JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2020. február 21.
HÁROM KÉRDÉS - Nagy Emma2020. február 21.
PÁLYÁZATI FELHÍVÁS2020. február 19.
SZELLEMIDÉZÉS2020. február 18.
JazzUp – Gerendás Ruben2020. február 13.
Lyle Mays halálára2020. február 11.
GOLDMUND ÚJ ÚTJAI2020. február 10.
SCOTT, A HÍDEMBER2020. február 07.
Oscar Pettiford (1922-1960)2020. február 03.
Jazz Grammy-díjak 20202020. január 27.
Az év fiatal jazz-zenésze V.2019. szeptember 14.

Hírek

A BLUE NOTE SZELLEMISÉGE A DUNA PARTJÁN, AVAGY A PATAJ GYÖRGY QUINTET REMEK KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2017. ÁPRILIS 21-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA

Van a hazai jazzpalettán egy olyan név, akinek a koncertjére minden adandó alkalommal biztosan benevezek: ez régi kedves barátom, Pataj Gyuri, akinek különféle felállásban játszó együttesei legkedvesebb jazz-élményeim közé tartoznak. Nem kell bizonygatnom, hogy több tucatnyi kedvenc hazai jazz muzsikus és -formáció van még, akik vonzanak, ezt számos beszámolóm bizonyítja az elmúlt hat év során. Mégis ő azon kevesek egyike, akik számomra a stabilitást, azt a stílust jelentik, ami miatt módfelett szeretem ezt a műfajt!

Pataj Gyurit a ma már nyugodtan legendásnak nevezhető boldog „márványtermi időkben” ismertem meg. Lebilincselő zongorajátéka már akkoriban is elbűvölt. De amikor pár éve saját együttesével először láttam – és írtam is róla honlapunkon – nagy öröm volt számomra, hogy itthon csaknem egyedüliként ez az együttes játszotta azt a hazai jazz körökben csak „Blue Note hangzásként” aposztrofált jazzstílust, amely már a 60-as évek elejétől a kedvencem volt. Ezt olyan jazzikonok (és persze együtteseik) neve fémjelezte, mint Art Blakey, Horace Silver, Dexter Gordon, Hank Mobley, Lee Morgan, vagy Donald Byrd, majd a későbbiekben Freddie Hubbard, Herbie Hancock, McCoy Tyner, vagy Jackie McLean. (Csak a rend kedvéért, a kiadó ma is megjelentet számos kitűnő jazzlemezt, de ez már nem az az egységes stílusirányzatot mutató /szinte kizárólag hangszeres felvételeket közreadó/ „label”, mint volt Alfred Lion, Francis Wolff és Rudy Van Gelder idejében. John Coltrane „Blue Train” című LP-je is náluk jelent meg, és ezt a lemezt Trane legjobbjai között jegyzik. Nos, nyilván nem a Blue Note vezetői és művészei találták fel a kvintett formációt (trombita, szaxofon, zongora, bőgő, dob), de hogy a legnagyobb respektust ők hozták ennek a felállásnak – az vitathatatlan. És ezt követte Pataj Gyuri is, olykor trombita és szaxofon, most pedig két szaxofon felállásban. Játszott nála Zana Zoli, Pecze Balázs, most viszont a hazai jazz két kiválósága: Szoszó Lakatos Sándor alt- és Molnár Sándor tenorszaxofonon, természetesen Gyuri a zongoránál és a ritmustandem is évek óta azonos: Oláh Péter bőgős és Pecek Lakatos András dobos.
Szóval valami olyan jazzre számíthattunk, ami jazzként is hangzik. Ezt mondta Pallai Péter is a felkonferálásban. Mindenesetre azt itt és most ismét el kell mondanom, hogy a Harmónia Jazzműhely péntek esti programjai eleve garanciát jelentenek a minőségre!

Gyuri repertoárja a nagy klasszikusok legjobb darabjaiból áll, mégpedig nem a korai standard-készlet (a sokat emlegetett „Daloskönyv”) Richard Rodgers-től Cole Porter-ig, hanem a legnagyobb jazz-zenészek olyan veretes kompozíciói, amelyek bekerültek a jazz „készletébe”. Tegnap este is két McCoy Tyner és egy-egy Buster Williams, Herbie Hancock, Jackie McLean, Freddie Hubbard és Gary Bartz szerzemény hangzott el, valamint egy Tadd Dameron, ez utóbbi volt a legkorábban – még a bop fénykorában – született kompozíció. Azt is nagyra értékelem, hogy Gyuri nem akar mindenáron saját szerzeményeket rátukmálni a közönségre, ami mostanában szinte kötelező elvárás. Csak tudnám, miért? Először is nem mindenki komponista alkat, a legkiválóbb hangszeres zenészek gyakorta csapnivaló szerzeményekkel kínozzák a hallgatókat, csak mert ez a divat. Másodszor pedig – és ezt százszor elmondtuk: ebben a műfajban nem a „mi”, hanem a „hogyan” a lényeg. Hiszen a legelkoptatottabb standard-ből (mondjuk a Summertime) is kibontható a hangszerelés és az improvizációk, a ritmus- és tempóváltások, a „kiállások”, a hangszeres (főleg a fúvós) „párbeszédek” és még sok más zenei ötlet révén a rút kis kacsából a hattyú. (Nem mintha a „Summertime” lenne a rút kis kacsa, legfeljebb hallottuk már néhányszor, pláne ha valaki olyan öreg, mint én.) Mindezekkel bőven elhalmozott minket a frenetikusan játszó kvintett, amiben alighanem oroszlánrésze volt a nagyon kreatív „leader”, Pataj Gyurinak.
Mindkét félidőben négy-négy szám hangzott el, de ezek egyenként legalább negyedórásak voltak. Na ezért is olyan jó dolog az élő koncert, mert lemezen nyolc szám biztosan inkább egy óra terjedelmű, mintsem kettő, mint volt az tegnap…
Egy remek, lendületes Freddie Hubbard szám alapozta meg a hangulatot: a „The Intrepid Fox”. Majd egy medium tempójú Buster Williams opusz következett: a „Song for Sensei”. McCoy Tyner balladája a címében is „Ballad for Aisha” következett, végül Tadd Dameron „Hot House”-a zárta az első félidőt.

A második szett ismét Tyner-rel indult: a Coltrane-t idéző „Like Trane”, majd Hancock „Speak like a Child”-ja követte. Jackie McLean-től az „Appointment Ghana”-t hallhattuk, és búcsúzóul Gary Bartz Monk-ra emlékeztető témával bíró „Uncle Bubba” című száma zárta le a jól sikerült estét.
Mit is mondhatnék a zenészek teljesítményéről, művészetük nagyszerű voltáról. Pataj Gyuri kiváló zongorista a számomra olyan kedves Tyner-iskolából. Briliáns hangfüzéreit nem lehet eléggé csodálni. Emellett remek zenekarvezető is, aki mesterien megtalálja partnereit, és kiválóan irányítja őket. A hazai jazzszínpad két kiváló zenészével (Oláh Péterrel és Pecek Lakatos Andrással) alkotja azt az „alaptriót”, amelyhez aztán a megfelelő fúvósokat is mindig megtalálja. Soso Lakatos Sándor hét évi (!) hollandiai tartózkodás után tért vissza, és pillanatok alatt a hazai élvonal élére került. Megérdemelten. Szépen felépített, terjedelmes altszaxofon-szólóival tegnap is zajos sikert aratott. A „Ghana”-ban kiemelkedő volt, de az olyan balladákban, mint az „Aisha” és a „Child” különösen megmutatkozott, hogy milyen kiváló muzsikus. (Mint ismeretes, a balladajáték nem annyival könnyebb, mint amennyivel lassúbb…) Csak örülni lehet, hogy ilyen zenészeink vannak. (Nem véletlenül állapítottuk meg a Fazekas Sanyival az élen – ezért a zenekarért – Tatabányáról ideutazó fiúkkal, hogy milyen nagy élmény egy ilyen világszínvonalú produkció, miközben olykor a leghíresebb sztárzenészek fáradt és enervált játékot nyújtanak.) Molnár Sanyi játékára is már évekkel ezelőtt felfigyeltem és követem, amikor csak tudom. Erőteljes tenorjátéka tegnap is lenyűgözött. A ritmustandem a tőlük megszokott magas színvonalon muzsikált, kevés szólózási lehetőséget kaptak, de az a kitűnő kíséret, az a lüktetés, amellyel aládúcolták a produkciót biztos alapot nyújtott a zenei építkezéshez. (A bőgő erősítése lehetett volna jobb.)
S ha még nem unják olvasóim: bizony, az élő, az orrunk előtt születő csoda, amit jazznek hívnak, semmivel sem helyettesíthető. Még egy közepes produkció is nagyobb élmény, mint egy kiváló „konzerv-zene”. Hát még akkor, ha ilyen élményben lehet részünk, mint nekünk volt, ezen a hűvös tavaszi estén. „I’ll remember April”, erre az áprilisi napra emlékezni fogok!


dscf0010.jpg


sam-9986.JPG


dscf0009.JPG


dscf0007.jpg


dscf0008.jpg


dscf0005.jpg


dscf0006.JPG


sam-9985.JPG

Vissza a hírekhez