A JAZZ HELYSZÍNEI – VAJDA SÁNDOR JAZZBŐGŐS SÍRJA A FARKASRÉTI TEMETŐBEN
Vajda Sanyi barátom sírja semmilyen regiszterben nem szerepel ugyan, szülőházán (a „messzi” Kisújszálláson), vagy utolsó lakhelyén és halálának színhelyén, a Wesselényi utcában sincs márványtábla, de mi – akik tiszteltük és szerettük őt, valamint nagyrabecsültük a műfaj iránti elkötelezettségét és emberi nagyságát – jó, ha legalább ismerjük sírhelyét Farkasréten.
A tragikus sorsú zenész szüleivel együtt a 7/A parcella 2. sor, 26. sz. sírhelyében talált nyugvóhelyre. (A temető nyilvántartása adta meg, hiszen egyébként behunyt szemmel is odatalálnék.) Az egyszerű síron az ő neve és adatai külön kis márványtáblán olvashatók. Gyakorta felkeresem, mert egyike volt legközelebbi barátaimnak, akik között jazzrajongó, pláne muzsikus igazán kevés akadt. Ráadásul Sanyira az volt a jellemző, hogy minden érdekelte, ami csak kapcsolatban volt a szeretett műfajjal. Képes volt fotókat reprózni és felnagyítani a különféle jazzmagazinokból, lemezek után kajtatott és mindent magnószalagokra rögzített. Egzisztenciális okokból elvállalta a Benkó Dixieland bőgősi posztját, de ezt a stílusirányzatot nem tudta értékelni – ő igazi modern jazz zenész volt. Nem véletlen, hogy az a faramuci helyzet állt elő az 1972-es San Sebastian-i Jazzfesztiválon, hogy ő két – egymással köszönőviszonyban sem álló stílusirányzatban – nyertes csapat tagja volt: a Benkó- és a Szabados-együttesnek! Szabados György mondta el róla egy rádiós emlékműsorban, hogy Sanyinak abszolút hallása volt, és remekül illeszkedett az ő együttesébe. (A Gyuri által is legfontosabbnak ítélt „Esküvő” című lemezen is Sanyi bőgőzött.) Ezért is volt számára nagy megpróbáltatás, hogy egzisztenciális okokból a Benkó Dixieland bőgőse lett, miközben ízig-vérig a modern jazz híve, és a lehetőségekhez képest – kiemelkedő művelője volt. Nem véletlen, hogy főszerkesztőnk ragaszkodott ahhoz, hogy a Magyar Rádió jazzbőgő-tehetségkutató versenyét 2003-ban róla nevezzék el, pedig ezt nem fogadta egyöntetű vélemény.
Sanyi keserű humorral mondta nekem: azzal vezekel a dixieland miatt, hogy a külföldön megkeresett pénz jelentős részét lemezvételre fordítja. Az akkori viszonylatban hatalmasnak mondható nagylemez (LP) gyűjteménye volt. Önzetlenségére jellemző, hogy sok embernek adott kölcsön lemezeket, amit egyesek úgy háláltak meg, hogy vagy soha nem adták vissza, vagy kicserélték rosszabb minőségű kiadásra. (Ezt a pitiáner visszaélést különösen akkor követték el, amikor már élete vége felé nem tudott kellően koncentrálni a részletekre.)
És mindehhez még hozzá kell tenni, hogy Vajda Sanyinak semmilyen intézményesített zeneoktatásban nem volt része, hiszen édesapja 1954-ben meghalt (Sanyi csak 14 volt), és édesanyja három fiút nevelt egyedül, nem kis nehézségek árán. Sanyi a legprofibb amatőr volt. Hihetetlen aktivitással követte a külföldi (elsősorban is az amerikai) trendeket és eufórikus boldogság fogta el, amikor már itthon is lehetett olyan nagyságokat látni-hallani, mint Eddie Gomez (Nagykanizsán), Charlie Haden, Barre Phillips (Fehérváron), vagy Buster Williams (a Vigadóban).
Manapság, látva-hallva az olyan ikonikus figurákat, mint Christian McBride, John Patitucci, vagy Chuck Israels (aki workshopot tartott), de sorolhatnám napestig az ő halála óta Pesten és vidéken fellépett híres bőgőseket, szóval minden alkalommal eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha ő is láthatná ezeket a fantasztikus zenészeket. Nem is beszélve arról, hogy akár még játszhatna is, gondoljunk csak a három évvel idősebb Berkes Balázsra, aki – hál’istennek – még idén nyáron Debrecenben is három formációban játszott (a negyediket csak a rossz idő akadályozta meg), pár napja pedig a MoM-ban is játszott Balázs Elemér születésnapján.
Remélem, hogy amikor jazzbarát olvasóink Farkasréten járnak, megállnak egy főhajtásra Vajda Sanyi sírjánál! Jómagam a jövőben is gyakran meglátogatom, és bizony hiányát is érzem immáron csaknem 20 éve.
