Mr. Gone lábnyomai - MüPa, 2016. április 11.

1966 február: a Blue Note stúdiójában felveszik a Wayne Shorter Quartet "Adam's Apple" című lemezét, amelyen a "Footprints", az azóta klasszikussá vált szerzemény található. Ez éppen ötven (!) éve történt - az akkor 33 éves amerikai szaxofonos és zeneszerző (fiatalkori beceneve, és egy Weather Report alkotás címe a "Mr. Gone") a mai napig aktív és újra ellátogatott Magyarországra. Honlapunkon - nevét a keresőbe írva - 148 találatot kapunk: Ő az egyik legtöbbet "emlegetett" muzsikus. (Herbie Hancock a 2000-es évek közepén, egy telefoninterjúban azt találta mondani nekem: „Wayne a XXI. század első két évtizedének legjelentősebb muzsikusa lesz. Ő jelöli majd ki a jazz további útját.” Aki tegnap ott volt a koncerten, ezt tisztán hallhatta! – A szerk.)

Életrajzi adatai és zenei pályafutása is megérne egy írást - de nem ebben a beszámolóban. Ami (számomra) a legérdekesebb: négy különböző és egyúttal korszakalkotó zenekar tagja, illetve vezetője volt - eddig: Art Blakey's Jazz Messengers, Miles Davis Quintet, Weather Report és a jelenlegi Wayne Shorter Quartet. Mert szerintem a Danilo Pérez-zel (zongora), John Patitucci-val (bőgő) és Brian Blade-del (dob) alkotott négyese is a jazz történelmének jelentős társulása (a másik hármat nehéz lenne megkérdőjelezni...).
2000 óta játszanak együtt, és azóta a számtalan koncert mellett 4 lemezük jelent meg: "Footprints Live" (2002); "Alegría" (2003), "Beyond the Sound Barrier" (2005) - két utóbbi Grammy-díjas (Best Instrumental Jazz Album) - és a "Without A Net" (2013).
Shorter (további) díjainak felsorolása is egy másik cikk témája lehetne. Inkább egy személyes élmény: szerencsére már "sokszor találkoztam" Vele élőben; eddig talán a legemlékezetesebb egy Montreux-i koncert a "Dream Quartet"-tel (Hancock-Holland-Blade) jó tíz évvel ezelőtt.
Aztán sokkal később a "kísérő" triót (még az idézőjelet is idézőjelbe kellene tenni...) tavaly, "önállóan" a bécsi Konzerthaus-ban "Children Of The Light" néven láttam. Shorter-rel "kiegészülve" igazi modern (már-már free-be hajló) mainstream jazzt játszanak - a lehető legmagasabb szinten.
2016. április 11-e, Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Gyorsan elpuffogtatom a "közhely-lufikat": "technikai okok" miatt egy kis várakozás - és csak majdnem pontos kezdés; totál teltház; tapintható áhítat a nézőtéren; nincs "jópofizás" és bemutatás: mindenki ismeri a színpadra lépőket; kiváló hangosítás (a II. emeleten ültem - máshol nem tudom, hogy milyen volt); elképesztő összhang, elsőrangú hangszertudás, fantasztikus virtuozitás - mit hagytam ki? Ja, és (végre!) ízléses, szolid megvilágítás.
Shorter a zongora előtt ül, mellette szoprán- és tenorszaxofon – az előbbin játszott többet. "Kotta-hegyek" - pedig, ha jól gondolom, a műsor nagy része improvizáció. Itt nincsenek "hagyományos" témák, aztán mindenki szólózik - ez nem az a "kávéház"! Négy síkon "zajlik" a zene-folyam, egymásnak felelve, egymás gondolatát "tovább gondolva", egymás érzéseit megértve és talán már a problémára megoldást is keresve. Mindezt csak nagyon kevesek tudják...
Több mint fél órás az első szám: Shorter szopránon játszik, (talán) Pérez viszi a prímet, de nehéz lenne gyenge pontot találni a quartet-ben.
Két "rövidebb" - 15 és 10 perces darab következik. Ha szabad egy minimális kritikával élni: a hangvétel marad, az újabb számok (és a későbbiek is) egy kicsit hasonlítanak egymásra. De ezt csak nagyon halkan merem mondani... (Kedves Sándor! Szerencséje, hogy csak suttogni merte ezt, mert így nem hallotta meg senki... Ti. erről a koncertről csak szuperlatívuszokban szabadna írni! - A szerk.)
Aztán a záró opusz és a ráadás is komoly sikert arat.
1 és háromnegyed óra, elgondolkodtató élmény - jó volt látni és hallani az egyik legnagyobb (élő) jazz-zenészt, akinek játéka teljesen "kifinomult", nincsenek "feleslegek", azonnal felismerhető és mégis kiszámíthatatlan. 83 évesen is korszerű - ezt tessék utána csinálni!
Danilo Pérez-re nem találok szavakat - aki ott volt, talán érti, hogy miért. Egyszerűen elképesztő - de ezt már ellőttem...
John Patitucci - hát Őt sem könnyű "leírni". Világklasszis; értő, érző muzsikus. Feszes és laza is tud lenni - hihetetlen módon alkalmazkodik.
Brian Blade - visszafogott és harsány, ami éppen kell. Ritmusváltásai (talán) még a társakat is időnként meglepi.
Szóval: Wayne Shorter. Aki ismeri a zenéjét és hallotta élőben: az biztos, hogy keresi a szavakat, ha még írni is szeretne Róla. De már kifogytam a jelzőkből - különben is: Shorter otthagyta a "lábnyomait", ahol csak lehetett...