JazzMa - Hírek - Diana Krall a Müpában - avagy az üstökös újra Budapesten

Diana Krall a Müpában - avagy az üstökös újra Budapesten

2016. július 03., Goór Gábor

2009. november 19., SYMA Csarnok... életem egyik legmeghatározóbb zenei élménye, amikor a régen várva várt koncert napja elkövetkezett. Felejthetetlen, hogy a koncertdátum kihirdetése után az első koncert színpadképéből és a kisméretű jegytérképből nagyított, arányosított "keressük meg az ideális ülőhelyeket az első sorból" játék, majd az árusítás napján félórával a kezdés előtt a helyi Tourinform irodában a lányok szórakoztatása és kérésemre 5 másodpercenként frissítés, hogy mikor nyílik meg az értékesítés, gyors lecsapása a két ideális helynek, ezután a jó ideig rekordnak számító árú jegyek kicsengetése, végül hatalmas örömködés és a centi vágása a koncert napjáig. Majd a SYMA-ban tűkön ülve várni, hogy a nézőtér sötétségbe, a színpad pedig fénybe öltözzön, s megjelenjen a JazzLady.

Lehet kicsit késő elnézést kérnem a szentimentalizmusomért, és azért, hogy bármennyire is próbálkozok, a részrehajlást tagadhatatlanul elismerve fogok most a koncert élményéről mesélni. S hogy a sors érdekessége: idén a koncert előtti napon lett biztos, hogy egyáltalán ott leszek, s a sors adta az ülőhely pontos pozícióját is.

Megérkezve a Müpa szemgyönyörködtető épületéhez a június utolsó napjának forró sugarai csillantak meg az épületen és környékén, mely elől a lelkes és szerencsés (hiszen alig pár nap alatt sold-out lett a koncert!) jazzszerető közönség a légkondicionált épületébe menekült. Közöttük számos virtuóz zenész és ismert ember is feltűnt, s mindenki a Bartók Béláról elnevezett hangversenyterembe igyekezett, hogy elfoglalva a helyét elkezdődjön a nap minden bizonnyal csúcsa.

Nos, a csúcs némi késéssel érkezett, persze nem hallottam nehezményező hangokat a környékemről. Annál inkább mormogtam én a kegyetlen sorsnak, hogy a Müpa amúgy igencsak szigorú házirendjében nem ismerik a hair-code kifejezést, ugyanis egy jelentős hajkoronával rendelkező (ráadásként kb. 2 centis plusz kóccal feltupírozott) hölgyeményt ültetett két sorral előrébb, pont a főszereplő kitakarására. Ezt persze gyakori helyzetváltoztatással ki lehetett küszöbölni, de azért üdvözletemet és egy remek fodrász telefonszámát küldeném a hölgynek, akinek sok dislike-ja lett a környékünkön.

Diana egy rá jellemző sötétszürkés egyberuhában lépett a színpadra, kékes harisnyában és fényes lakk magassarkúban ült le a zongorához, s a rövid üdvözlés után máris egy klasszikussal kezdtek, az „East of the Sun” taktusai szálltak az impozáns termen át. A dalt jól megnyújtva minden tagnak lehetősége nyílott szólózni, melyek igencsak nagy tapsokat kaptak, mondani se kell, a hangulat gyorsan megalapozódott a nézőtéren. Az 1934-ben íródott Brooks Bowman standard-et egy '39-es Arthur Altman-Jack Lawrence nóta, az „’All or Nothing at All” követte (amit még ugyanabban az évben Frank Sinatra vitt sikerre), melynek az elején a pisszenéstelen teremben egy szál bőgő kísérettel hallgathattuk végig az első verse-t. Itt meg kellett jegyeznem, az utolsó találkozásunk óta eltelt 7 évben Diana hangja még érzelmesebb, fátyolosabb lett, mely az általa oly gyakran közvetített búskomor daloknak még több érzelmet képes adni. A dalt a stúdióra jellemző verzióban kezdték el, majd hihetetlen improvizációkkal addig jutottak el, hogy majdnem elvesztettem a fonalat, hiszen már csak nyomokban tartalmazta az eredeti dal jellemzőit. Persze a végére szintén visszatértek az eredetihez, egy hatalmas és csodálatos utazás végén ováció és vastaps jelezte, a Müpa közönsége igencsak vevő az ilyenféle jazzre.

A jazz egyik lényeges eleme, hogy képes a stílusok közötti ugrálásra és szinte mindenféle zenei stílusból meríteni úgy, hogy a jellegzetességeiket megőrizve egy új, jazzuális köntösbe bújtassa. Pont ez történt a következő dallal, mely egy bossa nova örökzöld, a „Summer Samba”, amit szinte mindenki a munkanevén, a „So Nice”-on ismer. Ezt a dalt utoljára női előadóként Stacey Kent-től hallottam a Debreceni Jazz Napokon, s óhatatlanul felidéződött bennem az a remek koncert is. Összehasonlítva a két előadásmódot el kell mondanom, hogy Diana sokkal gyorsabban játszva, a szöveget a megszokottól eltérő módon hangsúlyozva adta elő.

A dal után szusszanva egyet megtörtént a zenészek bemutatása (Anthony Wilson - gitár, Robert Hurst – bőgő, Karriem Riggins - dob), majd némi megjegyzés arról, hogy milyen boldog, hogy itt lehet, hogy színpadon lehet, micsoda vágy van benne a koncertezésre, a folyamatos turnéra.

Kedvesen, közvetlenül kommunikált a koncertlátogatókkal, Nat King Cole számára egy lényeges alappillér, hiszen neki ajánlva egy egész albummal (All for You: A Dedication to the Nat King Cole Trio) örvendeztetett meg bennünket 1996-ban, így most sem maradhatott el egy, sőt egyből két feldolgozása. Elsőként a „You Call It Madness (But I Call It Love)” hangzott el, ahol ki kell emelni Diana meghatott előadásmódját és "aligzongorálását", amikor alig nyomja le a billentyűket. s ezáltal nagyon halkan zizegő zongorahangok fátyolítják tovább az előadás hangzását. A kissé melankolikus dalt egy gyorsabb, a „Just You, Just Me” követte, amiben a dobos hatalmasat domborított, olyan dinamikai és ritmikai tudást mutatott meg, hogy a szólóját követő vastaps szinte elnyomta a hangosítást. Pazar volt, amit Karriem Riggins belepakolt a fülünkbe. Természetesen a többi zenészt sem érheti szidalom, mindenki teljesen beletette magát a dalba, Anthony Wilson egyedi és lehengerlő gitárjátéka, Bob Hurst tengermély, néhol lágy, néhol pedig erőteljes játéka szintén nagy tapsot kapott. A nagy pörgést egy közepes tempójú dal (Irving Berlin), a „Let’s Face the Music and Dance” nyugtatta le, majd a Benny Goodman által sikerre vitt „Deed I Do” (Fred Rose-Walter Hirsch) következett, ahol meggyőződhettünk arról, hogy milyen összeszokott csapat játszik a színpadon, hiszen a dal dinamikus kiállásokkal volt tarkítva, s bizony nem kellett a zenészeknek egymásra figyelni, az összeszokottság láthatatlan fonalára mindenki rá volt remekül csatlakozva. Ki kell emelni szintén a dobos remek szólóját.

Diana Krall a dal végén magához ragadva a mikrofont elárulta, hogy némi várakozással tekint a koncert végére, ahol némi tokaji bor bevételezését tervezi. Mindeközben a színpad elnéptelenedett, az énekesnő egyedül maradt a színpadon, és az „Angel Eyes” című dal (Matt Dennis-Earl Brent) feldolgozással örvendeztetett meg bennünket. A dal, egy szál zongorával hallgatva igazi csemegét jelentett, a nézőtér katarzisba jutott Diana érett érzékenységű előadásával. A dal végén az alig szűnő tapsot ismét egy kis beszélgetéssel oldotta fel, viccesen idézve Frank Sinatra-t, akihez köthető, hogy egyszer azt mondta: " Nem tudom megérteni, hogy ettől a sok szomorú daltól (amit énekelek), miért lesznek boldogok az emberek?". Viccesen megkérdezte, hogy mit játsszon, s a megrökönyödés hatására hozzátette: "Hiszen azért vagyok itt, hogy benneteket szórakoztassalak, nem? Mintha én lennék a bárzongorista, ti pedig ott állnátok a bárpultban". Egy bekiabáló javaslatára, egy újabb Joni Mitchell dal, a mély érzelmeket megmozgató „A Case of You” következett. Az őszinte érzelmű és vallásos tartalmú sorok a Müpa hatalmas orgonasípjai alatti szentélyben, mint egy ima hangzottak el. A hatás leírhatatlan volt, a dal utolsó taktusait egy másodperc néma csend kísérte, majd hatalmas tapsvihar jutalmazta, talán ez volt a koncert érzelmi csúcspontja.

Visszatértek a zenésztársak a színpadra és a klasszikus „The Look of Love” (Burt Bacharach-Hal David) érzelemdús sorai töltötték be a teret. Pompás szólók tarkították a dalt, ismét brillíroztak a színpadon levők, a dal egyik érdekessége volt, hogy egy részét jóval feljebb transzponálva énekelte el Diana.

George Gershwin „I Was Doing All Right”-ja következett, melyet a közönségkedvenc „Cheek to Cheek” (Irving Berlin) követett, melyet nagyon sok klasszikus ikon (Fred Astaire, Louis Armstrong, Ella Fitzgerald, Tony Bennett és többek között még Frank Sinatra is) feldolgozott. Diana szintén magára szabta a dalt és hatalmas zenei utazásra vitt el bennünket a zenekar szólóin keresztül.

Fel sem ocsúdva az élményből azzal sokkolt le bennünket a művésznő, hogy meghajlásra hívta társait és a hatalmas ováció és taps után levonultak a színpadról.

A Müpa közönsége tapsviharral noszogatta a boldogan visszatérő zenészeket, akik némi kedvcsinálót tartottak a turné címadó lemezéről, a „Wallflower”-ről.

Elsőként az egyik kedvencem, a Papas & Mamas feldolgozás, a „California Dreamin'” következett, amit albumhűen hallhattunk, stúdió minőségben előadva, hajszál pontosan. A dalt a turné címadó dala, a Bob Dylan által jegyzett „Wallflower” követte, mellyel egy kellemes utazásra vittek el ismét bennünket Diana és zenésztársai. Bob Dylan után újra Bob Dylan: a „Simple Twist of Fate” hangzott el. Zárásként az „Ophelia” következett, mely a The Band féle dal feldolgozását takarta. Az előadásmódjára jellemző volt, hogy kissé "bárzenészesre" vették a melódiát, s szabadon játszottak a szólókkal tarkított dalban a saját stílusukat.

A szűnni nem akaró vastaps és ováció, állva tapsoló emberek köszönték az elmúlt másfél óra élményét. Diana széles mosollyal nyugtázta a nézők boldogságát, majd csoportosan meghajolva búcsút vettek a Müpa világot jelentő deszkáitól. Az élmény hatása alatt megütötte egy baráti társaság beszélgetése a fülemet: "Egy ilyen koncert után egyszerűen nem tudok hazamenni, menjünk valahova, ahol még egy kis levezető jazzt lehet hallgatni".

Setlist:

1. East of the Sun (and West of the Moon)

2. All or Nothing at All

3. So Nice

4. You Call It Madness (But I Call It Love)

5. Just You, Just Me

6. Let's Face the Music and Dance

7. Deed I Do

8. Angel Eyes

9. A Case of You

10. The Look of Love

11. I Was Doing All Right