Egy szelet érintetlen csoda - Al Di Meola az I. Örvényeshegyi Pikniken
Bevallom, amíg meg nem tudtam, hogy Al DI Meola tényleg fellép a Pikniken, addig azt sem tudtam, hogy hol van Örvényeshegy. Hiszen ha tudtam volna, biztos ellátogattam volna erre a helyre, ahol az ember kicsit úgy érezte magát, mintha olyan helyen lenne, ahol megállt az idő. Tiszta, friss levegő, gyönyörű völgy, zöld minden, mindenhol. Az emberek kényelmesen sétálnak, nincs tömegnyomor, vagy taposás, nincs mérges szó, vagy veszekedés, vadidegenek mosolyognak egymásra – mondhatnám, hogy idill honol a tájon.
Ezt az idillt próbálták kiegészíteni a szervezők némi zenei élménnyel, hiszen ebbe a szép természeti világba gondoltak bele egy Pikniket, amin többféle stílust és igényt próbáltak összehozni a 3 napba. Érkezésünkkor éppen a nap ember, Meola éppen a teraszon kóstolta a finom borokat mindenféle allűr nélkül, bárki odamehetett hozzá pár szóra, vagy akár egy közös fotóhoz is szívesen rendelkezésre állt, ezzel is fokozva a Piknik családias, közvetlen jellegét.
Kicsivel nyolc után a nagyszínpadon már átöltözve jelent meg a domboldalt megtöltő nézőközönség előtt, akik főként pokrócokon ülve hangos tapssal üdvözölték. Meola felvezetőjében afféle újkeletű Woodstock-ként aposztrofálta a rendezvényt, mely a hallgatóság körében nagy ovációt váltott ki. Nem sokáig szaporította a szót, gyorsan a húrok közé csapott és elkezdődött a koncert.
A színpadon zenésztársa -akivel már Szegeden is elvarázsolta 2011 év végén a közönséget- Fausto Beccalossi volt, aki harmonikán kísérte. Bár ez a megfogalmazás nem fontos, hiszen egyenrangú félként játszottak, a közös szólamok között helyet és lehetőséget adtak a másiknak, hogy egyéniben is csillogtathassa a tudományát, melyet rendesen ki is használtak: isteni szólókat, improvizációkat hallhattunk tőlük. A koncert az Opus Acoustic Europe Spring Tour része, így a koncert gerincét az új, „Opus” névre keresztelt stúdiólemez adta, természetesen azért más albumokról is válogatott a repertoárba.
Kezdésként a „Misterio” című kompozícióval lépett elő, ami a „World Sinfonía III – The Grande Passion” album egyik legerősebb dala. A bevezetés után az „Opus” első dala, a „Mitonga Noctiva” következett, melyben érződött igazán, hogy a két zenész között micsoda összhang van, hogy egy ilyen komolyságú és bonyolultságú dalt milyen érzékien és halálos pontossággal tudtak megszólaltatni. Kiemelném még a szóló részt, ahol Meola fantasztikus improvizációját hangos tapssal köszönte meg a domboldal. A folytatásban a „Mawazine” következett, mely a „Pursuit of Radical Rhapsody” egyik jelentős alappillére. Érdekes volt ezt a dalt élőben hallani, nekem borsózott tőle a hátam, annyira érzelmesen sírt mind a gitár, mind a harmonika a művészek kezében. Maradva az albumnál a „Brave New World” következett, ami kissé kizökkentően hatott az előbbi dalok után, de némi lendületességgel egy remek koncertnótává változott már az első pillanattól, a dalban Fausto szólója kiemelendő volt, a hangszer lehetőségeinek határait feszegetve játszott hatalmasat. „Frozen in Time”....az egyik kedvencem a „Opus”-ról, melyet érdekes volt a megszokott többhangszeres albumverzió után kéthangszeres felállásban hallani, de Fausto szinte 3 hangszert helyettesítve kerekítette ki a nótát rendkívül harmonikussá. Folytatásként nem is lehetett volna jobb dal, mint az „Ava's Lullaby”, mely hangulatában visszaterelte az „Opus” alaptéziséhez a koncert vonalát. Némi utazás az időben és 2000-ben találtuk magunkat a „Double Concerto” segítségével.
Újabb beszéd a következő dal előtt. Meola őszintén vallott a Beatles dalokat 2013-ban feldolgozó albumának kulisszatitkairól, elmesélte hogy elment az Abbey Road-ra, ugyanabban a stúdióban, ugyanazzal a technikával rögzítette a lemezt, ugyanazon miliőben és kis helyen, akkor a Beatles az albumát. A személyes kedvencét, a „Because”-t választotta, a dal végén csak visszhangzott a völgy a lelkes tapsoktól, füttyögetésektől, és bekiabálásoktól. Remek pillanat, remek dal. Vissza az „Opus”-hoz, a „Cerreto Sannita” következett, majd az „Elysium” album „Stephanie's Theme” -je hangzott el. Merész ugrásként az 1993-as gyöngyszem, a „Café 1930” taktusai érkeztek a színpadról A kissé hosszúra nyúlt, improvizációkkal tűzdelt dal után felálltak és meghajolva jelezték a koncert végét. A szűnni nem akaró ováció hatására a szokásos levonulunk-felvonulunk attrakciót is mellőzték, s máris elfoglalták a helyüket, hogy a ráadást elkezdjék: a „She's Leaving Home”-mal, ami egy újabb Beatles átdolgozás, s remek választás az új kezdésre. Befejező nótaként a „Mediterranean Sundance” következett, s sajnos a végén már nem tudtuk egy újabb extra dalra visszacsábítani őket. Természetesen a dal fiesta hangulata átjött, a közönség jelentős része nem bírta mozdulatlanul a dal taktusait, ülvetánc, s a bátrabbak felállva is táncolni kezdtek.
Mit mondjak? Hogy fantasztikus élmény volt? Remélem, aki nem volt ott, az is készséggel elhiszi és lejön jövőre az érintetlen(ebb) természet eme kis csücskébe és élvezi, amit a hely varázsa hozzátesz a koncerthez. Reméljük, jövőre ismét gondolnak a jazzszerető közönségre és egy hasonló nagyágyúval ajándékoznak meg bennünket. Viszontlátásra Örvényeshegy!
