Párniczky Quartet az Opus Jazz Clubban

Január 8-kán fellépett a Párniczky Quartet az Opusban. A zenekar tagjai: Párniczky András (gitár), Bede Péter (szaxofon, klarinét), Gyányi Marcell (bőgő), és Baló István (dob) azzal a céllal érkeztek, hogy a vájt fülű nézőket elkápráztassák Bartók újra gondolt darabjaival, és természetesen zenéljenek egy jót. E két célt (melyek csak együtt valósulhatnak meg) be is teljesítették. Bartók zenéje nem sorolható a könnyed zenei osztályba, előadása és élvezete egyaránt hozzáértést követel, ám ezen az estén bőven volt belőle mind a zenészek mind pedig a nézők oldalán.

Párniczky András zenekarvezető finom pillantásokkal igazgatta társait, ritka hogy egy zenekarban ilyen jól működjön a vezető, könnyedén ám biztos kézzel vezetve az előadást. Bede Péter népzenei múltja és jelene rendszeresen központi helyet kapott, Baló István hozta a tőle megszokott összeszorított szemű játékát, ami az ország élvonalába helyezi, és Gyányi Marcell (a zenekar legfiatalabb tagja) nemcsak hogy helyt állt, de olyan pontos és szép bőgőjátékot tolt, hogy le a kalappal. A zenekar tagjai között működött az összhang, leszámítva a szünet befejezését, ami láthatóan szakadást okozott Párniczky és a többiek között, ő játszani akart a többiek pedig be akarták fejezni a whiskeyjüket. Szerencsére ez apró nézetkülönbség megoldotta önmagát, a whiskey hamar elfogyott és a koncert második fele is ugyan olyan remek lett, mint az első.

A koncertet a „Frusztráció” szám nyitotta, még nem igazi bemutatkozó, hanem inkább bemelegítő darabként. A dob hangosítása nem volt tökéletes, ezt a szám után javították. Párniczky András vitte itt a prímet, légies gitárjátékával és kissé explicit testmozgással. Ezt követte a „Szinkópiák”, ritmusos kezdéssel és keleties folytatással, ugyanis Bede Péter a szám felénél átveszi az irányitást és ízelítőt ad a magyarságot évszázadok óta foglalkoztató kelet-nyugat belsőkonfliktusából. Csodálatos szóló, az egyetlen baj vele, hogy véget ér méghozzá egy könnyed hangorkán keretében.

Ezután muszáj lassítani, következik a „Csónakázás” egy remek tárogatós kezdéssel. Ez talán a legközönségbarátibb szám, még egy csecsemő is élvezné a fúvós szekció lágy dallamait (néhol nagyon finom gitár kisérettel) és a dob meg a basszus tökéletes harmóniáját. Ez a koncert egyetlen száma, ahol a bőgő hosszabb szólót kap, Gyányi Marcell jól hozza a formát. Kívülről kissé idegesnek látszik, de a koncert utáni beszélgetésben kiderül, hogy ez csak a koncentrálás és elmélyülés eredménye. Ebben a szólóban még kiemelkedő a ritmusszekció összhangja, Baló István csak egy-egy finom ütéssel támogatja Gyányi Marcell muzsikáját, ezzel rásegítve a bőgőjáték kiteljesedéséhez.

Ezután már le sem állnak, jön a „Sebes”, ahol Bede Péternek lángot köp a tárogató a kezében. Nagyon erős a központi dallam, amit behoz és amit Párniczky András átvesz, megmutatva, mit is tud valójában. Csodálatos játékot játszik, a gitár hatására szinte levitál a klub. Ám belép Baló István, és hamisítatlan jazzdobosként széttör és összerak mindent egy hatalmas dobszólóban, itt nincs apelláta mindenki hallgat és minden láb dobog. A szóló végén pedig egy csodálatos crescendon keresztül visszatér az eredeti dallam és átmos mindent.

A „Meg kell a búzának érnie” lassan kezd, nagyon finom hosszú gitár hangokkal. Ez igazi gatya lehúzós szám. Nagyon szép, kifejezetten romantikus. A zenekar tagjai holdvilágos sétára viszik a nézőket és kissé azt is belebegtetik, hogy mi történik majd a séta végén. Ezután jöhet egy rövid szünet, ami pont elég arra, hogy a nézők kissé összeszedhessék magukat és kibogozhassák a fejükben az összefonódó dallamokat.

A második részt a „Medvetánc”-cal nyitják meg, Bartók ebben a számban egy könnyedén dúdolható dallamot alakít egyre brummogósabbá és keményebbé, hál istennek Párniczky András koncepciója más. Az eredeti dallamot megtartva egy vidámabb, könnyedebb számot ad, megtartva a fúvós központot viszont hozzá told egy finom gitárszólót, ami az est egyik fénypontjának bizonyul.

Az ezt követő „Alávetés” mélyre visz, széttört dallam foszlányok között kering a terem, a vezérmotívum ott van valahol, de nagyon elbújt és csak Bede Péter találhatja meg. Szerencsére nem kell félteni, mert amikor megtalálja és hangot vált, az egész szám összeforr.

Az ezt követő „Falusi tréfa” az eredeti darabon túlmutat sőt, a zenekar lemezén lévő változathoz képest is erőteljesen különböző, vidámabb, népzenésebb. A közönség imádja.

Rutinosak a zenészek és a repertoár jól lett össze rakva, hisz ezután egy pörgős szám következik a „Bolgár Ritmus”, ahol aztán megmozgatnak mindent és mindenkit, magukat is beleértve. A tárogató belép, bemutatja a vezérmotívumot, aztán átadja a stafétát a többieknek, elsősorban a gitárnak, ami nemcsak hogy tovább viszi, de ki is bővíti a kapott dallamot. Egy rövid dobszóló (lesz ez még hosszabb is) után visszatér a tárogató és Baló István ütő kíséretével valami egészen ősit és szépet mutat, szinte látni a parasztszoknyákat keringeni az aratás végi tűz körül. A számot végül egy igazi leizzadós dobszóló zárja, mindenki teljes megelégedésére.

Ennyi impulzus hatására elfárad a nép, a záró szám „Nagy Szekundok” erre rá is épít. Hazaküldős szám tele bonyolult, disszonáns, meg-megtörő dallamokkal. Bár az is lehet, hogy egy ilyen komoly koncert végére kifullad a néző és jöjjön akármi, azt már nehezen fogadja be.

Ez az este a komolyzene és a jazz románcáról szólt, ezen gyümölcsöző kapcsolat eredményébe pedig csak az nem fárad el, aki a Zeneakadémián fogant a zongora alatt. Ehhez a zenéhez meg kell érni, de ha sikerül, akkor egy világgal leszel gazdagabb.

Kérjük a következőt!