A VLADIGEROV ÖRÖKSÉG

Csütörtökön a Bolgár Kulturális Intézet változatos programjai között ismét egy olyan eseményre került sor, amely felkelthette a jazzrajongók érdeklődését. A több mint egy évtizede Bécsben élő Vladigerov testvérek alapította Wladigeroff Trio, ugyanis jórészt a 120 éve született zseniális nagyapjuk, a mai napig a legnagyobb hatású bolgár zeneszerző, Pancso Vladigerov berlini korszakában, a múlt század húszas, harmincas éveiben komponált, az első bolgár jazz-műveknek tekintendő darabjaiból játszott egyórás koncertjén.

A nagypapa, Pancso Vladigerov (1899. március 13.–1978. szeptember 8.) volt az első, aki sikeresen ötvözte a bolgár népzene idiómát a nyugat-európai zenei hagyományokkal. Kissé egyszerűen fogalmazva írhatnám, hogy ő a bolgár Bartók, de az vitathatatlan, hogy a bolgár zenei kultúra művein keresztül épült be a modern európai zenébe. Zürichben született, ügyvéd édesapja és nőgyógyász édesanyja otthonosan mozgott Nyugat-Európa városaiban, de élete nagyobb részét azonban Bulgáriában töltötte. Édesapja halála után, édesanyjával került Berlinbe, ahol húsz évig, 1912 és 1932 között élt. 1922-ben jeles eredménnyel elvégezte a Berlini Zeneakadémiát. Kétszer nyerte el a Mendelssohn-verseny zeneszerzőknek járó első díját, az először megnyert érdekessége, hogy a pályázatra benyújtott zongoraversenyét Herbert von Karajan vezényelte diplomavizsgáján. Alkotói pályafutása berlini időszakában Max Reinhardt meghívására a világ színművészetében mérföldkőnek számító Deutsches Theater zenei igazgatója és zeneszerzője lett, 11 éven át zongoristaként és karmesterként is részt vett az előadásokon. Berlin ebben az időben Európa kulturális fővárosának számított, pezsgő életével talán csak Párizs vetekedhetett. Vladigerov itt találkozott a híres mulatókban játszott korai swing zenével, amely hatására megírta most bemutatott műveit. Ennek az eufórikus korszaknak a Kabaré című filmben bemutatott végóráit előre megérezhette, mert 1932-ben visszatért Bulgáriába. A Bolgár Állami Zeneakadémián professzori kinevezést kapott, ahol több mint 40 évig dolgozott és alkotott. Szerteágazó zenei munkássága során írt egy operát, balett zenét, és szimfonikus műveket, öt zongoraversenyt, két hegedűkoncertet, kamarazenét vonósnégyesre, valamint hegedű, cselló és zongora trióra, továbbá számos opust szóló zongorára. Érdemeiért többek között 1952-ben kapta meg a bolgár kormány művészeknek adható legmagasabb kitüntetését, a Dimitrov-díjat, 1969-ben elnyerte a Bécsi Egyetem Herder-díját, és halála után róla nevezték el Szófiában a Nemzeti Zeneakadémiát.

A három Vladigerov unoka alapította Wladigeroff Trio a család három nemzedékének zenei hagyományait ápolja, a hátrahagyott zenei örökséghez méltóan. Ezen a kora esti koncerten is a művek eredetiségét megőrizve adták hozzá saját ötleteiket, rögtönzéseiket, akár nagyapjuk, akár édesapjuk, az 1993-ban, hatvanévesen elhunyt neves karmester és zeneszerző, Alexander Vladigerov szerzeményeit, vagy átiratait mutatták be.

Mindhárman Szófiában születettek, pályafutásuk első lépéseit családi körben tették meg, és mindhárman diplomát szereztek a nagyapjukról elnevezett szófiai Nemzeti Zeneakadémián, majd a Bécsi Zeneművészeti Egyetemen. A zongorista Ekaterina, a trombitás és szárnykürtös Alekszander, és a klarinétos, de zongorán is játszó Konsztantin a klasszikus képzés alatt, a talán velük született képességet, az improvizáció iránti nyitottságot is megőrizte. A közös zenélés szeretete legalább úgy vezérelte triójuk létrejöttét, mint a család három nemzedékét megihletett zeneművek élő bemutatója. Szerencsére nem a „klasszikusok jazz ritmusban” fordítottját, a „jazz ritmusok klasszikusban” ugyancsak borzasztó változatát hallhattuk. Olykor az úgynevezett piszkos hangoktól sem visszariadva játszották a nagypapa egy német hangszergyártó cég pályázatára beküldött, végül a fődíjat, egy zongorát nyert foxtrottját. Hűen visszaadták a jazz ezen korszakának sokak által visszasírt örömzenéjét, amely Amerika export cikkeként Európa táncparkettjeit is meghódította egy ideig a két világháború között. Szinte éreztem a szivarok füstjét, a whisky illatát, láttam a szoknyák alól felvillanó vádlik finom ívét. Hasonló játékos megközelítésben mutatták be a repertoárba került Gershwin szerzemény, a „Swanee”, valamint a brazil Jacob do Bandolim, és a román hegedű virtuóz, Grigoras Dinicu kompozíciói is.

Ezt a felhőtlen örömöt sugárzó zenét, nem egyszerűen eljátszották, hanem előadták, és ami nagyon fontos a múlt jelenben való idézésében, sok humorral, öniróniával. Talán ezt a képességüket színésznő édesanyjuktól örökölhették. A ritmusszekciót alkalmanként meglepő segédeszközökkel pótolták, ebben Alexander járt az élen, aki trombitálás közben néha egész felsőtestét is ütőfelületnek használta, de volt, hogy mindhárman hanggal imitálták a hiányzó ütemeket, és pár számban énekeltek is. Konsztantin a klarinétot letéve bemutatta zongora tudását is, és Alexander egyszerre fújta trombitáját és szárnykürtjét. A „játszani csak komolyan érdemes” szabályát végig betartó, magasan képzett muzsikusok jókedvű játékát élvezhettük. A családi kompozíciókban, átiratokban a jazzes hangzás mellett is megfigyelhető volt a bolgár zeneművekben jelenlévő folklórhatás. A majd ötszáz évig tartó oszmán hódoltság alatt a zene, a vallás és az írásbeliség tartotta fenn a nemzettudatot, nem alakult szakadék az urak és a parasztok, a nép zenéje között. Ehhez mindhárom zenész nagy tisztelettel viszonyult, és ez volt a bolgár és a nyugati zenét híddal összekötő nagyapjuk hagyatéka is. Előadásukkal, virtuóz játékukkal lenyűgözték a közönséget, zenéjükkel jókedvet hoztak, és maradandó élményt adtak.