Miles Electric Band, Moore Theatre, Seattle (2018. február 23.)

Miles Davis teljesen külön kategória, ezzel gondolom mindenki egyetért. Könyvek tucatjait írták róla, "tribute" lemezek készültek és koncertek ezrei mentek le, olyanokkal, akik játszottak Miles-szal, és olyanokkal is, akiknek nem adatott meg ez a kitüntetés, de tisztelik, és zenei hatása alatt állnak (és van egyáltalán olyan jazz-zenész, aki nem áll a hatása alatt?). A "Miles Alumni" hadsereg (azok a ma is aktív zenészek, akik, valamikor, valamilyen formában játszottak Miles-szal) több száz főt számlálhat.

Ebből a "pool"-ból válogatott Miles Davis unokaöccse, Vince Wilbourn Jr. ütős, mikor a mostani projektet összehozta, Miles Electric Band néven. A projekthez megnyerte Miles 80-as évekbeli szintetizátorosát (Robert Irving III) és basszusgitárosát (Darryl Jones) (velük Vince együtt játszott Miles Davis Decoy / You Are Under Arrest periódusában), és kiegészítette más tagokkal, akik különféle időszakokban a Mesterrel játszottak, és elérhetőek voltak a mostani projekthez, mint ma este, John Beasley (szintetizátorok), percussion-ön Munyungo Jackson és tabla-n Badal Roy. Egyébként a banda felállása sokszor változik, trombitán például Wallace Roney, Christian Scott, Sean Jones, Etienne Charles és Jeremy Pelt a választék (ma este Jeremy játszott). Volt tehát a ma esti zenekarban három olyan tag is, akik nem játszottak soha Miles-szal (Jeremy, valamint David Gilmore gitáros és Antoine Roney szaxofonos).

Nos akkor a zenéről. Szellemidézés történt, vagy felmelegített leves felszolgálása? Milyen érzés Miles Davis-t hallgatni Miles Davis nélkül? Nyilvánvalóan ez a felállás nem az elképzelhető legerősebb "Miles electric alumni" felállás... nálam az a felállás a Marcus Miller/Dave Liebman/Mike Stern/John Scofield/ Adam Holzman /Al Foster/Mino Cinelu lenne Wallace Roney-val a trombitán), de olyan most nincs (soha nem is volt), ez a mostani viszont van. Véleményem szerint a program kissé egyenletlen volt; egyes darabok (például a "Decoy" és a "Jean Pierre") nagyon "ültek" (leginkább Vince, Darryl és Robert miatt, persze), míg a korábbi motívumokból (In a Silent Way, Jack Johnson, Bitches Brew) összerakott lassú jam-ek talán nem annyira. A programban egyetlen darab sem szerepelt a Marcus Miller periódusból (Tutu, Amandla...), lehet, hogy "copyright" dolgok miatt? A koncerten pár szóló kicsit öncélúnak hatott (a Munyungo/Badal duett, és a Darryl Jones basszus-szóló); nemigen kapcsolódtak Miles Davis tematikájához. David Gilmore valahol saját stílusa és Barry Finnerty riff-jei között félúton játszott, kimondottan jól. Jeremy Pelt pozitív benyomást tett, Antoine Roney inkább csak "tette a dolgát". Robert Irving egyetlen szólót kapott (zongorán), John Beasley egyet sem; ők inkább az elektronikus palettát biztosították és a vásznat tartották, amelyre egykor Miles, most pedig Jeremy festett muted trombitájával absztrakt képeket.

A nézők nem töltötték meg a színháztermet: olyan erős félház volt. Viszont, úgy láttam, hogy sokkal több afro-amerikai néző jött be erre a bulira, mint amit egy szokásos jazz-rendezvényen általában látni lehet Seattle-ben. A Jimi Hendrix család számos tagja is itt volt. A koncert után a zenekar kijött az előtérbe, és el lehetett velük beszélgetni, fotózkodni, aláíratni régi kedves Miles Davis lemezeket. Nyilvánvaló számomra, hogy Vince Wilbourn Jr (aki, úgy láttam, kimondottan jó passzban van: pozitív, agilis, és barátságos) nagyon büszke erre a zenekarra, és a projektet hosszú távra tervezi. Európai koncerteken is "dolgoznak".

Fotózni elvileg nem lehetett, de azért valamennyi sikerült: kémfelvételek.