A jazz harsonázás nagyjai - Tommy Dorsey - 1/12
Érdekes feladatra kért fel Maloschik Róbert főszerkesztő úr, amikor azt az ötletét tolmácsolta, hogy indítsak egy havonta jelentkező sorozatot, és egy éven keresztül mutassak be 12 számomra fontos jazz harsonást. A jazz történetét végignézve ennél nagyságrendekkel több muzsikusról lehetne írni, így kifejezetten nehéz a választás. Nem is maradt más opcióm, mint egy szubjektív lista, amiben a múlt nagyságai mellett ma élő harsonások is helyet kapnak. Azt gondolom, hogy az idő előrehaladtával a jazz harsonázás fejlődő irányt mutat, a jelenkor kiemelkedő pozanosai az elődök erényeit is megtartva új szintre emelték a hangszeres játékot. Míg a dixieland korszakban egy jól behatárolható dallamos, sok glissandóval tarkított, ízes, de lomha játék jellemezte a harsonát, ma már a szaxofonosokkal vetekedő virtuozitás és “tiszta” játék is megjelent. A hangszer adottságai miatt a “hudli-dudlizás”, a hangok elnyelése és a “körülbelüli” játék még mindig sokkal jellemzőbb, de egészen elképesztő, hogy egyes előadók új hangszeres technikákat kifejlesztve milyen gördülékeny jazz szólókat tolmácsolnak. Ez persze nem pótolja a zeneiséget, ami a listán szereplő harsonások mindegyikénél a legfontosabb jellemző.
Kezdjük is az első részt, a főszereplője egy igazi klasszikus, Tommy Dorsey!
Az 1905-ben született muzsikus mindössze 51 évet élt, a munkássága így is kiemelkedő volt. Zenész családba született, édesapja zenekarvezető volt, akitől először trombitálni tanult, majd áttért a harsonára. A két fiatalabb testvére sajnos korán elhunyt, de idősebbik bátyjával, a klarinétos Jimmy-vel rendkívül sikeres zenekart vezettek, Dorsey Brothers néven. Ennek tagja volt egy ideig Glenn Miller is, gyakori énekes vendégük volt Frank Sinatra, a felvételeiket pedig a patinás Decca kiadó jelentette meg.
A fivérek közti viszálykodás miatt Tommy 1935-ban elhagyta az együttest és saját zenekart alapított.
A bársonyos hangjáról és kiváló technikájáról ismert pozanos folytatta a munkát a később legendássá vált énekessel, Frank Sinatra-val, akivel két év alatt 80 dalt rögzítettek.
Sinatra első nagyobb sikereit ennek a formációnak köszönheti.
Az énekes Dorsey halála után 5 évvel, 1961-ben “I Remember Tommy” címmel emléklemezt is szentelt harsonás barátjának.
Nem mindenki viszonozta ilyen hálásan Dorsey barátságát. Tommy 1938-ban nagyobb kölcsönt adott Glenn Miller-nek, hogy elindíthassa saját nagyzenekarát. Erre üzleti befektetésként is tekintett azt várva, hogy Miller majd részesedést ad a későbbi sikerekből. Mikor a harsonás kolléga ezt nem tette meg, Dorsey válaszul létrehozott egy új zenekart Bob Chester vezetésével, a hangszerelőket arra kérve, hogy másolják le Miller dalainak stílusát.
A Tommy Dorsey nevével legjobban összefonódó dal az “I’m Getting Sentimental Over You”, amit a rá jellemző vibrátóval és finom hangjával a mai napig áhítattal hallgatnak a zenekedvelők. (Hát még a harsonások!)
Emellett még két általa játszott dal kapta meg a Grammy Hall of Fame díjat, az 1940-ben rögzített “I’ll Never Smile Again” és az 1937-ben felvett “Marie”.
Ha az a kérdés, hogy mit adott Tommy Dorsey a világnak, akkor egyértelműen a csodálatos nagyzenekari hangzását, az ízes, sallangoktól mentes, szép hangú harsonázást és olyan lemezeket, amik 2022-ben is relevánsak és frissek.
