A TRIÓ MŰVÉSZETE
Szombaton a megalakulása óta változatlan összeállítású Szakcsi Jr. Trio lépett fel a Budapest Jazz Clubban. Ahogy már több mint egy évtizede, ezen az estén is bőgőn Pecek Lakatos Krisztián, dobokon Balázs Elemér játszott a triót alapító zongoristával, ifjú Szakcsi Lakatos Bélával, és ahogy 2006 óta mindegyik koncertjükön, ezúttal is hatalmas sikert aratottak.
Az előjelek kedvezőtlenek voltak, kevesen foglaltak jegyet a világhálón a koncert előtti napokban, így a nézőteret „szellősen”, a színpad előtti széksorokat kihagyva rendezték be. A terem harmadánál kezdődő első két sorba négyfős asztalok kerültek, rajtuk foglalt táblával, szerencsére többségénél egy, vagy két néző foglalt helyet, így akik testközelből akarták élvezni az eseményeket, bekéredzkedtek a szabad székekre. A nézőtér feltöltődött, a hátsó sorok is megteltek, és Szakcsi Jr. már a zenekart mutatta be, amikor nyílt az ajtó, és megérkeztek a későn jövők, akiknek száma egyre gyarapodott. Az élelmesebbje a reménytelennek látszó helykeresés után az előtérből hozott be széket, de többen az első részt bizony oldalt végigállták.
A "There Will Never Be Another You", Harry Warren és Mack Gordon 1942-ben, a Twentieth Century Fox részére írt „Iceland” című musical híres dala hangzott el elsőként. Talán a Chet Baker, és a Nat King Cole féle verzió a legismertebb, de a hangszeres változatokból Woody Herman, Lester Young, Lee Konitz, Oscar Peterson, Hampton Hawes, és Woody Shaw feldolgozásait is érdemes meghallgatni. Ez azért is érdekes, mert a dal megszületésétől, a negyvenes évektől az ötvenes éveken át egész a nyolcvanas évek végéig megfigyelhetjük a dal üzenetét az adott korban, a gondolatok kifejezésének, formába öntésének változását, a jazz nagy művészeinek megfogalmazásában.
Musical betétszámnak íródott az ötvenes években a másodikként játszott Frank Loesser szerzemény, az „If I Were a Bell” is. Természetesen ezt a dalt is többen feldolgozták, többek között a darab bemutatója után Dinah Washington és Ella Fitzgerald is, de mégis Miles Davis 1956-ban rögzített „Relaxin'” lemezén található instrumentális változata vált a későbbi változatok kiinduló pontjává, olyannyira, hogy sokan tévesen Davis saját, eredeti kompozíciójának vélik. Egyébként Keith Jarrett 1995-ben megjelent „Keith Jarrett at the Blue Note” albumán is Davis változatának továbbgondolását hallhatjuk. Következett minden idők legtöbbet játszott, jazz zenész komponálta standard száma, a „Round Midnight”. Thelonious Monk negyvenes évek elején írott remekműve persze kapcsolható Davis-hez is, közösen is játszották, mint ahogy az első részt záró „Oleo”, Sonny Rollins 1954-ben írt, ugyancsak a legnagyobbak közé sorolt szerzeménye, melynek érdekessége, hogy első változata 1954-ben, Miles Davis „Bags' Groove” albumán jelent meg. Később, a már említett „Relaxin' with the Miles Davis Quintet” lemezre is felkerült, csakhogy azon már bizonyos John Coltrane tenorozott már. A második számtól megfigyelhetett Davis vonulat, mint megtudtam, egyáltalán nem tudatos megfontolásból alakult ki, a számok a koncert előtti pillanatokban kerültek a műsorba, a két rangidős, az immár 50 feletti Béci és Elemér döntéseként. Abból a majd fél ezres repertoárból válogattak, amelyet betéve tudnak, és dicséretére, a szeptember 20-án a 30-at betöltö Krisztián is álmából felkeltve tud játszani. Mindenestre jól válogattak, az első résznek remek íve lett, amelyet a közönség is élvezettel követett, és a trió már az első rész végén vastapsot kapott.
A szünetben mindenki székre talált, közben a kulisszák mögött kialakult a második rész programja is. Mint kiderült, Irving Berlin 1932-es nagy slágere, a „How the Deep Is the Ocean” után ebbe is került Davis feldolgozás, a „Fran-Dance”. Bár az óceán mélységeit az ötvenes évek elején Davis is kutatta, méghozzá Jackie McLean, J.J. Johnson, Oscar Pettiford, Kenny Clarke és a kevésbé ismert zongorista, Gil Coggins társaságában, egész más tartalmat adva az Ella Fitzgerald énekelte népszerű változatnak. Úgy, ahogy a cool korszak embere, már a mindennapokban is másként kommunikált, más szavakkal fejezte ki gondolatait, mint a swing korszaké. Ez esetben is érdemes egymás után meghallgatni mindkét változatot, és ha talán a videómegosztó csatornára erről a koncertből is felkerül klip, egy XXI. századi, Szakcsi Jr. féle értelmezést is. A „Fran-Dance” című számot Davis 1958-ban írta leendő első feleségének, Frances Taylor táncosnőnek a „Kind Of Blue” megjelenése előtt, de sajnos csak egy „Jazz Track” címet kapott válogatás lemezre került annak idején. Később Davis első kvintettjével sokszor játszotta koncerten, majd a halála után megjelent válogatásokon kívül, végül a „Kind Of Blue” 50. évfordulójára megjelent dupla CD-n került a legméltóbb helyre, ahová Davis is szánhatta. Ez a hűvös keretben forró dallamos variációk váltakozását adó kompozíció most a koncert előtt pár nappal elhunyt barátnak, muzsikusnak szólt. Hosszú betegség után Krisztián édesapja, Pecek Lakatos Adolf bőgős, Lakatos Pecek Géza, a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett, 2005-ben elhunyt jazzlegenda testvére augusztus 21-én meghalt. Zárójelben, Krisztián gyerekkorában édesapja Davis lemezeit hallgatva ismerkedett a jazz zenével. Emlékét megőrizzük.
Ahogy Szakcsi Jr. bekonferálta, a végére egy nagyon elcsépelt standard került. Az „Autumn Leaves", Joseph Kosma, azaz a Párizsba emigrált Kozma József szerzeménye valóban a világ legtöbbet játszott, legtöbbek által feldolgozott zenedarabja, de a triónak az ismert dallamokat is sikerült újratölteni, új gondolatokkal gazdagítani.
A témák kibontásának köszönhetően nem múzeumban érezhettük magunkat, hanem egy kortárs koncerten, ahol a jazz minden szépsége megmutatkozott. A trió formációban lévő gazdag lehetőségeket három mindent tudó muzsikus mutatta be, a jazz klasszikusain keresztül.
