Gitárosok az én szememmel – 9. rész – Wes Montgomery
Számomra nem lehet kérdés, ha a legjelentősebb gitárost keressük a jazz történelemben, akkor kit kell tennünk az első helyre. Természetesen jogosan felmerülhetne több név, de a nap végén valószínűleg meg tudnánk egyezni a legtöbbekkel, hogy a választás Wes Montgomery legyen.
John Leslie Montgomery 1923. március 6-án született Indianapolis-ban; a Wes becenév állítólag a Leslie rövidítése. (What?)
Első hangszerét, egy négyhúros tenorgitárt idősebbik bátyjától, Monk-tól kapta. Miután meghallotta Charlie Christian játékát, azonnal hathúros gitárra váltott. Ezután majd egy évig próbálta imitálni Christian játékát és annak ellenére intenzíven gyakorolt, hogy nem készült zenésznek. Kottát olvasni sosem tanult meg, azonban húsz évesen esténként már különböző klubokban zenélt.
1948-ban Lionel Hampton hallotta meg őt, amikor gitárost keresett a zenekarába.
Montgomery testvéreivel, Buddy-val és Monk-kal játszott együtt a The Montgomery Brothers-ben. Karrierje során dolgozott még az említett Lionel Hampton-on kívül olyan jelentős zenészekkel, mint Charles Mingus, John Coltrane, Freddie Hubbard, Cannonball Adderley, Tommy Flanagan, Johnny Griffin, Paul Chambers, vagy Wynton Kelly.
Sajnos túl korán, 1968 június 15-én, mindössze 45 évesen szívroham következtében hunyt el.
Két albuma, a „The Incredible Jazz Guitar of Wes Montgomery” és a „Boss Guitar” voltak az én első ismereteim az ő munkásságából (és a gitározása mellett már ezeket az elnevezéseket is teljesen menőnek találtam). Körülbelül ebben az időszakban kezdtem el komolyabban foglalkozni a jazz világával. A „Full House” című lemeze is megkerülhetetlen, a kedvencem pedig a „Smokin' at the Half Note”, ahol Wynton Kelly triójával (illusztris társaság: Paul Chambers és Jimmy Cobb) zenélnek, nem is akárhogy. Nagyon szeretem a YouTube-on megtekinthető 1965-ös felvételét is az ”Impressions”-ről.
A múltba visszatekintve nagy szerencse, hogy Wes akkor meghallotta Christian játékát. Egyértelműen hallható, hogy a gitározását ki inspirálta, viszont egy újabb dimenziót adott az egésznek. Őt hallgatva elképesztő néha belegondolni, hogy mindössze a hüvelykujjával pengetett; a szólóinak felépítése pedig mindig egy rá jellemző sémát követett. A különböző dallamok után jött az oktáv játék, majd a blokk akkordok. Ezek mind a védjegyeivé váltak, a sound-ját is kilométerekről fel lehet ismerni. Az biztos, hogy nélküle a jazzgitározás ma ismert formája aligha létezne.
