JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2024. március 18.
Taylor, Curtis: Taylor Made2024. március 14.
A Morgan Workshop sztori2024. március 06.

Hírek

ROY HARGROVE ISMÉT PESTEN

Nemrég Jonathan Kreisberg szereplése kapcsán elemezgette mind Somogyvári Péter barátom, mind jómagam a „sztárság” fogalmát, mibenlétét. Az viszont biztos, hogy a kiváló amerikai trombitás, Roy Hargrove vitathatatlanul a műfaj világsztárjainak egyike. Az ő ötösfogata játszott kedden este a Budapest Jazz Clubban két, egymást követő koncerten.

Hargrove nem először lépett fel magyar színpadon, én kettőről tudok, de lehet, hogy többször is, jómagam a MüPában láttam-hallottam kvartettjével 2007. április 30-án, mégpedig ugyancsak kvintett formációjával, amelyben persze a trombita mellett szárnykürtön is remekelt, Justin Robinson altszaxofonon és fuvolán játszott, Ronnie Matthews zongorázott, Dwayne Burno bőgőzött és Willie Jones III. dobolt.  Akkor ugyan még nem létezett honlapunk, de a hazai sajtó (beleértve a MüPa saját lapját is) bőven foglalkozott az eseménnyel, bár inkább – ahogyan ez a gyakorlat mind a mai napig dívik – inkább az előzetesekben jeleskedtek, a koncert utáni részletes beszámoló helyett… Így aztán a különféle korabeli források  csak Justin Robinson személyében egyeznek meg, a zongorista Ronnie Matthews, vagy Gerald Clayton (!) lehetett, a bőgőnél Dwayne Burno és Joe Sanders (a helyes megfejtés: Danton Boller! – A szerk.), dobosként pedig Willie Jones III. és  Montez Coleman (!) szerepelt a nyomtatott sajtóban.

Hargrove annak a – ma már nem is olyan – fiatal trombitás-generációnak egyik legfontosabb képviselője, amely a New Orleans-i eredetű Marsalis család „védnökségével” csinált karriert. Ezek között persze maga a „beltag” Wynton Marsalis, és az éppen általa Texasban felfedezett Roy Hargrove a legismertebbek, de Terence Blachard, Nicholas Payton és Marcus Printup  is nagyon jelentősek.  A sokszor emlegetett „oroszlánkölykök” sorában persze a trombitán kívül is minden más hangszeren akadtak hihetetlen tehetségek.

Ezúttal tehát ismét a modern jazz legjobban bevált combo-formációjával, azaz kvintettel jött, amelyben a másik fúvós most is Justin Robinson altszaxofonos volt, a ritmusszekcióban pedig  Tadatakka Unno zongorán, Ameen Saleem bőgőn játszott és Evan Sherman dobolt.  Tehát a komplett ritmusszekció más személyekből állt fel, ami persze nem csoda 11 év elteltével.  (Csak hogy még érdekesebb legyen a dolog,  a klub műsorfüzetében Sullivan Fortner szerepelt zongoristaként és Quincy  Phillips dobosként. Természetesen egy turnén bármikor vannak ilyen cserék, és a BJC nem tudhatta a végleges „stáblistát”, mivel a kéthavi füzet kb. februárban készült.)

Érthető a sok ifjonc az egyébként még ugyancsak nem túl idős (jövőre 50 éves) Hargrove zenekaraiban, mert egy 2007-es interjúban a következőket mondta: „A pályafutásom során azt tapasztaltam, hogy úgy háromévenként cserélődnek az együttesem tagjai, ennyi az „élettartama” egy formációnak.”  És ha nem túl ismert személyekről van szó, bizony tudomásul kell vennünk, hogy hihetetlen kiváló fiatal zenészek vannak feljövőben, persze nemcsak Amerikában, de mindenütt – gondoljunk csak a hazai „utánpótlás válogatottra”.

Legyünk őszinték: Roy Hargrove több évtizedes fényes karrierjének szűkszavú leírása is oldalakat tenne ki, ezzel – szíves engedelmükkel  (vagy anélkül) – nem bajlódnék. Aki manapság – akár jazzvonalon is – igényli az alapos ismereteket, annak bőven van lehetősége érdeklődésének kielégítésére.  Boldogok lettünk volna mi – öreg jazzrókák, vagy jazzveteránok – ha ezeknek a töredéke hozzáférhető lett volna korábban.

De nézzük, mi is történt kedden este az első koncerten.

Mint kiderült mindkét koncert „full house” volt, ami nem is csoda, mert a kistermetű Hargrove tényleg jazzóriás, sokoldalú tevékenysége révén széles körben ismert és respektált művész. Ráadásul ezúttal az általam legstrapabíróbb irányzatnak titulált vérbő hard-bopot hozta el, annak minden szépségét felvonultatva – valami fenomenális előadásban és a lehető legmodernebb kivitelben.

A „leader” mind trombitán, mind szárnykürtön a No.1. az én véleményem szerint, legalábbis nekem ez a Lee Morgan-re emlékeztető tüzes játékmód tetszik legjobban ezen a hangszeren. Robinson sem hajótörött, olyan alt játékkal bír, ami Adderley-t idézi, ráadásul egy olyan korpulens személy, mint amilyen ő volt. Kicsit túl sok hangot fúj az én ízlésem szerint, de aligha hallgat rám. (Ez a hihetetlen virtuozitás jellemezte már 11 éve is, nem is beszélve az olyan lemezekről, mint a „Nothing Serious” című sikeres Hargrove album.)

A japán zongorista néhány remek szólóval kápráztatott el bennünket, volt olyan szám, ahol a két fúvós csak a témát mutatta be, aztán „átpasszolta” a triónak.

A bőgős viszont, mint az altós is, állandó tag Hargrove-nál. Remekül kísért, és egy szám gyakorlatilag az ő „jutalomjátéka” volt.

Utoljára, de nem utolsósorban a 25 éves fehér gyerek olyan dobjátékot mutatott be, amitől leesett az állunk. A múltkor összeírtam vagy egy tucatnyi (fiatalabbak kedvéért 12) amerikai fekete dobost, akiket volt szerencsém az utóbbi 6-8 évben látni. Nos, Evan Sherman – fehér létére –  ezek közé tartozik. Kiderült, hogy a 8 éves rock rajongó kölyök 2001-ben a New York-i Blue Note klubban látta a Rolling Stones dobosát, Charlie Watts-ot egy jazz projektben, ami annyira tetszett neki, hogy „megtért” a jazzhez. 16 éves kora óta egy rendkívül keresett és foglalkoztatott New York-i zenész. (Amikor megmondta, hogy 1993-ban született – mint a legidősebb unokám – majdnem leestem a székről. Még Hargrove életkorának is a felénél tart.)

A számok címét ne kérdezzék. Konferálás nem volt, sajnos az egész produkció legfeljebb egy és negyedóra volt. Igaz, ez olyan intenzív és tömény jazz volt, amit csak kivételesen tapasztal a mégoly’ elkényeztetett jazzbarát is. A hatalmas tapsvihar ellenére azonnal a következő számba kezdtek, amelyek többsége up tempo-jú és időtartamban viszonylag rövid volt. A jó öreg Irving Berlin standard-et (amit persze szárnykürtön adott elő Hargrove az altós nélkül) könnyen felismertem: ez  a „They Say It’s Wonderful” volt. Ezen kívül a korábbi repertoárjából a „The Thing” és az „Alter Ego”-t véltem azonosítani. De mintha hájjal kenegettek volna, ahogyan ez a modernizált „Blue Note zene” szólt (ha tudják, hogy mire utalok) a témának a két fúvós általi bemutatásától kezdve a remek improvizációkig. (De mit sem érnek a szóvirágok, ezt látni-hallani kell.) Arra való hivatkozással nem is volt ráadás, hogy most jöttek a reptérről, és a tömény vastaps dacára csak egy újabb meghajlásra jöttek vissza.


dsc00039.JPG


Elsősorban a dobossal tudtam szót váltani a két koncert közötti időben, de örültem, hogy legalább a felállást sikerült tisztázni. Egyébként a sztárnak számító Hargrove elé tett két CD borítónak csak egyikét szignálta, a másikra vigyorogva közölte, hogy 100 dollárért aláírja.


dsc00044.JPG


Kedvem lett volna azt mondani, hogy 11 éve szignált vagy ötöt és ezzel a tarifával visszakaphatná tőlem, ha ott lennének? Mindegy, nem ez volt a lényeg.

Olyan élmény volt a rövid koncert, amit a ma már bőséges kínálat ellenére sem sűrűn kap az ember. (Öt napon belül hallhattam Roy Hargrove-ot és Nicholas Payton-t  /utóbbit a MoM-ban pénteken este/.)  És erre rímel a szokásos szlogenem is, amit a mellettünk ülők is megerősítettek, hogy „nincs az a felvétel, ami az élő zene élményét képes lenne túlszárnyalni!”


dsc00004.JPG


dsc00005.JPG


dsc00008.JPG


dsc00011.JPG


dsc00019.JPG


dsc00023.JPG


dsc00026.JPG


dsc00027.JPG


dsc00036c.jpg


Vissza a hírekhez