Charles Mingus „a jazz dühös embere” (1922-1979)

Nagy izgalommal töltött el, amikor Maloschik Róbert megkérdezte: nem lenne-e kedvem egy új sorozatot indítani a JazzMa.hu oldalon, amelyben bemutathatom a kedvenc nagybőgőjátékosaimat és basszusgitárosaimat. Természetesen örömmel mondtam igent a kérésre, és ezúton is köszönöm neki a lehetőséget.

Török Bettina vagyok, már írtam két cikket az oldalra ezelőtt, de igazán soha nem foglalkoztam írással, mindig inkább az olvasó szerepét töltöttem be. 6 éves korom óta foglalkozok zenével, ám nagyon hosszú utat jártam be, mire eljutottam odáig, hogy mára sikerült megtalálnom azt a hangszert, amelyen a legtökéletesebben ki tudom fejezni magam: a basszusgitárt. Klasszikus zenét tanultam egészen 2011-ig, amikor könnyűzenei szakgimnáziumba nyertem felvételt (ekkor még zongora szakos voltam). 2017-ben kezdtem az egyetem mellett (ahol ismét klasszikus zenét tanultam/tanulok) jazz-zel foglalkozni, ugyanis ekkor kerültem a szegedi Sövény Olivér kezei alá, aki az első lökést adta a jazz azóta is tartó szenvedélye felé (ekkor már basszusgitáron játszottam). Rá egy évre felvételt nyertem a Bartók Béla Konzervatórium jazz-basszusgitár szakára, így most Csuhaj-Barna Tibor tanár úr egyengeti tovább az utamat. (A 22 éves orosházi hölgy Szeged érintésével került Budapestre! - A szerk.) 

A 2020-as év folyamán minden hónap első hétfőjén jelennek majd meg az írásaim. A sorozat kronológiai sorrendben halad majd, a nagy elődöktől napjaink nagyjai felé.

Az első cikkben olyan emberről akartam írni, aki méltán érdemli meg, hogy valami új első helyén robbanjon be (ahogy életében is tette). Charles Mingus-t, az egyik kedvenc bőgősömet választottam.

A jazz dühös embereként is emlegetett Mingus idén április 22-én lenne 98 éves. Igen összetett személyiségű művész volt ő, és ez az összetettség, sokszínűség művészetére is hatással volt. Ezért is okoz nehézséget egész életművének hozzá méltó megfogalmazása, összegzése főleg nehéz egy adott oldalszámon belül maradni. Mingus egész életében szélsőségek között vergődött, mindig frusztrált volt (ezért is ragadt rá beceneve).

"Három ember lakozik bennem. Az egyik férfi örökké középen áll, mozdulatlanul figyelve, hogy mit csinál a másik kettő. A második ember olyan, mint egy rémült állat, akire időről-időre rátör a másoktól való félelem. Aztán ott van még egy szerető, gyengéd ember, aki beengedi a többieket lénye legszentebb, belső templomába is, és annyira bízik bennük, hogy olvasás nélkül aláír bármilyen szerződést, és hagyja rábeszélni magát, hogy minél olcsóbban, vagy akár ingyen is elmenjen fellépni, és amikor feleszmél, hogy mi történik vele, akkor úgy érzi, mindent elpusztítana maga körül, beleértve önmagát is, amiért ilyen hülye volt. De mivel ezt nem teheti, csendben visszavonul magába. Melyik Charles Mingus az igazi? Mindegyik!"
(Charles Mingus: Beneath the Underdog)

Természete, kicsapongása egyértelműen visszaüt zenéjében, annak gyakran zaklatott hangvételében. A gospel és a blues mellett Duke Ellington zenekara, Debussy és Ravel zenéje, a New Orleans-i jazz, a bebop és a spanyol-mexikói folklór volt rá nagy hatással. Fiatal korában klasszikus zenét tanult: zongorázott, pozanon játszott, csellózott és zeneszerzéssel foglalkozott. Ám a klasszikus zenekarok elutasították bőrszíne miatt, a jazz formációkban pedig nem volt szükség csellistára, így nagybőgőn kezdett játszani. Sokáig Herman Reinshagen-től tanult. Elmondása szerint legkorábbi zenei élményei közé tartozik a templomi kórusban való éneklés és az, hogy 8 éves korában hallotta Duke Ellington zenéjét a rádióban. Ellington művészete egész életében nagy hatással volt rá.
Zeneszerzőként a legtöbb szerzeménye túllépett a hagyományos formákon. Zenei kontrasztjai (melyek megmutatkoznak ritmikai, szólamvezetési, hangszerelési formában is) igen erőteljesek, vastag körvonalat rajzolnak a szerzeményeknek. Sokszor megfigyelhetőek a tempóváltások, a kiállások, a metrummal való variálás. Disszonanciahatása számomra lenyűgöző, káoszt keltő hangulata mély nyomot hagy a hallgatóban. Szerzeményei általában hosszabb terjedelműek, némelyik akár fél óráig is nyújtható. Általában többszólamú témákat komponált. Hamar a free jazz előfutárává vált.

A képen CM mellett a főszereplő, az altszaxofonos Charlie Parker 

Pályafutásának elején rengeteg, különböző stílusokban tevékenykedő zenésszel játszott együtt: Louis Armstrong, Kid Ory, Lionel Hampton (vele készült el Mingus első lemezfelvétele). New York-i letelepedése után az 1950-es évektől kezdve olyan nagy nevekkel játszott együtt, mint Red Norvo, Charlie Parker, Miles Davis, Bud Powell, Art Tatum, Stan Getz, Dizzy Gillespie, Thelonious Monk és Duke Ellington. 1953-ban lett Ellington bigbandjének tagja (ám Juan Tizol trombonossal való konfliktusa miatt ez nem tartott sokáig). Zeneszerzői zsenialitása miatt sokan Duke Ellington utódjának tartják. Dizzy Gillespie nevezte így: „az ifjabb Duke”.

Mingus az elsők között volt, aki kiemelte a nagybőgőt a háttérből, a félhomályból és zenekarvezetőként szólista szerepbe állította azt. Szintén az elsők között volt, akik foglalkoztak az atonális lehetőségekkel a jazzben, ezzel utat nyitva a mai, modern irányzatok fejlődésének. A hangszerét zongoraszerűen kezelte. Egyszerre szólaltatta meg a basszusmenetet, az abban foglalt harmóniát és az improvizált ellenszólamokat, ezek mind elengedhetetlen eszközök voltak a magas szintű zenekarvezetés szempontjából. Jellemző játékára a hirtelen tempóváltás, mellyel nagyon érdekes feszültségteremtő hangzásvilágot adott át a hallgatóságnak. Éppen ez az érdekes hangzásvilág, ez a feszültség és szenvedély volt az, ami megfogott Mingus művészetében. Ahogy játszik annak egyértelmű karaktere van. Még ha nem is ismerjük az adott művet, ha azon ő bőgőzik azt az első hang megpendítése után fel lehet ismerni. Időbe telt számomra, mire eljutottam az ő művészetéig, hogy értőn hallgathassam azt. A mai napra viszont, ha megkérdezik az elsők közé sorolom a személyes toplistámon. Az utóbbi időben annyira része a mindennapi gyakorlásaimnak, zenehallgatásomnak az ő munkássága, hogy úgy éreztem az lesz a legaktuálisabb, hogyha vele nyitom meg ezt a sorozatot.

Mingus legmeghatározóbb művei között tartják számon a következő albumokat: Pithecanthropus Erectus (1956), The Clown (1957), Mingus Ah Um (1959), Mingus Dynasty (1960), Tijuana Moods (1962), The Black Saint and the Sinner Lady (1963), Let My Children Hear Music (1972), és a Cumbia and Jazz Fusion (1978).

Számomra a legkedvesebb album a Mingus Ah Um, amely 1959-ben jelent meg és a Columbia Records adta ki. Érdekesség, hogy ugyanabban az évben jelent meg, mint Miles Davis „Kind of Blue” című lemeze, nem sokkal John Coltrane „Giant Steps” (1960 január) albuma előtt.
A borítón S. Neil Fujita amerikai festő alkotása látható.
A lemezen összesen 8 zenész játszik: John Handy – altszaxofon, klarinét és tenorszaxofon, Booker Ervin – tenorszaxofon, Shafi Hadi – tenorszaxofon, Willie Dennis – harsona, Jimmy Knepper – harsona, Horace Parlan – zongora, Charles Mingus – nagybőgő, Dannie Richmond – dobok. Richmond 1957 után egészen Mingus haláláig dobosa és jóbarátja volt.

Az albumon található számok listája:

1. Better Get Hit in Your Soul

2. Goodby Pork Pie Hat

3. Boogie Stop Shuffle

4. Self-Portrait in Three Colours

5. Open Letter to Duke

6. Bird Calls

7. Fables Of Faubus

8. Pussy Cat Dues

9. Jelly Roll

Minden egyes dal egy tökéletesen megkomponált karaktert formál. Felépítésük egyedülálló, nem követik a szokásos téma–szóló–téma sémát. A lemeznek több újra kiadott változata is létezik, a legismertebb az Ah Um – 50th Anniversary (Legacy Edition), melyet 2009-ben, az eredeti album kiadásának 50. évfordulóján adtak ki. Ez a kiadás vágatlanul tartalmazza a lemezen eredetileg szereplő 9 dalt, néhány extrával kiegészítve (GG Train, Girl of My Dreams). Az újrakiadáson hallhatóak a Mingus Dynasty című, 1960-ban kiadott album dalai is.
Az eredeti 9 dal történetének érdekessége, hogy kivétel nélkül mind utalást tesz valakire, vagy valamire. A Better Get Hit in Your Soul a Blues And Roots lemezen található Wednesday Night Prayer Meeting továbbgondolása. A Goodbye Pork Pie Hat Lester Young emlékének állít emléket (az 1979-ben már Mingus emlékére szólalt meg ez a dal, basszusgitáron Jaco Pastorius játszott). A Boogie Stop Shuffle cím magára a szerkezetre való utalás. Az Open Letter to Duke Mingus három korábbi szerzeményére épít: Nouroog, Duke's Choice, és a Slippers.
A Bird Calls volt az első dal, amit hallottam erről az albumról. Már nem is emlékszem, hogy ki mutatta. Csak arra, hogy mennyire megfogott első hallásra. Rögtön utána rá is kerestem az albumra és hamarosan már az egészet ismertem. Elejétől végéig lendületesség jellemzi a kompozíciót. Az intro és a téma tényleg mintha madarak énekét idézné. Feszültségekkel teli madarak énekét. Visszatükrözi a Mingus lelkében lakozó káoszt, annak erejével hat a hallgatóra. A Fables of Faubus igen zaklatott hangzásvilága, mégis szép, íves dallamvezetése fogott meg. A dal Mingus egyik tipikusan politikai jellegű műve, mellyel tiltakozását fejezte ki Orval Eugene Faubus, Arkansas kormányzója ellen. Eredetileg ez egy vokális műnek készült, volt hozzá dalszöveg is, ám ezt még az Ah Um album felvételekor nem engedték rögzíteni. A szöveges verzió csak később, 1960-ban jelent meg Original Faubus Fables címen (Charles Mingus Presents Charles Mingus album). Ez a mű (akár szöveggel, akár nélküle) rendszeresen előkerült a koncerteken, majdnem minden alkalommal elhangzott egyszer.

https://www.youtube.com/watch?v=ZOFttSQQ85E

Mingust a 70-es években egy ritka idegrendszeri betegség támadta meg. A kór hamarosan tolószékbe kényszerítette. Az izomsorvadás következtében egyre nehezebbé vált számára a mozgás. Egy ideig még énekelve komponált, majd sajnos már énekelni sem volt képes. 1979. január 5-én halt meg Mexikóban. Halála után egyik bőgője Pege Aladár bőgőművészhez került (a bőgőt Mingus özvegye ajándékozta Pegének, amikor a Carnegie Hall-ban játszott Herbie Hancock zenekarának vendégszólistájaként).

Mingus zenei örökségét halála után több formáció is továbbvitte. Bár nehéz feladat lehetett a zenekarvezető nagybőgős nélkül előadni az egyes kompozíciókat, de a következő formációk ezt Mingus életpályájához méltóan oldották meg: Mingus Big Band, Mingus Dynasty és a Mingus Orchestra. Ezek a nagyzenekarok a mai napig aktívan koncerteznek.
Magyarországon Ajtai Péter Mingus zenéjét feldolgozó formációját kell megemlíteni, melynek neve: Mingus, Mingus, Mingus. A zenekar 2019-ben alakult, Mingus halálának 40. évfordulójára. A zenekar tagjai hazánk méltán elismert zenészei, közülük többen is a tanáraim: Ajtai Péter – nagybőgő, Ávéd János – tenorszaxofon, Kováts Gergő – baritonszaxofon, Aram Shelton – altszaxofon, Pozsár Máté – zongora, és Geröly Tamás – dob. A zenekar aktívan koncertezik, a legutóbbira (2019.11.15. Jedermann) nekem is szerencsém volt eljutni. Ezen az estén, a baritonszaxofonon Cseke Dániel játszott.

Mingus korán véget érő életpályája minden szempontból teljesnek tekinthető. Egy olyan ember beteljesült életműve, aki egész életében feszültségek között őrlődött. És ezek a feszültségek soha nem voltak képesek feloldódni benne.

„A csend érdekes dolog.
Egyszerre semmi,
mégis csak az lehet bárminek a kezdete.”