Új zenei dokumentumfilm – New Orleans: A zene városa
November 12-én kerül a mozikba a New Orleans: A zene városa című film (eredeti angol címmel: Up from the Streets - New Orleans, The City of Music), amelynek sajtóvetítése csütörtökön volt. Mindjárt két okból is dicséret illeti a forgalmazót (Pannonia Entertainment): egyrészt, mert a mozi látogatásra nem igazán csábító egészségügyi helyzetben sem mondanak le az új filmek bemutatásáról a nagyközönségnek; másrészt, mert lehetővé tették a film online megtekintését is a bemutató előtt a vírusveszélyre tekintettel.
Pár héttel ezelőtt, a Mieczysław Kosz lengyel zongorista életéről szóló film alkalmi vetítése kapcsán írtam arról, hogy viszonylag nagyszámú filmes adaptáció készül a jazz emblematikus zenészeinek életéről. Az utóbbi három évben, ha csak limitált számú vetítésen is, az Uránia Filmszínházban dokumentumfilmeket láthattunk John Coltrane, Miles Davis és Ella Fitzgerald életéről. Mindemellett játékfilmek is készülnek, gondoljunk csak az 1956-os „The Benny Goodman Story”, az 1988-ban Clint Eastwood rendezte Charlie Parker filmre (Bird), vagy a 2004-ben készült Ray Charles élettörténetre (Ray) Jamie Foxx-szal a címszerepben.
Ebbe a sorba illeszkedik a New Orleans: A zene városa című film, azzal a különbséggel, hogy nem egy személy, egy kiemelkedő zenész a film témája, hanem egy város, New Orleans páratlanul gazdag zeneiségének múltját és jelenét tárja fel Michael Murphy rendező mozija. Egyébként most jut eszembe, korábban is volt már egy városra fókuszáló mű. 1997-ben mutatták be Robert Altman bűnügyi filmjét, a Kansas City-t, mint írtam ez egy krimi, de a film alatt végig szólt a várost jellemző jazz.
A film narrátora nem akárki, hanem Terence Blanchard, a sokszoros Grammy-díjas, világhírű jazztrombitás, zeneszerző, aki maga is New Orleans-ban született 1962. március 13-án. A filmben –sok minden mellett– azt is elmondja, hogy pályája kezdetén a „lázadó” Art Blakey és Miles Davis voltak a példaképei, csak később jött rá szülővárosának páratlan zenei atmoszférájára.
Időrendben haladva, a film először New Orleans-t, a jazz szülőhazáját mutatja be. Miért éppen New Orleans lett ez a hely? A válasz az itt összesűrűsödő sok-sok különböző hatásban keresendő: francia és spanyol gyarmatosítók (európai hatás), rabszolgaság (afrikai hatás), földrajzi elhelyezkedés (karibi, kubai és indián környezet). Szóba kerül még a templomi vallásos zene (gospel), láthatunk-hallhatunk bemutatót a marching band-ek játékából, ami nemcsak történelem, hanem a mai valóság is. Tudják, hogy az USA-ban az első operaház New Orleans-ban volt, már 1800 körül. Több interjúalany is felhívta a figyelmet arra, hogy az itteni zene -eltérően a máshol erőteljesen jelentkező blues hatástól- alapvetően vidám.
Szóba kerültek, természetesen zenei- és filmbejátszásokkal kiegészítve, a jazz korai szakaszának később emblematikussá vált zenészei, akik mind a város szülöttei voltak: Buddy Bolden, Louis Armstrong, Sidney Bechet, Jelly Roll Morton. Aztán eljött 1917, mikor az USA belépett az I. világháborúba és a város vigalmi negyedét, a Storyville-t bezárták. Ekkor a város zenészei elindultak észak felé a jobb megélhetés reményében, ami az első lépését jelentette a jazz elterjedésének.
A karibi zenei ritmusok hatásáról két kiváló ütős Bill Summers (a Herbie Hancock féle Headhunters ütőse) és Steve Gadd beszélt némi zenei bemutatóval fűszerezve.
Megszólalnak a filmben napjaink legismertebb jazz-family csillagai is: Wynton és Branford Marsalis, akik Terence Blanchard-dal együtt New Orleans-t reprezentálják a modern jazzben. Természetesen ízelítőt kapunk a tradicionális jazzből is, többek között a Preservation Hall Jazz Band előadásában.
A város zenei életének fejlődése nem zárul le az improvizatív jazz kialakulásával, hanem a rhythm'n'blues-on és a rock'n'roll-on át egészen a funky-ig és napjaink hip-hop zenéjéig folyamatos mozgásban van. A korai rock-ból Fats Domino-t, a funky-ból pedig a Neville Brothers-t említeném meg, akik sikereikkel és népszerűségükkel világméretűvé tágították a New Orleans-i stílus ismertségét.
Sajnos a film sem kerülhette meg a rasszizmus témáját, hiszen New Orleans és Louisiana állam is a rabszolgatartás egyik területe volt, aminek egyik öröksége, a rasszizmus napjainkig kísért (emlékezzünk csak a napi híradásokban hallottakra). Ehhez a témához kapcsolódik a film számomra legjobban tetsző zenei betéte: Paul McCartney 1968-ban írt „Blackbird” című száma a Terence Blanchard e-Collective és egy számomra ismeretlen énekesnő pazar előadásában.
A város legújabb kori történelmében a 2005. augusztus 29-i Katrina hurrikán rombolása, még a város további létét is megkérdőjelezte, de szerencsére az újjáépítés mellett döntöttek. Bár ez a filmben nem kerül szóba, de Blanchard-nak a katasztrófára emlékező „A Tale of God’s Will (A Requiem for Katrina)” felvétele Grammy-díjat kapott. A hurrikán hatása a zenei életre is katasztrofális volt. Az újjászületésbe vetett hit azonban nem veszett el, a világhírű New Orleans Jazz & Heritage Festival még ebben a helyzetben is megrendezésre került, felléptek a korábban innen elköltözött zenészek és a várossal szolidáris művészek is. A fesztivál utolsó fellépője Paul Simon volt (tudják a Simon and Garfunkel Duo-ból) helybéli zenészek kíséretében, stílusosan a „Bridge Over Troubled Water” című számmal.
Egy kicsit visszatérnék az előző mondatban írt „helybéli zenészek” kifejezésre. A film eljövendő nézőit előre felkészítem arra, hogy még a zenei életben magát jártasnak valló személy is rengeteg olyan zenész nevével fog találkozni a filmben, akikről még nem hallott. Ezen nem kell kétségbe esni, Amerika messze van, szinte csak a szupersztár kategóriába került muzsikusokat ismerjük, akik nemzetközi zenei életben tartósan jelen tudnak lenni. Mellettük viszont sok-sok-sok kiváló, akár stílusokat megalapozó muzsikusok is jelen vannak a zenei életben. Megnyugtatásul leírom, az amerikaiak maguk sem ismernek mindenkit, a legtöbben megelégszenek szűkebb környezetük történéseivel.
Kinek ajánlható a film? A zenekedvelőknek és ezen belül is a jazz kedvelőinek mindenképpen (a film hosszának több mint a fele ezt a műfajt érinti). Ne várjunk radikálisan újat a jazz keletkezéséről, fejlődéséről, hiszen ezt már alaposan feltérképezték. Az új jazzkedvelőknek mindenképpen élmény, ha ilyen nívójú alkotás nézése során ismerhetik meg az alapokat, a műfajban pedig már régen megmártózott rajongóknak pedig mind a korabeli, mind az új film- és zeneibetétek teszik élvezetessé a másfél órát. Nemcsak „beszélő fejeket” nézhetünk, hanem zenei élményt kapunk, sőt az interjúalanyok -Wynton Marsalis, Bill Summers, Steve Gadd- csak a legnagyobbakra jellemző ötletességgel és természetességgel villantják fel ennek a zenének a lényeges pontjait. És ne felejtsék: New Orleans-ban a zene nemcsak történelem, még ma is él! Ugyanúgy, mint jó 100 évvel ezelőtt, most is láthatók táncolók a parkokban, marching band-ek az utcákon és jó jazz hallható a klubokban.
