"És ott van a nevem, hogy: SA-CHI" - SZAKCSI 75! - 3/2. rész
A magyar jazz történelmének egyik legnagyobb alakja Szakcsi Lakatos Béla - ehhez nem fér kétség. 2018. július 8-án töltötte be a 75. életévét. Ezen nevezetes alkalomból találkoztunk egy körúti kávéházban. A beszélgetés második része következik.
NS: Nincs olyan, hogy "kicsit" hiszek - vagy hívő ember vagyok, vagy ateista.
SzLB: Igen! Mostanában szeretetteljes beszélgetéseket folytatok az emberekkel. Azt szokták mondani, hogy rendben, hiszek Istenben. De akkor miért születnek halva gyermekek és miért vannak betegségek?
A válaszom: én abban az Istenben hiszek, aki az egész világmindenség teremtője és fenntartója. Nem lehetnek kérdések és feltételek, mert akkor egyszerűbb azt mondani, hogy nem hiszek.
NS: Kezdetektől meghatározta a hit az életedet?
SzLB: Nem teljesen, talán 35 éves korom óta. Anyám 45, apám 52 évesen halt meg. Akkor 30 esztendős voltam. Előtte is hittem, de "másképp". Gyermekkoromban anyám elvitt a katolikus templomba, de nagyon unatkoztam, mert latinul beszéltek és csak tíz percet magyarul. Ma már ez nem így van. Érdekes, hogy az emberek egy részét eltaszítja a sok rossz - engem viszont Istenhez vezérelt, a Bibliához.
NS: Hozzájárul a játékodhoz, vagy például a gyakorlásnál a kitartásodhoz, egy improvizáció közben eszedbe jutnak "ezek a dolgok"?
SzLB: Vagy Istentől kaptam ezt a "feladatot", amit csinálok, vagy én végzem - nem tudom. Mindenhova járok barátkozni: ahol Isten beszédét magukévá teszik, ők a testvéreim, mindegy, hogy honnan jöttek, feketék vagy fehérek, bármelyik felekezethez tartozhatnak. Most térek rá arra, amit kérdeztél. A múltkor az "Exodus" című folyóiratban közöltek velem egy interjút, ott is ezt firtatták. Van, amikor koncert előtt gondolok Istenre - a zenekarral együtt nem lehet, mert ők más hullámhosszon vannak.
NS: Egyikük hisz, a másik meg nem - gondolom...
SzLB: Tudok róla, hogy ki igen és ki nem. Szóval, ha nem is imádkozom (mindig) a koncert előtt - akkor is az egész játékom Isten dicsőítéséről szól. Akármit csinálok - én már egy "olyan" ember vagyok. Ez a válaszom a kérdésedre. De: miért szükséges ez a művészetben? Mert csak úgy lehet játszani vagy alkotni, ha a zenét vagy a művet helyezed előtérbe, magadat meg "hátra". Akkor nem tudsz öndicsőítő módon játszani. Sok művész nagyon jól muzsikál, de azt látod, hogy csillog-villog.
NS: Nem az jön át, aminek kellene...
SzLB: Mert hazudik! Nem a zenéért van, hanem önmagát tolja előre. Húsz perc után az ember a szomszédjára néz, mozgolódni kezd. De nem tudja, hogy miért - a közönség nem tud semmit ebből a szempontból.
NS: Az eddigi zenésztársaid közül hányan feleltek meg ennek a "feltételnek"?
SzLB: Kevesen... Valamilyen hit kell. Herbie Hancock buddhista, Chick Corea "scientologist". A zene megfoghatatlan dolog, nem materiális, szerteágazó érzéseket kelt. Ugyanazt hallgatva neked más emócióid támadnak, mint nekem.
NS: Ha valaki ateista, akkor is játszhat jól, ha nem magát helyezi előtérbe...
SzLB: Így van! Ha ezt valamilyen módon meg tudja valósítani, ha hisz valamiben. Materialista szemlélettel szerintem nem lehet...
NS: Az előbb a legnagyobb élő zongoristákról beszéltél. Tudnád őket rangsorolni?
SzLB: Nem! De azért talán Keith Jarrett zongorázik a legjobban...
NS: Én is így gondolom. Herbie-t tartom a legjobb embernek, bár Jarrett-tel nem találkoztam (még). Corea-val sincs túl jó tapasztalatom...
(H. H. és a riporter, 2006)
SzLB: Hát... Én egy lemeztársaságnál voltam vele a GRP-nél. Jóban vagyunk, de...
NS: Tartod vele a kapcsolatot?
SzLB: Igen, levelezünk. A fiam mondta, hogy megjelent róla egy könyv, amelyben felsorolja, hogy kik voltak rá a legnagyobb hatással: klasszikus zeneszerzők, zongoraművészek. És ott van a nevem, hogy SA-CHI! Ez azért nagy dolog! (Amerikában így hívták SzLB-t.)
Viszont csalódtam benne. Pár évvel ezelőtt volt egy produkció a MüPában. Mi próbáltunk az emeleten, Corea meg aznap lépett fel ott. Üdvözöltük egymást, kicsit játszottunk is.
Mondtam neki, hogy: "Most leszek 70 éves, nem játszanál velem egy kétzongorás koncertet?
Meghívlak, az anyagiak sem számítanak!"
Azt válaszolta: "Dehogynem!"
Elküldtem neki egy szólólemezt még aznap, később e-maileket sorban - nem válaszolt... Aztán a managere reagált - majd ő is, nagynehezen: "Ne haragudj, de most nem alkalmas, nem érek rá." Akkor volt 70 éves Jack DeJohnette - és vele turnézott inkább...
(Folytatás, a 3/3. rész később.)
