Deseő Csaba memoárkötete - 1974 / 2. - Ismét Budapesten

Mielőtt ismét beülnénk Deseő Csaba időgépébe, két mondat erejéig maradjunk a jelenben! Csaba a JazzMa.hu Szerkesztőségi és Olvasói Szavazólistáján is „Az év hegedűse” lett. Ennek ő felettébb örvendezik, és nagyon jól esik neki, hisz felesége, Kati halála óta egyre ritkábban veszi kezébe a hegedűt! – A szerk.

1974. július 17-én érkeztem haza családommal Nyugat-Németországból Budapestre.

Pár nap múlva jelentkeztem az Állami Hangversenyzenekarnál, íme itt vagyok, hazatértem, nem gondoltam meg magam, augusztus elsejétől szívesen munkába állok. Így is történt. Amikor beléptem a Vörösmarty téri épületbe, úgy tűnt, mintha tegnapelőtt jártam volna itt utoljára, pedig közben másfél év telt el. A kollégák nagyon barátságosan fogadtak. A visszatéréssel járó formaságokat néhány nap alatt elintéztem, majd megtettem az első lépéseket itthoni életkörülményeink rendezése érdekében. Egyszobás kis zuglói otthonunkat két hónap után kényelmes, háromszobás budai lakásra cseréltük, berendeztük, az új autó vásárlása is hamar ment.

Ne feledjük, a szocialista kereskedelemben egy gépkocsi megrendelése és átvétele között akkoriban átlag 4-5 év telt el, keményvaluta birtokában viszont nem volt várakozási idő. Rendeltem egy Ladát igen előnyös vételárért, két hét után át is vehettem. Íme, egy kiskapu, emlék a kádári Magyarországról...

A sok operett után jó volt ismét igazi komoly zenét játszani, komoly zenekarral. Nyár lévén szabadtéri koncertek következtek Budapesten, Veszprémben és Martonvásáron. Zajlottak az események, szeptemberre máris egy rövid külföldi turné volt előkészületben: két koncert Nyugat-Berlinben, Ferencsik János vezényletével.

Természetesen az itthoni jazz-világgal is hamar felvettem a kapcsolatot. Régi barátaimtól megtudtam, hogy éppen Budapesten van látogatóban Szabó Gábor, a világhírű jazzgitáros. Gáborról legendák keringtek zenész körökben, 1956 novemberében „disszidált”, Amerikába ment, ahol rövid néhány év leforgása alatt befutott, első vonalbeli jazz-sztár lett. Tizennyolc éve ment el, azóta nem járt Magyarországon. Jól ismertem a felvételeit, a nyugati világban minden komolyabb üzletben kaphatók voltak a „Gabor Szabo” lemezek, különböző úton-módon Magyarországra is eljutott belőlük néhány példány.

A Kovács Gyula-Szabó Gábor kép Gyula lakásán készült, én fotóztam

Kovács Gyula, a legendás dobos zuglói lakásán találkoztam először Szabó Gáborral, ők jól ismerték egymást még az ötvenes évekből. Amikor hazaérkezésem után pár nappal felhívtam Gyulát telefonon, mindjárt meghívott egy délutáni ötórai teára (ez nála általában néhány üveg bort jelentett) mondván, ott lesz Szabó Gábor is, jót fogunk hármasban beszélgetni. Így is történt, nagyon jó hangulatú összejövetel volt, rengeteg közös témánk volt zenéről, zenészekről, az elmúlt évekről, évtizedekről. Megkérdeztük Gábort, miért nem látogatott haza már korábban? Megdöbbentő volt hallani az őszinte választ: „Egyszerűen féltem, hogy nem engednek vissza, letartóztatnak. Nem olyan régi még az amerikai útlevelem.”

Amikor este elváltunk Gábor elmondta, hogy még egy jó hónapig Pesten marad. Rögtön arra gondoltam, szervezni kellene egy-két közös koncertet. Megemlítettem neki, s ő nagyon örült az ötletnek. - A gitár itt van velem, csak erősítőt szerezzetek!

Másnap megkerestem a belvárosi Petőfi Sándor utcában működő Építők Klubját, ahol a korábbi években sokszor játszottam. Megkérdeztem, volna-e egy-két szabad estéjük szeptemberben, szívesen fellépnék, méghozzá Szabó Gáborral. Mindjárt ajánlottak két dátumot is. Ezek után már csak az együttes összeállítása jelentett némi problémát.

Ismervén Szabó Gábor zenéjét, szó sem lehetett arról, hogy rendezzünk egy jam-sessiont az ilyen alkalmakkor szokásos standard repertoárral. Gábor már a hatvanas évek közepén elsők között kezdett Amerikában fúziós zenét játszani, számos saját szerzeménye, feldolgozása volt, amelyeket egészen eredeti stílusban adott elő. Gitár játékát az első hang után azonnal fel lehetett ismerni. Abban az időben készült lemezein kivétel nélkül olyan jazzdobosok játszottak, akik a hagyományos ritmusok mellett a rockos alapot is kitűnően hozták. Ez jelentette számunkra a problémát. Kovács Gyula kiváló dobos volt, ráadásul jó barát, de a jazz-rock ritmusvilágával hadilábon állt. Már évekkel korábban kijelentette, hogy ő ilyen zenével nem foglalkozik, ez őt nem érdekli. Régi partnereim, a zongorista Réti Jancsi és a bőgős Vajda Sanyi már tudták, hogy rövidesen fellépünk az Építők Klubjában, leültem velük egy hosszabb beszélgetésre. Nyíltan elmondtam nekik, hogy komoly dilemma gyötör a dobos személyével kapcsolatban: hívjuk meg udvariasságból Kovács Gyulát és játsszunk olyan zenét, ami elejétől végig tele van kompromisszumokkal, vagy keressünk mást, rendezzünk néhány komoly próbát és játsszuk azt, ami Szabó Gábor lemezein hallható? Az utóbbi mellett döntöttünk. Vállaltuk az esetleges sértődés kockázatát, ami később be is következett.

Első lépésként Réti lakásán, Vajda Sanyival hármasban elkezdtük tanulmányozni Szabó Gábor legújabb lemezét, a „Rambler”-t. Jobbnál jobb számok, főleg saját szerzemények voltak szokatlan, rafinált ritmusokkal, akkord-menetekkel, a legtöbbet azonnal kottapapírra jegyeztük. Gondoltuk, az első próbán meglepjük Gábort a saját repertoárjával, dobost meg majd csak találunk, akihez közel áll ez a zenei világ.

Ezután váratlan telefonhívás jött Németországból. Peter Thoms, egy kitűnő düsseldorfi dobos, akit Oberhausenből jól ismertem, jelezte, hogy feleségével Budapestre jön nyaralni. Megkért, hogy foglaljak nekik szállodai szobát, mire én cserében azt kértem, hogy hozzon magával dobfelszerelést. Tudtam, hogy Peter sokoldalú muzsikus, minden stílusban jártas, ideális partner lesz a Szabó Gáborral tervezett közös fellépéseken szeptemberben. Így is történt.

Közben a Hangversenyzenekarnál is sűrű volt a program. A szabadtéri koncertszezon befejeztével a Vörösmarty téri próbateremben készültünk a nyugat-berlini útra. Szeptember 4-én korán reggel repültünk Ferihegyről Kelet-Berlinbe, a Schönefeld-i repülőtérre, ahonnan autóbusszal utaztunk tovább. Nyomasztó élmény volt a magas fallal, aknazárral, vasfüggönnyel kettéosztott város egyik feléből a másikba átjutni, másfél órán át tartott az útlevél- és vámvizsgálat a hírhedt Checkpoint Charlie határállomáson. A hotelbe érkezés után sétálni mentem a városba, amelynek nyugati oldalán azelőtt soha nem jártam. Égbekiáltó volt a különbség a keleti és nyugati városrész között, persze az utóbbi javára, amely hasonló volt, mint bármelyik nyugat-német nagyváros, modern, nyüzsgő, eleven és jómódú. (Az előző másfél év alatt volt szerencsém közelről megismerni Nyugat-Németországot.) Berlinben véletlenül betévedtem a török negyedbe is, amely már akkor meglehetősen nagy kiterjedésű volt. Meglepett, hogy arrafelé alig lehetett német szót hallani. Beültem egy vendéglőbe ebédelni, ott persze kétnyelvű volt az étlap és a török pincér németül is jól beszélt.

Másnap a délelőtti próba és az esti koncert között meglátogattam régi barátomat, Sebestyén Ernőt, aki abban az időben Nyugat-Berlinben élt, a Deutsche Oper koncertmestere volt.

A mi hangversenyeink a Deutschlandhalle-ban voltak. Az első estén Ferencsik János egy Mozart és egy Beethoven szimfóniát vezényelt, és Kodály Zoltántól a Galántai táncokat. A második este rendhagyó volt, a világszerte népszerű bécsi szilveszteri koncertek mintájára Johann Strauss műveket adtunk elő, híres keringőket és polkákat.

Hazaérkezve Budapestre ismét a jazzvilág felé fordultam. Három napunk volt az első fellépésig az Építők Klubjában, mindenekelőtt meg kellett szervezni egy kiadós próbát. Düsseldorfi dobosunk közben már Pestre érkezett, Réti Jancsi pedig elintézte, hogy egy délutánra megkapjuk a Lumumba utcai filmgyár zenetermét (ma az egyik kereskedelmi tévé stúdiója). Gyors körtelefon után a megbeszélt időben találkoztunk. Izgalom vibrált a levegőben, mialatt kipakoltuk a hangszereket, Szabó Gábor, Réti, Vajda, Peter és jómagam. Gábor személyében egy világsztár volt köztünk, ez kissé elfogódottá tett mindegyikünket, ám ez csak percekig tartott, nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, a közös zenei hullámhosszat. Gábor semmiféle allűrökkel nem rendelkezett, az első perctől kezdve teljesen közvetlen, baráti volt minden megnyilvánulása. Amikor megleptük saját számaival, kissé még zavarba is jött, talán a meghatottságtól, talán attól, hogy kotta nélkül nem emlékezett minden részletre.

Szerencsére kotta is volt nálunk, készültünk. A próba igen jól sikerült. Szeptember 12-én, csütörtökön este 6-kor kezdődött az első koncert az Építők Klubjában. Érdekes módon a közönség alig ismerte Szabó Gábor nevét, a plakátok alapján sokan azt hitték, hogy egy fiatal, pályakezdő gitárost fognak hallani, ugyanis a lemezeit Pesten nem árulták, a rádióban sem forogtak a felvételei. Amikor színpadra léptünk és felkonferáltam a közreműködő zenészeket nagy lett a kíváncsiság: amerikai-magyar gitáros, nyugat-német dobos, valamint mi hazaiak, ez nagy szenzációnak számított! Amint játszani kezdtünk, hamar felforrósodott a levegő. Jót tett, hogy előzőleg próbáltunk, volt egy betanult repertoárunk Gábor számaiból, de azért néhány örökzöldet is eljátszottunk.

Fotó: Schwanner Endre

Balról jobbra: Deseő Csaba - hegedű, Réti János - zongora, Szabó Gábor - akuksztikus gitár

A mai napig sajnálom, hogy nem készült magnófelvétel a klubban! Szerencsére egy kiváló fotóművész barátunk, Schwanner Endre legalább képeken megörökítette az eseményt.

A fellépés utáni napokban Gábort meghívtam egy délutáni teára a lakásomra. Amikor belépett az ajtón, magnóról a „My Foolish Heart” csodálatos melódiája szólt az ő előadásában, 1966-os „Spellbinder” című lemezéről, ettől mindjárt meghatódott. Leültünk és hosszasan elbeszélgettünk. Hogy ne csak tea és szendvics legyen az asztalon, elővettem egy üveg márkás skót whiskyt és töltöttem mindkettőnknek. Az első pohár Scotch and water egy perc alatt elfogyott, utána Gábor kicsit bátortalanul megkérdezte, ihat-e még egyet? Természetesen töltöttem neki. Ezek után mélyen elmerültünk különböző zenei témák megtárgyalásában. Egy idő után észrevettem, hogy Gábor elég sűrűn nyúl a whisky után és tölt magának. Félóra elmúltával az üveg üres volt. Nem sajnáltam tőle, inkább a gyors tempó feletti meglepetés tükröződhetett az arcomon, amit Gábor észrevett és zavartan annyit mondott: „ Ne haragudj, de éppen elvonókúrán vagyok, pótolni kell valamivel.” (Az elvonókúra valamely kemény drogra vonatkozott.) Egyébként a nagymennyiségű whisky elfogyasztása alig látszott rajta, részegségnek nyoma sem volt, inkább valami ellazulás félét lehetett érezni a viselkedésén. Gábor modora mindig egy elmélyült, befelé forduló művész lelkületét tükrözte, távol állt tőle a sikereitől megszédült színpadi sztár mentalitása.

Amiket akkor mondott nekem, soha nem fogom elfelejteni. „Tudod, Amerikában nem úgy van, ahogy elképzeled. Ha már befutottál, és nevet szereztél magadnak, annak megvan az ára. Többé nem azt játszol, amit szeretnél, hanem, amit diktálnak neked. A lemezgyárak urai ott ülnek egy New York-i felhőkarcoló eldugott szobájában és telefonon irányítanak, megmondják, hogy mit akarnak hallani tőled. Ezt lelkileg nehéz elviselni!”

Meglehetősen zaklatott magánélete, meg a fent elmondottak talán magyarázatot adnak arra a kissé eklektikus, hullámzó színvonalú életműre, amelyet Szabó Gábor hanglemezek formájában az utókorra hagyott. A zseniális zenéktől a kommerszig sok minden megtalálható benne, bírálói szerint túl sok kompromisszumot kötött az érvényesülés érdekében.

Egy héttel később, szeptember 19-én ismét felléptünk az Építők Klubjában. Addigra híre ment a városban a különleges alkalmi együttesnek, zsúfolásig megtelt a terem, a siker még nagyobb volt, mint egy héttel korábban.

Sajnos, Szabó Gábort én akkor láttam utoljára. Néhány hétig még Pesten maradt, mások is megkeresték, játszottak vele, sőt egy TV-felvétel is készült a játékáról, a Magyar Rádió 8. stúdiójában…

Utána évekig nem járt itthon, de később többször felbukkant szülőföldjén szinte titokban, rövid látogatásokra.

1981 nyarán jött utoljára, hosszabb tartózkodást tervezett, koncerteket, stúdiófelvételeket, meg hogy Amerikában született fiát egy évig magyar iskolába járassa. Akkor már súlyos beteg volt, decemberben kórházba került, ahol hetekig kezelték, de már nem tudtak rajta segíteni. 1982. február 28-án, 46 éves korában meghalt. Minden idők egyik leghíresebb magyar-amerikai jazzmuzsikusa a Farkasréti temetőben alussza örök álmát.

Halála után tíz évvel, 1992-ben a Magyar Jazz Szövetség díjat alapított Szabó Gábor emlékére, amellyel minden évben kitüntetik a magyar jazzélet egy-egy neves képviselőjét. (2012-ben magam is megkaptam a Szabó Gábor-díjat.)

1974 őszén sűrű volt a program a Hangversenyzenekarnál. Kórody András, Ferencsik János, Lukács Ervin, Erdélyi Miklós, Peter Maag, Hiroyuki Iwaki, Lamberto Gardelli követték egymást a karmesteri pulpituson, többnyire a Zeneakadémián rendezett koncerteken. Néhány kiemelkedő szólista abból az időszakból: Ruha István, Szenthelyi Miklós, Gertler Endre, Kovács Dénes, Bächer Mihály, Jandó Jenő, Mező László, Perényi Miklós. Pezsgett az élet, jó volt a hangulat, a következő évre három külföldi turné szerepelt a tervekben, emellett több lemezfelvétel és számos más, hasznos és változatos elfoglaltság.

Abban az időben a jazz világában is fellendülés volt Magyarországon, beköszöntött a jazz-rock korszaka. Ez a zene nagyon közel állt a szívemhez, ezért mielőbb meg akartam ismerkedni olyan fiatal hazai zenészekkel, akik ezt a stílust követik, s akikkel állandó zenekart lehetne alapítani. Hallottam, hogy érdemes elmenni egy hétvégén a Marczibányi téri Művelődési Házba, ahol a nemrég alakult Interbrass együttes játszik. Egy vasárnap este ellátogattam hozzájuk. Meglepődtem, hogy mekkora az érdeklődés, teltház volt a nagyteremben. Két-három évvel korábban még nehéz lett volna többszáz fős közönséget toborozni hazai előadók koncertjére, az Interbrassnak sikerült, ráadásul nem csak azon az estén, hanem minden egyes hétvégén! Másik János zongorázott, Román Péter basszusgitározott, Pogonatosz Nikosz dobolt, s állandó tagnak számított Dés László és Gőz László, akikhez majd’ minden alkalommal csatlakozott még egy-két vendégszólista egy kis örömzenére. A műsorvezető, ceremóniamester az énekes Berki Tamás volt, az egyetlen, akit a korábbi évekből már ismertem. Nagyszerű hangulat volt, a közönség tombolt. A koncert után gratuláltam a fiúknak.

Interbrass - Balról jobbra: Berki Tamás, Gőz László, Másik János, Dés László, Pogonatosz Nikosz, Román Péter

Útban hazafelé elgondolkoztam: ezzel az együttessel magam is szívesen játszanék. Következő alkalommal már hangszert is vittem és beszálltam hozzájuk jam-sessionre. Fel voltam dobva, élveztem a fiatalokból áradó hatalmas energiát, tehetséget, lelkesedést, az együttjátszás örömét. A koncert után leültem Berki Tamással beszélgetni, s megkérdeztem tőle, elvihetném-e alkalmanként a zenekar alapját, a triót saját fellépéseimre, természetesen csak olyankor, amikor ez az ő programjukkal nem ütközik. Tamás készségesen beleegyezett, mivel a vasárnapi koncerteken kívül nem sok elfoglaltságuk volt. Ettől kezdve új szakasz kezdődött a jazz-pályafutásomban, nemsokára megalakítottam az új kvartettemet Másik Jánossal, Román Péterrel és a görög-magyar Pogonatosz Nikosszal. Rendszeresen felléptünk, később ők voltak első magyar nagylemezem, az 1977-ben megjelent ULTRAVIOLA legfontosabb közreműködői.

Deseő Csaba Quartet: Nikosz, János, Péter és Csaba

1974 őszén még egy jelentős esemény volt, amely hosszú évekre nagy hatással volt a jazzvilágbeli tevékenységemre. Novemberben felléptem a Nagykanizsai Nemzetközi Jazzfesztiválon egy hazai együttes vendégszólistájaként. Akkor már működött az új kvartettem Másik Jancsiékkal, velük szerettem volna bemutatkozni, ám a fesztivál szervezői ragaszkodtak saját elgondolásukhoz. Ilyesminek minden jazzmuzsikus ki van téve, nehéz nemet mondani a meghívásra, pedig ez zeneileg mindig kockázatos, siker helyett bukás is lehet a vállalkozásból. Nem akarom most felidézni, hogy kikkel játszottam, egyszeri kaland volt, közepes sikerrel. Viszont a nagykanizsai jelenlétnek köszönhettem, hogy a koncert után odajött hozzám Boško Petrović, a híres jugoszláv vibrafonos, aki szintén játszott a fesztiválon és megkérdezte, volna-e kedvem Zágrábban az ő együttesével fellépni? Örömmel fogadtam a meghívást, hiszen hírből már régóta jól ismertem őt – akárcsak ő engem -, tudtam, hogy kiváló muzsikus. Zágráb nincs messze Budapesttől, Jugoszláviában kitűnő jazzt játszanak, azonkívül náluk az egész országban nincs egyetlen jazzhegedűs sem, gondoltam, ebből a meghívásból még valami komoly kooperáció is kialakulhat. Így is történt.

1976-tól három és fél évtizeden át, Boško 2011-ben bekövetkezet haláláig számtalan alkalommal léptünk fel együtt Zágrábban és Horvátország (Jugoszlávia) más városaiban, valamint Budapesten, Debrecenben, Nagykanizsán, Veszprémben, Bécsben, Graz-ban, de közös produkciónkat sok rádió-, TV-, hanglemezfelvételen is megörökítették.

Boško Petrović emlékének egy külön fejezetet fogok szentelni.

Fotó: Deseő Csaba