MOZIFILMEN MILES DAVIS ÉLETE
STANLEY NELSON „BIRTH OF THE COOL” CÍMŰ DOKUMENTUMFILMJÉRŐL.
Két dolog miatt is szerencsésebb volt egy korszakalkotó muzsikus (hát ki lenne az, ha nem Miles Davis) életéről inkább dokumentum-, mint szereplős játékfilmet látni. Egyrészt a „hős” igazi, maga magát adj a filmen, maga mutatja be személyiségét, művészetét, harcait, másrészt a talán idejét múltnak hitt híradó-bejátszások, koncertrészletek, home-videók mégis közelebbi képet adnak a valóságról, mint az egyénieskedésben magát kiélő rendező-művész sokszor szubjektív meglátásaival. A már bevált metódus szerint fontos szerepet kaptak a zömében napjainkban -2018-19-ben- egykori zenésztársakkal, magánélete szereplőivel forgatott interjúk, melyek Miles egy cseppet sem köznapi egyéniségét mutatták be, testközelből. A már nevet szerzett, 1990 óta, de különösen ebben az évtizedben sok filmet produkáló Stanley Nelson Jr. afro-amerikai dokumentumfilmes egy jó mozifilmet tett le elénk: zömében azt kaptuk, amit szerettünk volna. Persze a zenéé a vezérfonal. Mint köztudott, a negyvenes évek második felében a bebop vezéralakjával, Charlie Parker-rel együttmuzsikálása után a mindig új utat kereső jazzmuzsikus elsőként, 1949-50-ben, 23 éves korában elővarázsolta a harsány bebop-tól szerkezetében, dallamfűzésével, ritmizálásával alaposan eltérő, a líraiság felé mutató cool jazzt. Ezekkel a filmkockákkal indít a film, első „mérföldköves” lemezével, a „Birth of the Cool” korszakából. A zenei vezérfonalra a film -rendezett arányban- párhuzamosan kiegészíti azt a magánember bemutatásával, három szálon is: a szerelmi viszonyok, a személyes kapcsolatok és a függőségek síkján.
Megkapó filmsorok 1949-ből, amikor már azért elismert zenészként első ízben külföldre, Párizsba látogat egy fesztiválra Miles, Boris Vian, a jazzrajongó avantgárd író vendéglátásával, és megismerkedik, majd szerelembe esik Juliette Greco-val, kora legismertebb sanzon énekesnőjével. A szerelem gyors, heves, és hamar elmúlik, de Davis érzéseiből inkább az marad meg számunkra, hogy bezzeg Európában nem volt soha szegregáció, utóhatása sincs, és hogy mennyire másképp közelítenek egy színes bőrű művészhez itt, mint odahaza. És nem ellentmondás, hanem valóság, hogy a következő bejátszásban feltűnik zenei téren élete egyik legjobb társalkotója, tanácsadója, hangszerelője, az a szőke hajú, kék szemű Gil Evans, akivel évtizedeken át szoros munkakapcsolat fűzte össze. Majd újabb filmbejátszások jönnek arról, hogy a fiatalon nagy sikert elérő művész sem tudta elutasítani a kor átkozott kísértését, a heroinfüggőséget, mely 1950-55 között sújtotta. Az 1955-ös Newport-i fesztiválra összeszedte magát, a rá jellemző szordínó hangzás is ekkorra datálható, majd híres, első quintet-jével, benne John Coltrane-nel még az eddigieknél is magasabbra tört művészi pályája. Ismét egy durva tőrszúrás: Miles elmeséli, hogy egy sikeres délutáni koncertje után, az esti fellépés előtt egy Manhattan-i klub előtti parkban sétálva, cigarettázva a rend felelős őre elzavarta őt, mint gyanús egyént a közterületről, hiába mutatta neonnal kivilágított nevét az épület homlokzatán a művész, hogy hát az én vagyok. Elszenvedte ugyan a faji megkülönböztetés rejtett és leplezetlen kinyilvánításait, de ez megedzette lelkét, és egy cseppet sem hátráltatta azon álmainak megvalósításában, hogy a jazz zene örök megújítója, irányítója legyen. Egy, a ’70-es években egy repülőgépen készült interjújában így vall: „Az élet kaland és kihívás. Nem arról szól, hogy egy helyben álljunk, és biztonságban legyünk. A változatosságnak kell élni!” Második nagy mérföldkőlemeze, az 1959-ben kiadott „Kind of Blue” után népszerűsége határtalan lett, lemezei százezerszám fogytak, és ekkor talált rá nyugtalan, örökké nyüzsgő lelkére az ideális nő, Francis Taylor énekesnő- táncosnő képében. A vele töltött 6 év Miles számára a megtalált otthont, a róla gondoskodó nőt, a szeretett és rajongott bálványt jelentette. A vele készült interjúban Taylor-Davis asszony nemcsak a szép napokat idézte fel, és ennek bizony a zenész férj volt előidézője. Második, az 1963-64-es híres szextettjéből már több zenésztárs is megszólalhatott a filmben. A bőgős Ron Carter, a zongorista Herbie Hancock, a szaxis Wayne Shorter nyilatkozott Davis zsenialitásáról, a zenekari próbák az addig új formájáról, a koncerteken megvalósított „leosztásokról”. A korábbiak közül Gil Evans és néhányan felvételről kerültek idézésre, de a még ma is élő dobos legenda, Jimmy Cobb kommentárjait a pályakezdő Davis-ről is meghallgathattuk a filmben. A ’60-as évek végén a rock, a hippy kultúra szele is megcsapta a zenészt, aki nem akart lemaradni a kor divatjáról. A hangszerelés, és maguk a hangszerek is változtak a fúziós zenében, a jazz-rockban, a jazz-funkban, ahol Chick Corea, Joe Zawinul, John McLaughin is zenésztársként jelent meg a hosszabb hajat növesztő, fél négyzetméteres napszemüvegben, Lamborghini-vel furikázó jazzer mellett. Ekkori lemezeit néhány kritikus a „dollárjel zajának” tartotta, mindesetre igaz: elismert jazz-zenész kortársainál jóval nagyobb igyekezettel próbált a divattal lépést tartani, vagy az elé menni. A Miles Davis sorsformáló lemezek közül a filmben is idézett harmadik, a „Bitches Brew” is erre az időszakra datálható. A Sly & The Family Stone-nal, Jimi Hendrix-el, és a kor rockzenei sztárjaival is találkozott, és új házassága Betty Marby-val (Ő nem lett meginterjúvolva!) a szabad élet kiteljesedését ígérte, de a történet fordítva sült el. 1972-es autóbalesete utáni rehabilitációja majd egy évre „kivonta a forgalomból”, majd 1974-ben kezdődött kokainfüggősége 1981-ig kényszerpihenőre késztette az addig mindig aktív zenészt. 1981-ben a bostoni Kix-ben tartott előadásain már gyógyultan jött elő hosszú hallgatásából a művész, amely a korabeli koncertbejátszásokból is hallható volt. Újabb nagy reménységekkel, így John Scofield-del, majd Marcus Miller-rel alakított bandát, és a várva várt Grammy-t is megkapta, mint előadóművész a következő évben. Nem a korral haladt, hanem a kor haladt utána - olvastam valahol, és ez volt a jellemző a ’80-as évekbeli munkásságára. Programozott szintetizátorokkal, hangtechnikai újdonságokkal rukkolt elő állandóan, de, ugyanúgy, mint trágár beszédét, állandó, görcsös útkeresését is egyre többen kritizálták. Egyre több rockzenésszel, így Prince-szel is alkotott közös lemezt, és a filmben többször idézte fel a trombitással együtt töltött zenészkedése alkalmait Carlos Santana gitáros is. Utolsó nagy szerepléséről láthattunk a filmben részleteket az 1991. július 8-i Montreux-i jazzfesztiválról, ahol együttesét Quincy Jones zenekara kísérte. Rá két és fél hónapra halt meg a jazz nagy újítója, kísérletezője, stílusalapítója.
A film utolsó percei a méltatásé voltak. Voltak, akik megkönnyezték a közösen töltött időket visszaemlékezésükben, és a kemény csakazértsemlágyulokel nyilatkozók is kivétel nélkül a mute, a hangtompító meghonosítójának, a modális improvizáció kialakítójának, a cool jazz megalkotójának nagyságáról beszéltek. A bulvárhatásokat nélkülöző, mégis rengeteg érdekességet, személyes történeteket, verítéket, és tapsvihart is bemutató film egy nagyon élvezhető audiovizuális élményt adott. Aki tudja, nézze meg. Erősen ajánlott!
https://www.youtube.com/watch?v=34r017yYNa0
