Volt bennem bátorság, hogy bízzak magamban – Exkluzív interjú a 40 éves Kézdy Lucával – I. rész
A magyar jazz egyéni hangú muzsikusa, a hegedűs Kézdy Luca kerek születésnaphoz érkezett. Ebből az alkalomból találkoztunk egy kis budai kávézóban. Beszélgettünk a múltról, a súlyos jelenről és a várhatóan szebb jövőről. Első rész. (Nincsenek maszkos képek - az interjú végig így zajlott - inkább régebbi, koncerteken készült saját és egyéb felvételekkel egészítem ki az írást.)
NS: Hogyan éli meg a család a mostani helyzetet? Két tizenéves lány, meg a pandémia... Mennyire befolyásolja a mindennapokat?
KL: A gyerekek nagyon rugalmasak, és azt hiszem főként a szüleik hozzáállása határozza meg ebben a korban, hogy miként viszonyuljanak a helyzethez. Nyilván nem könnyű sok esetben megteremteni a nyugalmat, hiszen nagyon bizonytalan időket élünk és sokszor magam sem vagyok meggyőződve arról, hogy bizonyos kérdéses helyzetekben mi lenne a helyes megoldás. Ennek ellenére azt hiszem eddig jól vettük, vették az akadályokat. A tavaszi karantén bevezetése és az iskolák bezárása előtt pár nappal már nem engedtem őket iskolába, most is úgy látom, hogy egyre több kockázatot jelent a mindennapi bejárás, valószínű, hogy el fogják kapni, így biztosra veszem, hogy mi is, csak idő kérdése. A kezdeti szorongás a sok ismeretlen tényező miatt ugyanúgy megvan bennünk, bár átalakult, szinte hozzászoktunk ehhez az érzéshez, habituálódtunk, a folyamatos szorongás nagyon fárasztó hosszú távon.
NS: Senki nem tud biztosat, ezért marad a maszk meg a távolságtartás.
Igen, én teljesen maszk párti vagyok, hozzászoktam és már a próbákon sem zavar, azt gondolom ez a minimum, amit meg lehet és kell tennünk egymásért. (Néha azért leveszem, hogy oxigénhez is jusson a szervezetem). De távolságtartás és maszk területen is nagyon nagy káoszt látok. Szeptemberben játszottunk a Santa Diverrel a szentendrei Ferenczy Múzeum belső udvarán, a székeket egymástól másfél méterre helyezték el, szabad téren. Itt úgy gondolom, mindannyian biztonságban éreztük magunkat. Másnap, mikor Lili lányom Nemecsek Ernőt alakított a Klébersberg Kultúrkúriában, telt ház és tömött sorok, az emberek nagyon közel ültek egymáshoz és még az ajtókat is becsukták. Ezek nagyon összezavaró és ambivalens helyzetek..
A koncertek és velük együtt a bevételeink nagyon hiányoznak, de folyamatosak a pályázati kiírások, és minden lehetőséget megragadok. Úgy tapasztalom, hogy van egy határozott szándék a döntéshozók felől, ami segíthet (eddig is segített) átvészelni ezt az időszakot.
NS: Nem akarom ugyanazokat megkérdezni, amikre már százszor válaszoltál. Édesanyád zongoratanárnő, korrepetítor volt - ő adta a kezedbe a hegedűt, vagy ez a Te döntésed volt?
KL: Az én döntésem volt.
NS: Hány éves korodban?
KL: Hat lehettem.
NS: Miért pont az egyik legnehezebb hangszert választottad?
KL: Nem emlékszem pontosan, ugye elég régen voltam már hat éves és egyébként is nehéz kitalálni mit gondolhattunk akkoriban. Arra emlékszem, hogy anyám elvitt egy olyan hangversenyre, ahol gyerekek játszottak mindenféle hangszeren, pont azért, hogy a még kisebb gyerekek el tudják dönteni, milyen hangszeren szeretnének tanulni. Itt választottam a hegedűt.
Valószínűleg a hangja miatt, de az is lehet hogy a masni a hegedűs kislány ruháján volt a döntő mozzanat :) (Nevetünk.)
NS: Deseő Csaba mondta, hogy a legidőigényesebb hangszer a hegedű: előbb 12 év klasszikus tanulmányok kellenek és csak utána lehet áttérni a jazz-re. Bár például Grappelli nem tanult klasszikust.
KL: Igen, a hegedű nem a legkönnyebb hangszer, a klasszikus technika (és nem a népi) az, ami a jazzhez jó alapot ad. Nem tudom, hogy Franciaországban milyen metodikák vannak. Lehet, hogy Grappelli ki tudta kerülni a klasszikus képzést, bár ő is ilyen technikával játszik.
NS: Ponty és Lockwood már tanultak klasszikust. Szereted őket? Hallgatod őket rendszeresen?
KL: Tisztelem és csodálom a munkásságukat. Ponty zeneisége közelebb áll hozzám, a Clark-Meola-Ponty „The Rite of Strings” lemezt ronggyá hallgattam kb. 20 évvel ezelőtt. Nem hallgatom őket rendszeresen, általában véve kevés hegedűs zenét hallgatok, inkább csak időszakosan, ha rátalálok valami érdekesre, újra.
NS: Nem akarod, hogy befolyásolják a játékodat?
KL: Nem feltétlenül emiatt. Ha tetszik valami, nem bánom, ha befolyásol, ez nem is lehet másképp. Ha valakinek a zenei nyelvezete érdekel, szerintem ösztönösen egy ideig átveszek tőle dolgokat, mert így jobban megértem. Aztán ez lecsendesül, átalakul és beépül valami más formában a saját nyelvezetembe, eszköztáramba. A hegedű szerintem egy különleges hangszer amiatt is, mert nagyon érzékenyen reagál a legkisebb nüanszokra is a hangképzés során. Minden apró mozdulat akár a bal, akár a jobb kézben nagy hangsúllyal vesz részt a hang kialakításában, az artikulációban, egy hangot ezerféleképpen lehet eljátszani. Én mindig arra törekszem, hogy a hang, amit éppen játszom, pontosan azt fejezze ki, amit érzek benne, azaz szeretném, hogy őszintén szóljon a hangszerem, a hangjaim, ez számomra nagyon fontos. Ha hallok valakit, aki mondjuk nagyon technikás, de nem érzem ezt a fajta egyenességet, "őszinteséget" a hangjaiban, akkor is érdekelhet, de nem ragad el igazán.
NS: Te egy határozott csaj vagy!
KL: (Nevet.) De olyan is volt már, hogy elsírtam magam egy Adam Baldych felvételen, annyira gyönyörű volt.
NS: Lockwood (volt) a legnagyobb?
KL: Nem annyira szeretem bárkiről azt állítani, hogy a legnagyobb, csak úgy általában, hiszen sokfélék vagyunk és a művészi nagyság is nagyon sok összetevőből áll. A hagyományos jazzhegedülés, azaz a gipsy swing, Grappelli vonalon Lockwood tényleg egy kimagasló, ragyogó nagyság, csodálatos technikával, intellektuális megközelítéssel, remek arányérzékkel.
NS: A magyarok közül Lantos áll hozzád közel - jól gondolom?
KL: Igen. Nála az indiai hangvétel meghatározó, esztétizáló, gondolkodó, belső szépség kereső attitűdjével.
NS: A tiédet hova helyezed? Össze tudod "valamivel" kapcsolni?
KL: Biztos nem vagyok egy különálló zárvány :) bár szokták mondani, hogy a hegedülésemet fel lehet ismerni egyértelműen, ami számomra mindenképp elismerés. Biztosan sok muzsika hatott rám, de elsősorban a saját gondolataimat érzéseimet szeretném kifejezni a hangszeremen, így magamat próbálom folyton (le)követni, hogy éppen hol is tartok. A hallgatók egyébként Ponty-hoz és Hendrix-hez szoktak legtöbbször hasonlítani, mindkét párhuzamnak örülök, értem talán az asszociáció okát is, de természetesen a különbségeket is hangsúlyos mértékben hallom.
NS: Mindennapos zenehallgató vagy?
KL: Ez hullámokban változik. Van, amikor csendet hallgatok (!) - máskor meg zenét. Nagyon szeretem, ha rátalálok valamire, ami magával ragad - és akkor azt nagyon sokat hallgatom.
NS: Ma már szinte mindenhez könnyű hozzájutni. A lemezkészítés ráfizetés, vagy azért megtérül?
KL: Megtérülni kizárólag úgy tud, ha egy jó lemez miatt jó koncert- és fesztiválfelkéréseket kap egy zenekar. Az anyagi haszonszerzésre a lemezkészítés/kiadás teljesen elvetélt ötlet, ilyen téren azt hiszem teljes átalakuláson ment keresztül a zenei világ. Egyrészt jó, hogy mindenhez könnyen hozzá lehet jutni, viszont ennek a bőségnek az az ára, hogy valamilyen módon a zene már más értéket képvisel, mint korábban. Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy az élőzene ezzel egy időben felértékelődött, de sajnos a tapasztalataim ezt nem támasztják alá.
A legutóbbi "Blue Horizon" című lemezünk teljes mértékben NKA-s támogatásból jött létre szerzői kiadásban. Most ugyancsak NKA-s pályázat kapcsán csinálunk egy live session felvételt az örkényi katolikus templomban, amit Karácsony előtt szeretnénk bemutatni. De lemezötletünk is több van, egyrészt megírtam egy lemeznyi anyagot a tavaszi karantén alatt, másrészt szeretnénk egy feldolgozás albumot is felvenni, emellett a szólólemezem ötletét is évek óta görgetem magam előtt.
NS: Luca, Te úgy érzed, hogy ott tartasz, ahol szerettél volna, illetve, ahol gondoltad, hogy tartani fogsz ennyi idősen?
KL: Ez most különösen nehéz kérdés, hiszen a szörnyű valóság miatt szerintem senki sem ott tart, ott van, ahol szeretne. Alapvetően nem volt tervem, hogy hol fogok tartani életem ezen, vagy azon szakaszán, viszont mindig a belső iránytűmet kerestem és követtem, és a számomra megadatott pillanatokat mindig igyekeztem a maguk teljességében megélni, emiatt nincs bennem hiányérzet. Gyerekkorom óta hálát érzek, ha valami jó történik velem, vagy valamilyen siker, elismerés ér - nem büszkeséget, a kudarcaimat pedig igyekeztem tanításként felfogni, hogy fejlődhessek általuk. Összességében azt gondolom, hogy szerencsés vagyok egyrészt a csodás gyerekeim miatt, amiatt hogy sok ember megbecsülését és szeretetét élvezhetem, és amiatt is, mert volt bennem bátorság, hogy bízzak magamban, és járhassam a saját utamat, amin szeretek járni.
(Jövő kedden folytajuk a riport II. részével!)
