza sugárzott anyagából, mert valamennyiünket érdekelt volna, hogy miként mutattak be minket. Sajnos nem járt sikerrel.
„Munkában az ABC TV operatőre”
Schwanner Endre felvétele
Most látom, hogy ez a kissé leltárszerű írásom talán adós maradt annak a felszabadult, vidám légkörnek az érzékeltetésével, ami a klub egész létét jellemezte. Mindenki élvezte, hogy szabadon játszhatja, hallgathatja a kedvenc zenéjét és ez a lelkiállapot szinergia-effektusként hatott: felkorbácsolta az interpretáció minőségét! Már az első napokban megfogalmazódott az igény egy szaklap megindítására is. Szinte hihetetlen gyorsasággal ez is megvalósult: 1963-ban elindult az „Ifjúsági Jazz Klub Híradója” névre keresztelt periodika, aminek külön története van. Erről majd máskor.
