Átfedések - Dupla koncert a 3 Hollóban
A legpozitívabb értelemben érdekes jazz összejövetel zajlott péntek este a 3 Holló koncerttermében.
A lelkes szervezők nem érték be egy zenekarral, rögtön kettő kellett nekik. Az ezzel járó zenész mennyiségből eredő problémákat viszont egy huszárvágással elintézték. Baló Istvánt és Baló Sámuelt, apát és fiát hívták meg zenekaraikkal együtt. E két együttes között nagy az átjárás, sokat segítették ki egymást különböző pontokon a múltban. Igy tehát egyáltalán nem volt meglepő, hogy Miskolczi Márk (nagybőgő) és Baló Sámuel (zongora) a saját szettjük után Baló István koncertjébe is beleavászkodtak. Ami viszont a felkészületlen vendégek számára meglepő lehetett, az Richter „-Skála” Ambrus (a Baló Sámuel Trió dobosa) magatartása volt, ugyanis ő szettjük végén ahelyett, hogy lement volna a színpadról, élvezni a megérdemelt pihenést (hatalmasat ment korábban!), bevárta Baló Istvánt és ketten együtt egy olyan baráti dob-párbajt toltak le, amire senki nem volt felkészülve. Egy profi zeneelemző csak erről a röpke tízpercről össze tudna hozni egy egész balladát, mi viszont csekély tudásunkból eredően ragaszkodunk a szokásokhoz és az elején kezdjük ennek az igencsak hullámzó eseménynek a bemutatását.
A Baló Sámuel Trió kezdte az estet. E lelkes fiatalokból álló csoport a zenekarvezető kompozícióit játssza nagy elánnal és rendszeresen pozitív fogadtatással. Első számuk a „Kata” volt, erről csak annyit kell tudni, hogy az új magyar jazz szféra leggyönyörűbb szerelmes dala. Közönségként nem látunk bele az előadók magánéletébe, de aki egyszer hallotta ezt a számot, az többet nem fog kétségeket támasztani a zeneszerző párkapcsolati helyzetéről. Ez a fiú beleesett valakibe, de nagyon, és e számot hallgatva úgy érezzük, élvezi e szituációt. A dal maga erőteljesen zongora alapú, remekül kiegészítve a bőgő és a dob finom játékával. Igazi ínyencség!
Sajnos, a következő számnál (Witch Hunt) valami „eltörött” a srácoknál. Wayne Shorter klasszikusa valahogy nem tudod kinyílni nekik, hiába játszották már rengeteget, most nem sikerült „elkapni”. Megadták egymásnak a lehetőséget az elindulásra, de valahogy nem sikerült létrehozni azt a „pluszt”, amiből valami jó kerekedhetett volna ki, az eredmény mindig széttört, elveszett még mielőtt megszülethetett volna. Elképzelhető, hogy ebben az előző szám is hibás volt, próbáltak lelkesedni, de a szívük leragadt Katánál.
Harmadik számként a „Thunderstorm”-ot hozták, ez is Baló Sámuel szerzeménye és a kezdésnél volt egy kis félelem, mind a nézőtéren mind pedig a színpadon, egy picit ugyanis nyögvenyelősen indult a dolog. Szerencsére hamar megtalálták magukat, Miskolczi Márk például olyan bőgő játékot produkált, ami méltán felkerülhetne a hungarikumok listájára. Amúgy erre a szám is épített, néhol már szinte népdalba illő dallamok bukkantak fel benne és simultak bele a Balaton felett burjánzó fekete viharfellegek víziójába.
Lezárásként az „Untitled” érkezett és zárta keretbe az első szettet. Lassan, bőgő búgással kezdődött, finom ám egyre gyorsulóbb billentyű játékkal folytatódott, a cantus primus bujkált, kissé úgy, mint mikor álmunkban hallunk valamit, amiről azt hisszük létezik a valóságban, de aztán hiába keressük, sehol se találjuk. (Kiss Tibi sic!) Kissé fura volt, hogy a szám vége felé egyenként álltak le, sőt Richter Ambrus le sem állt, egymagában új ütembe kezdett bele. Ekkor Baló Sámuel hátra ment a backstage-be, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy valakit előkerítsen. Amint eltűnt a függöny mögött, a másik Baló kiemelkedett a sötétségből és dobos kollégája mellé röppent. Az ezt követő halálkomoly zenei játszadozásról csak annyit; mázli, hogy nem élnek már szerzetesek a Piarista közben, mert most bizony e zenét hallva, ágyukból kiesve többjük megszegte volna a második parancsolatot. Sőt lehet, hogy a hatodikat is, ha aludni nem tudván, lejönnek csekkolni a bulit.
A dupla dobszóló közben a többi zenész lassacskán visszasomfordált, sőt egy új szereplő is érkezett Ördög Krisztián személyben, aki innentől egymagában képviselte a teljes fúvós szekciót, különböző szaxofonokkal és egy pici, ám annál élesebb hangú pikkolóval felfegyverkezve.
Az a dupla dobos, teljes zenekaros játék, ami ekkor következett az idei szezon csúcsának bizonyult. Minden dicséretnél többet mond az a tény, hogy amikor a koncert végén a zenészekkel összegeztük az estét ez a rész volt az egyetlen, amiről (zenésztől szokatlan módon) képtelenek voltak bármi negatívot előhozni.
Richter Ambrus egy idő után otthagyta a színpadot, azt teljesen átengedve Baló Istvánnak, aki dobjátékával oly mély erdőbe kalauzolta a társaságot, ahova csak a legnagyobbak merészkedhetnek az eltévedés veszélye nélkül. Szerencsére őt nem kellett félteni, a megkomponált káoszt táltosként hajtva vitt minket a rock, a funk és (az elmaradhatatlan) jazz eklektikus dzsungelébe.
A funk térhódítását erősítette Baló „Szintis” Samu is, aki az előző szettben oly kedvesen simogatott Blüthner zongorát szívtelenül odahagyta és átpártolt annak elektronikus unokatestvérére, ott pedig lakodalmas zenészt megszégyenítő vigyorral az arcán, hatalmasat alkotott. Itt a második szettben már nem voltak jól lehatárolt külön számok, minden összefolyt egy hatalmas szimfóniába, aminek láthatatlan kottájára nagy betűkkel volt írva a szigorú parancs; molto allegro e lieto.
Kérjük a következőt!
