Svájci nyári jazzfesztivál-szezon, harmadik rész – ST. MORITZ (2019. július 19.)
És még tovább dübörög a svájci nyári jazzfesztivál-szezon!
A St. Moritz fesztivál számít, Montreux mellett, a legnagyobb hírűnek -- de legalábbis a legexkluzívabbnak, és természetesen a legdrágábbnak, mint ahogy általában minden, ami St. Moritz.
Idén a Nigel Kennedy Band koncertjét sikerült elcsípnem. Nigel mester, „lázadó” klasszikus zenész (punk, vagy inkább mű-punk), aki Mehuhin mellett Grappelli-t is mentorának tekinti, és ugyanannyira szereti Hendrix-et, mint Bach-ot, ugyanannyira szívesen játszik Gershwin-t, mint Beethoven-t, de betépett fúziós zenében is otthon van (sajnos tettestársa ezekben a vadabb projektekben, a lengyel Jaroslaw Smietana már nincs az élők sorában, de jövőre ezt a vonalat is tovább fogja vinni, a Nigel Kennedy-Mike Stern zenekarral).
Most Nigel St. Moritz-ba egy kicsit nyugdíjasabb programot hozott, Bach és saját kompozíciók az első részben, és Gershwin és Grappelli/Django (Swing 39) a másodikban. Az elektromos hegedű csak pillanatokra került elő, és maga a koncert – a zenekar rebellis kinézete és viselkedése (Aston Villa focimezekben volt mindenki) ellenére - viszonylag szelíd, akusztikus zenét tartalmazott. Meglepetés volt talán, hogy Nigel elég sokat játszott zongorán is.
A közönség vette a lapot, vevők voltak Nigel bohóckodására, trágárságára, mert a megzökkent (jórészt felvett, megjátszott) rebellis külsőségek (amik azért, valljuk be, így 62 évesen már nem állnak neki olyan jól) alatt továbbra is egy virtuóz, érzékeny, csodálatosan muzsikáló művész rejtőzik, aki teljesen otthon van az improvizálásban (is), és mélyen érti, érzi és egyedülállóan játssza a zene majd’ minden ágazatát.
Nemrég játszott Nigel Kennedy a Margitszigeten is, de nem láttam róla kritikát, sem a Jazzma-n, sem máshol.
