A HAMMOND HANGJA TERÍTETTE BE A SPORTHÁZAT - A GYÁRFÁS-PREMECZ ORGAN TRIO KONCERTJE A SZERDA ESTI AKUSZTIKON
A múlt század 30-as éveiben templomi célokra kialakított, az 50-es években a jazz, a 70-esében a progrock műfajában népszerű Hammond orgona ma - néhány előadó tevékenységének a világon, és hazánkban is köszönhetően -, másodvirágzását éli.
Ott állt a Szerda esti akusztik rendezvények helyszínén, az Agora aulája kis színpadának bal oldalán a kétmanuálos, soronként 51 fekete- fehér billentyűvel, 25 lábpedáljával, a mögötte tornyosuló előerősítővel, a Leslie-vel a most már egy C3-as kasznijába bújtatva a legendás B3-as. Várta a hazai szinten- kimondhatjuk- legelismertebb előadóját, Premecz Mátyást. A jobb oldalon Jeszenszky György ült dobszerelése mögött, míg a zenekarvezető, a Szombathelyre a Lamantin-táborok népszerű tanáraként szinte hazajáró Gyárfás István elől, középen helyezkedett el gitárjával. A koncert beharangozójában a trió tavaly tavasszal piacra dobott lemezét, az „Organ Grinder’s Suite” címűt volt hivatott népszerűsíteni ezúttal nálunk, Vasban is.
Érdekes módon a lemez ötletgazdája nem az e hangszeren játszó, hanem a gitáros volt. A jazz számtalan ágában otthon levő Gyafi még jó pár évvel ezelőtt kacérkodott egy Hammondos lemez elkészítésével, akkor még az élő billentyűs legendával, Fogarassy Jánossal. Ez elmaradt, de a téma nem hagyta nyugodni Istvánt, és a Kéknyúl soul-blues-jazzformáció vezetőjével, Matyival tavalyelőtt meg is egyeztek ennek kivitelezésében. Gyafi jazztörténeti kutatómunkájának eredményeképpen az 50-es, 60-as évek Amerikája neves Hammond-osainak munkásságát felemlítve, sorra vette őket ezen az albumon, és a rájuk jellemző karaktereket felidézve írta meg a lemez mind a tíz felvételét.
A koncertre „felkészülésem” után a következő megállapításokat tehetjük meg:
1. A Hammondos mellett nagyon ritkán volt a másik szólista fúvós, mert az leginkább gitáros volt. Ez így terjedt el akkor!
2. A zenekarokban nem volt bőgős, basszeros, hiszen azt az orgona pedálja „hozta”.
3. A nagy Hammondosok sohasem színtiszta jazzt játszottak: a blues, a soul mindig tarkította a repertoárjukat, hiszen a hangszer hangszíne is ezt kívánta. Hozzátehetjük, hogy a maiak között is a jazz mellett a soul, a funky a legnépszerűbb a Hammondosok körében.
Mivel az újszülöttnek minden vicc új mintájára, a nekünk ismeretlen album számait sorba véve mutatták be azokat. Mindjárt az első a Will Hudson szerzemény, a később a Hammond- király Jimmy Smith (1928- 2005), oldalán Kenny Burrell gitáros által ismertté vált „Organ Grinder’s Swing” megidézése, az „Organ Grinder’s Suite” című szám volt. A múlt század harmadában, közepén közismert verklisek (ezt jelentik az organ grinder szavak) hangulatában, egyre hangsúlyos ¾-ben indult a dal, majd az orgona játszotta a dallamot, amely többször is visszatért előbb Dúrban, majd mollban is, néhány, bemelegítő orgona- és gitárrögtönzés után. A lábdobogtató swing után a turbános amerikai, a George Benson gitáros bandájában világhírűvé vált amerikai Dr. Lonnie Smith-re (1942-) emlékeztek egy gyors bebop-pal. Matyi ötlet-dús harmóniái után Gyafi a villámgyorsan egymásba kapcsolódó akkordjátéka után itt már többet szólózott is, és Gyuri is kapott lehetőséget dobjain brillírozni. Melvin Rhyne (1936-2013) szintén amerikai orgonista - aki Gyafi egyik példaképével, Wes Montgomery gitárossal indította igen hosszú, 1959-től haláláig tartó pályafutását-, emlékezetére szólt a koncert számomra legszebb balladája. Misztikus, finom, hálószerű orgona-kísérettel játszotta fel Gyafi a dallamot, majd mindketten hangulatos variációkat elővarázsolva rögtönöztek. Még a pohárcsörgések is abbamaradtak a söntésben. A lassú blues után ismét egy hagyományos swing következett, ezúttal egy női orgonistának (no, nem Rhoda Scott, az Európában, így nálunk is nagy népszerűséget elérő Franciaországban élő előadó), hanem névrokonának, Shirley Scott-nak (1934-2002) stílusában előadva. Jöttek a kettő-négyek, a mesteri gitár- és orgona improvizációk az 50-es évek Amerikáját felidézve. A kor jellegzetes vibrafonszólóit pedig - ezúttal- hozzáképzeltük az „Organ Lady” c. számukban. Sodró lendülettel jött a következő szám, a „Groove Blues”. Richard „Groove” Holmes (1931- 1991) a nagyra nőtt, szintén afro-amerikai orgonista koncertjein általában sikeresen átadta zenéjét környezetének, azaz jó volt a groove-ja. Ez az átadás a Trió esetében is kiválóra sikerült: mind Matyi egymásba fonódó, tekervényes imprói, mind Gyafi gitár-virgái emlékezetesek voltak ugyanúgy, mint a gitáros és a dobos kérdez-felel hangszerjátéka. Egy kétperces, szóló gitárfantázia vezette be a következő darabot, melynek címzettje a nagyon fiatalon elhunyt, az orgonisták közül a legtöményebb jazzt játszó alakja, Larry Young (1940-1978) volt. Milyen érdekes: Gyafiék Young-ot, ő pedig évtizedekkel előtte a mi Kodály Zoltánunk Háry szvitjét idézte meg. A bonyolult ritmikájú, szilaj hangszerelésben tálalt témafelvezetést követően alaposan kivették részüket mindhárman a rögtönzés örömszerzéséből. Következő feltételes megállónk Brother Jack McDuff (1926- 2001), Jimmy Smith mellett a legnépszerűbb amerikai Hammondos volt, aki felkarolta a 18 éves, nyomorban tengődő George Benson gitárost, és zenekarába vette. A lemezen játszott „Brother J.” időtartamát jó háromszorosára bővítve, alaposan belejöttek zenészeink az örömzenélésbe. Gyafi fürge akkordmeneteit Matyi orgona-imprói követték, amelyekben segítségére álltak a hangszín-váltások lehetőségei. Hármat is felhasznált ezek közül a billentyűs, majd a gitárossal játszott uniszónó fokozta a most már a közönségre is átragadó emelkedett hangulatot. Pedig a helyszín nem éppen a bensőséges hangulatot, és a kitűnő akusztikát volt hivatott biztosítani. Az ezután következő kis burleszk, a „Café Italiano” a slágeresebb vonulatot idézte fel, persze igényes hangszereléssel. Én azonban sehogyan sem véltem felfedezni benne Joey DeFranceso (1971-), napjaink legsikeresebb olasz-amerikai orgonistájának stílusát, de egy vidám, könnyed, latin ritmusban sziporkázó számot annál inkább. Ebben a dalban ugyanúgy a gitáré volt a főszerep, mint az ezt követő gyönyörű balladában, amely Fogarassy János (1935- 2012) emlékére szólt. Gyafi meghatóan spanyol-gitározott az érzelmes balladában. A koncert utolsó darabja nem művészekhez, hanem magához a hangszerhez kapcsolódott: a nagy, sok-sípos orgonát megépíttetni nem tudó szegény déli gyülekezetek számára megkonstruált Hammond ekkori múltjáról szól a „Let’s Go to the Church”. Premecz -a lemezen nem hallható- fantáziadús prelúdiummal kezdett, majd gospeles stílusban pörgött a zene. A záró-szám legyen a legpergősebb előírásnak megfelelően ragyogóan rögtönöztek a rendületlenül föl-alágördülő basszusfutamok alá: előbb Gyafi, aki felidézte a „When the Saints Go Marching In” c. örökzöldet is, majd Matyi, végül Gyuri következett. A közönség persze önkéntelenül is hozta a kettőket, négyeket, de zenei házi feladatként Gyárfás főhopp-mester megtapsoltatott minket Jeszenszky tanár úr -különböző ritmusokat variálva kellett „visszatapsolnunk”- hathatós segítségével. A telt háztól még innen levő közönség azonban elérte, hogy visszatérjenek egy szám erejéig a zenészek: Slide Hampton „Frame for The Blues” c. halkan kezdett, és fokozatosan erősödő lassú tizenkettesével fejezték be koncertjüket, belerakva apait-anyait.
A lemezen 48 perc 11 másodperc ugyanez a műsor. Itt 103 perc volt. Azaz több mint a duplája! Ennyit tesz az élő koncert, a közönség bíztatása, az elszabadultabb improvizációk. Hát, kérem, a jazz márpedig erről szól!
Gróf István-Sárvár
