Papa

Tegnap megkértem Bényei Tamást, hogy írjon nekrológot Papa Fleigh (Forgács László) halála alkalmából. Ezt olvashatják alább! – A szerk.

Higgyétek el, ő volt a legszomorúbb, hogy köszönés nélkül kellett mennie. A részvétet, sajnálatot és szeretetnyilvánítást már nem hallja. Már egy olyan világban van, ahol csend van és némaság. Pedig biztosan vigasztalna bennünket. Aki szerette, csak remélni lehet, hogy még életében tudtára adta. Most az egyszer hálás vagyok Istennek, hogy ebben nem lehet hiányérzetem. Barátom volt. A legjobbak közül. Soha, semmilyen érdek nem fűzött hozzá, vagyis nem mondok igazat. Rengeteget tanultam tőle és még rengeteg kérdésem maradt is. Vigasztalt, ha elveszett voltam, bátorított, ha gyönge voltam, együtt örült a jónak és saját örömét öntötte a világra és rám is, a bánataival szinte sosem fárasztott, nagyritkán sikerült belőle kihúzni, ha gyötörték lelki vagy testi kínok, de egy perc múlva már nevetett, viccelt és épp ezért szerettem. Olyan akartam lenni, mint ő, de ha ez nem is sikerült, akkor legalább a közelében lenni, mert arra tanított, hogy az élet szép és jó dolgai, vidámsága fontosabb, mint a kesergés és igazságharc. Arra tanított, hogy az élet minden nélkülözésén, szenvedésén, számkivetettségén győzedelmeskedik az optimizmus.

Rosszat csak az tud rá mondani, aki nem ismerte, vagy nem akarta ismerni. A tehetségtelen ember sosem fogja érteni a tehetségeset, csak irigyelni tudja, és indokolatlan hibákat keres benne. Ha valaki alázatos és figyelmes, és legfőképp képes annak az esztétikumnak örülni, amit a másik létrehoz, nem lehet hibát találni benne. Egyszerűen figyelni kell a prímásra, mint ahogyan azt cigány muzsikustársaink teszik, mert ő prímás volt a szó legnemesebb értelmében. A maga kis gátlásaival is folyton harcolt. Kis termete megtanította egyfajta túlélésre, elfogadásra és a hátrányból előnyt kovácsolt. Nem volt boldogtalan, első házasságából két szép fia született, majd a válás után 20 év agglegénység, majd hatvan évesen lett ismét apa. Ekkor már komolyan vette a szerepet, és mindent igyekezett megadni harmadik fiacskájának. Nem utolsó sorban pedig csupa zene volt minden porcikája. Édesapját nem ismerte, de édesanyja szeretetben nevelte, elmondása szerint a nagybetűs életre az utca tanította. Egy igazi pesti vagány volt. Még gyerekkori barátja Csányi Attila adta Rejtő Jenő egyik regényhőse után a Fleigh nevet. Együtt lettek szerelmesek a jazz-be. Mindenhol ott volt, mindenkit ismert, aki ezt a műfajt űzte az hőskorban. 1956. október 23-án is sietett haza Rákoskeresztúrra, mert a rádióban Louis Armstrong műsora szólt. Az ő generációja csak nagyon nehezen jutott hozzá imádott zenéjéhez. Áhítat volt benne, ha jazzről beszélt, amiről mindent tudott, ha modernről, ha klasszikusról beszéltünk, minden nevet, évszámot ismert. Felnőve kitanulta a bronzműves szakmát, de hamarosan zenész lett belőle. Kitűnő dobos, a szakma minden csínját ismerte, mellette trombitált. Arról volt híres, hogy dobolás közben trombitán játszotta a melódiát. Szegeden és környékén majd húsz évig zenélt. 1985-ben válása után Barátja Csányi Attila unszolására költözött vissza Budapestre, a neki oly kedves Terézvárosba. Sokat mondta, hogy ő igazi belvárosi ember, nem tudta máshol elképzelni az életét. Ekkor lett vezéralakja, trombitás, énekese az Oldsmobile Dixieland Jazz Band-nek. 1945 után ez volt az első hazai tradicionális jazz zenekar, mely amerikai frazírral, igazi médiumos lüktetésben játszott, első sorban Fleighnek köszönhetően. A „kis ember” hatalmas figurája lett a jazzéletnek. Az Oldsmobillal szárnyaltak. Az első igazán profi dixiebanda voltak, akik kizárólag zenéből éltek. A vezető Kardos Péter ügyesen menedzselt és Fleigh tökéletes választás volt.

A Papa név akkor fogant meg, mikor a Benkó Klubban 1987-ben helyettesítettek s én beszállhattam hozzájuk. Nagyon tetszett neki a játékom. Még nem is ismertük egymást, de a színpadon első szólóm után, a közönség előtt megsimogatta a fejem és széles mosollyal ezt mondta: „Fiacskám! De frankón játszol! Végre valaki!” Ekkor lett ő az én Papám, majd később mindenki Papa Fleigh-je. 33 év óriási idő, de mi megmaradtunk 33 éven át ugyanannak a barátnak. Tíz évig volt tagja a Budapest Ragtime Band-nek. Velük is szép sikereket élt meg. Kicsit kishitű volt, nem hitt a hírnevében, a varázsában, az egészet csak komédiának gondolta. A nagy emberek erénye a szerénység, és honnan is tudhatnánk, hogy mennyien szeretnek, ha nem mondjuk egymásnak? Ez után szabadúszó lett, nyugdíjas. Sosem panaszkodott, de tudhatjuk ebben a műfajban és külön a műfajon belül, ebben a stílusban a megélhetés szinte a lehetetlennel egyenlő.  Ő töretlenül muzsikált, nem volt megalkuvó, sosem tudott volna mást csinálni. Gyalázat, hogy milyen nyugdíjat kapott, gyalázat, hogy emberek ilyen nyugdíjakat kaphatnak ma, de nem emiatt zenélt. A zene volt ő maga. Friss volt, fiatalos, teli élettel. Júniusban ünnepeltük volna 80-ik születésnapját. Két hete került kórházba, azóta minden gondolatom nála járt. Bajba került és még csak bemenni sem tudtunk lelket önteni belé, ahogyan ő tette ezt velem a halál árnyékában másfél éve. Hogy milyen volt ő? Nos, Fodor Laci tegnap megüzente egy nővérke ismerősével, hogy a Bill Baley-t még el szeretné vele játszani, Papa az oxigén maszk mögött elkezdte énekelni a nótát…