JAZZCSÜTÖRTÖK NYITÁNY A KISPESTI VIGADÓBAN
Az utolsó novemberi csütörtökön beindult a Kispesti Vigadó Jazzcsütörtök sorozata. Ahogy oldalunkon az ötletgazda Jónás Rezsővel készített szerdán megjelent interjúban is olvashatták, a havonta jelentkező, minden hónap utolsó csütörtökére tervezett koncertsorozat első vendége az új Oláh Kálmán Trio volt. Oláh Kálmán vitathatatlanul az egyik legnagyobb, nemzetközi téren is elismert egyénisége, meghatározója a hazai jazzéletnek, így már a sorozat nyitányán magasra került a léc. A számos díjjal, köztük a Liszt Ferenc-, Erkel Ferenc- és Szabó Gábor-díjjal kitüntetett zongorista új triójában ezen az estén az egyik nem véletlenül legfoglalkoztatottabb bőgős Orbán György, és a fiatalabb generáció kimagasló tehetségű dobosa, Serei Dániel játszott.
Az Operától indulva tömegközlekedéssel 40 perc alatt értem a helyszínre, pedig a Nagyvárad téren metrópótló busz vitt a Határ útig, ahonnan már csak négy megállót utaztam az 50-es villamossal. Útközben azért volt időm morfondírozni, miért novemberben indították útjára a sorozatot, mikor már decemberben a Karácsony miatt egyből módosítani kell a hónap utolsó csütörtökjeire tervezett koncertek dátumát. Ráadásul aztán a január „halálhónap” a vendéglátásban is, így a sokáig parlagon heverő Kispesti Vigadó újraindítását sem láttam a téli hónapokban jó ötletnek. Igaz, az 50-es villamoson eszembe jutott, hogyha tavaszi nyitás lett volna, akkor a terasz szezon beindulása miatt ágálnék, így készséggel elfogadtam Kajos László igazgató úr érveit, miszerint a kétségeken rágódódás csak az ügy halogatására való. Ha megszületik az ötlet, pályázatot kell írni, ha megjön a pénz, bele kell vágni, mert különben nem lesz semmi. A Kispesti Vigadó üzemeltetését megkapott, a Képzett Polgárságért Alapítvány és a Tanext Terasz által működtetett alapítványi iskola igazgatójának érvei annak ellenére meggyőztek, hogy érkezésemkor nem láttam kígyózó sorokat a bejárat előtt. A Kispesti Vigadó a BJC nézőterénél jóval nagyobb befogadású színháztermének harmada azért megtelt, és az iskola társadalmi munkatársaként a konferálást elvállaló Poór Dorottya este hét órakor egy rövid, jól összegzett méltatás után színpadra szólíthatta a nagynap főszereplőit, Oláh Kálmánt, Orbán Györgyöt és Serei Dánielt.
Oláh Kálmán elmondta, hogy a sorozat nyitó napjára többnyire a jazztörténet remekeiből válogattak, ha nem is a teljesség igényével, és nem kronológiába szerkesztve, de egy átfogó képet vázolva a jazz világáról a negyvenes évektől napjainkig. Elsőként egy úgynevezett Broadway standard, a „How About You? ", a Judy Garland és Mickey Rooney főszereplésével 1941-ben készült „Babes on Broadway” című film betétdalát játszották. Mielőtt belekezdtek volna Burton Lane -később Frank Sinatra által is énekelt- szerzeményének instrumentális feldolgozásába, Kálcsitól megtudhattuk, ebben az időben nagyon sok Broadway musical, és az ezekből készült film egy-egy híres, slágerré vált dala került a jazz repertoárjába, innen az elnevezés is.
A mai napig rendszeresen elővett és újra feldolgozott, többek között Irving Berlin, Jerome Kern, Cole Porter, George Gershwin dalok gyűjteményéből született a Nagy Amerikai Daloskönyv fogalma, mely később már olyan nagy jazz zenészek standard rangra érdemesült szerzeményeivel bővült, mint Wayne Shorter. Időben nagyot ugorva, az ő 1966-ban megjelent „Speak No Evil” albumáról következett a „Fee-Fi-Fo-Fum". A 100 legfontosabb jazz felvétel közé sorolt lemezről Ben Ratliff, a New York Times kritikusa írta, hogy "egy olyan lenyűgöző kompozíciós stílus első ízét kínálja, amely örökre kísérteni fogja a jazzt”. A trió játékát hallva a teremben mindenki megbizonyosodott Ratliff látnoki képességeiről, ámuldozni azonban nem maradt időnk, Kálcsi a tapsokat követően egy újabb örök kísértést hozott ezekből az évekből, melyet találóan Blue Note korszaknak neveznek. Shorter lemezéhez hasonlóan Herbie Hancock 1968-ban készült „Speak Like a Child” című lemeze is ennek a kiadónak a gondozásában jelent meg, melyről Hancock „The Sorcerer" című szerzeményét választotta. A szám egyébként Miles Davis-t is olyannyira elvarázsolta, hogy „the” nélkül, előző évben megjelent albumának címadója lett. Ne feledjük, ekkor Hancock és Shorter Davis kvintettjének tagja volt, és Hancock a Mesterről írta szerzeményét, akit varázslóként tisztelt. A sokak által a jazz legnagyobb korszakának tartott hatvanas évek méltó felidézése után újabb nagy ugrás következett időben, ám ezúttal visszafelé. A „Prelude to a Kiss”-t, Duke Ellington 1938-ban írt kompozícióját a jeles muzsikus és szakíró Gunther Schuller Kálcsihoz hasonlóan úgy jellemezte, mint Duke egyik legszebb balladáját, bár ő hozzátette, hogy dallamszövése és kromatikus harmóniája túlságosan kifinomult ahhoz, hogy a közönség szélesebb köreiben is népszerűvé váljon. Lehet, hazafelé menet nem Ellington dallamait fütyörésztük, de a teremben ülőket biztos megérintette a trió által játszott feldolgozás, amit a szólók után egyre bátrabban felcsattanó taps is bizonyított. A tapsok még jobban erősödtek, mikor egy újabb időutazással az ötvenes évekbe kerültünk. Dizzy Gillespie 1954-es „Afro” albumán megjelent, a be bop és a latin jazz ritmus aspektusait magában foglaló „Con Alma" alaposan felpezsdítette a hangulatot.
Kenny Werner „Compensation" című, eredetileg nagyzenekar számára írt izgalmas és kihívást jelentő kompozíciójával a jelenbe érkeztünk, és ezzel véget is ért volna a végül szünet nélkül, egyben játszott koncert, de a kisszámú, de annál lelkesebb közönség ráadást követelt, amelyet a trió készséggel teljesített. Továbbra is a jelenben, illetve a közelmúltban maradva, egy saját szerzemény, Oláh Kálmán Jack DeJohnette és Ron McClure közreműködésével 2007-ben készült „Always” című lemezéről, az azóta jazz-világszerte ismerté vált „Polymodal Blues” zárta az estét.
Útjára indult a sorozat, amelynek tervezett koncepcióját Oláh Kálmánnak már az első koncertjén sikerült nagyvonalakban, de mégis pontosan felvázolnia. A jazz szűz területek hódítására legjobb időszakaiból kaptunk ízelítőt, a nyitónapra választott darabok jól jellemezték az adott korszakok zenei világát. Az eljöttek közül páran talán most kerültek közelebb az idegennek hitt zenéhez, amit úgy hívnak, jazz. Az időben ugrások is megvilágíthatták a jazz egyik lényegét, a hogyan sokkal fontosabb, mint a mit. Éppen ezért a koncert egységes képet adott, függetlenül attól, hogy egy standard 1938-ból, vagy a közelmúltból került az eljátszott repertoárba. Ehhez kellett Oláh Kálmán mellett Orbán György és Serei Dániel remeklése is, akik az eredeti műveket tiszteletben tartva, de mégis a jazz ma beszélt nyelvén fejezték ki gondolataikat. Bízom abban, nem csak a rossz hírek terjednek gyorsan. Akik a nézőtéren ültek, hírül vihetik, csütörtökön jól érezték magukat, érdemes volt itt lenni, és a következő, a Karácsony miatt december 19-ére előrehozott jazzcsütörtökre már többen jönnek majd, amelyen Pluto és zenekara lesz a vendég, és az egyelőre a jövő év szeptemberig meghirdetett sorozat utolsó állomásain már pótszékekre lesz szükség.
