Ra Kalam Bob Moses interjú

“Flow without measure, dance without mind” avagy: „Visit with the Great Spirit”.

Rövid névjegy: Bob Moses (1948) tíz éves korában kezdett dobolni, tizennégy éves korában pedig már zenét komponált. Édesapja, Richard Moses sajtóügynök volt különböző jazz-művészek, többek között Charles Mingus, Max Roach és Rashaan Roland Kirk számára. Először 12 éves korában ült be Mingus-hoz, 1964-ben pedig Roland Kirk két albumán is játszott. Nem sokkal később fontos részévé vált az 1960-as évek fúziós jazz-színtérének: Larry Coryell gitárossal a Free Spirits zenekarban, majd 1968-tól a Gary Burton Quartet-tel játszott együtt. 1973-ban Jack DeJohnette-tel és a szaxofonos Harold Vick-kel turnézott, 1974-ben a Mike Gibbs zenekarral játszott, majd ugyanabban az évben újra csatlakozott Gary Burton együtteséhez. 1975-ben Pat Metheny-vel és Jaco Pastorious-szal rögzítette a „Bright Size Life” című legendás trióalbumot. A 80-as évek elején megalapította saját lemezkiadóját és kiadta a „Bittersuite in the Ozone” lemezt, valamint a Gramavision cégnél a kritikusok által nagyra értékelt „When Elephants Dream of Music” (1982) és a „Visit with the Great Spirit” (1983) című albumokat, majd a „Story of Moses”-t. Ezek az albumok tanúsítják, hogy Moses nemcsak dobos, hanem rendkívül eredeti zeneszerző és hangszerelő is. Nat Hentoff kritikus szerint: "Gil Evans óta nem volt ilyen széleskörű, lágy szellemiségű és frissen megkülönböztetett színskálájú zenekari zeneszerző." Pat Metheny a “The Story of Moses” című albumáról (amelyen mellesleg Pat gitározik is) ezt mondja: "A koncepció és a hangzás mesterműve -- az évtized egyik legfontosabb lemeze." Bob mintegy húsz évig a New England Konzervatóriumban tanított, és Boston mellett Quincy-ben élt. Koncertezett a környék klubjaiban, valamint szerte a világon, miközben saját maga adta ki újabb lemezeit, amelyeken szólóban, duóban, vagy nagyobb zenekarokkal – köztük sokszor spirituális gurujával, Tisziji Muñoz-zal játszik. Tavaly átköltözött Memphis-be, de 74 évesen is járja a világot, koncertezik, workshop-okat ad, lemezeket készít, CD és/vagy zene-fájl formában.

Bobnak, vagyis Ra Kalam-nak (egy ideje ez a spirituális neve) már nagyon régóta (a „Bright Size Life”, „Visit with the Great Spirit” lemezek óta) követem munkásságát, és az elmúlt 50 év egyik kivételes, habár ritkán “megénekelt” abszolút originális és megkerülhetetlen figurájának tartom. Párszor már találkoztam vele korábban is, talán először a Sweet Basil-ben, New York-ban, harminc éve. Néha e-mailen tartjuk a kapcsolatot, tíz évente fel-feltankolok az újabb zenei terméseiből, amiket sok esetben amúgy is csak egyenesen tőle lehet beszerezni...

Ez a mostani volt az első igazi, hosszabb, formálisabb interjúm vele. Skype-on készítettem... mintegy három órás beszélgetés volt...úgy repült az idő, és még szívesen folytattuk volna…

SzCs: Ra Kalam! De jó Téged újra látni, ha csak a számítógép képernyőjén is! Mi újság, hogy vagy, mi van Veled mostanában?

RKBM: Köszönöm, hogy megkerestél! Megvagyok, nemrég tértem haza ide Memphis-be. Upstate New York-ban voltam, ahol a Falcon klubban volt egy koncertünk. Tisziji Muñoz zenekara volt, Tony Falco tiszteletére, aki ezt a klubot alapította, és tavaly hunyt el. COVID... Mostanra sikerült csak összehozni ezt a koncertet.

SzCs: Nem is akárkik játszottak a bandában.

RKBM: Paul Shaffer zongorázott, John Medeski játszott Hammond B3 orgonán, Don Yaka Plate basszuson, és két dobos volt, Tony Sadhu Bhav és jómagam. És persze Tisziji gitározott, úgy, ahogy csak ő tud. Telt ház volt, és remekül sikerült a koncert. Habár nem vittem le a saját teljes felszerelésemet, de azért az ottani dobok is jól szóltak. Gondolom, sokan Shaffer miatt jöttek le, akit ugye egész Amerika ismer...

SzCs: Nem is annyira a jazzrajongók, hanem a tévénézők, a Saturday Night Live és a David Letterman zenekarokból...

RKBM: Bizony. Medeski-t meg egy teljesen más közönség ismer, ugyebár az MM&W-ból. Amúgy érdekes hely ez a Falcon, nincs belépő, hanem adományok vannak. Nem sok ilyen hely maradt már.

SzCs: Nincs kinn ez a koncert a youtube-on, de egy tíz évvel korábbi koncert kinn van, hasonló felállással.

https://www.youtube.com/watch?v=9zxtIdNqeMg

New York előtt pedig Európában voltál, Portugáliában és Spanyolországban...

RKBM: Jó sűrű volt az a program is, és több lemez is készült ezalatt a pár hét alatt. Talán az egyik legélvezetesebb része volt a Javier Vercher zenekarral játszani.

https://www.youtube.com/watch?v=FwA1IPAg9QU

Vele már régóta játszom, több lemezen is, és koncerteken is. A mostani zenekarban Javier szaxofonozott, volt egy spanyol basszusgitáros, egy spanyol ütős, és Lionel Loueke gitározott.

SzCs: Nem akárki!

RKBM: Nagyon kedves srác, remek zenész, és talán a Herbie Hancock zenekarából ismerik a legtöbben. Most Európában él, és nagyon jólesett látni, mikor találkoztunk, hogy mennyire ismeri a zenéimet, munkásságomat – évtizedekre visszamenően. Sokszor azt látom, a zenésztársak sokkal jobban ismernek, mint mondjuk az úgynevezett széles közönség. Mindenesetre nagyon jól éreztem magam Spanyolországban. Lehet, hogy át kellene költöznöm; szép ország, ragyogó jó idő, remek kaja, kedves emberek. Az a helyzet, hogy már nem tanítok a New England konziban, és lehet, hogy Spanyolországban kellene valami rész-állást néznem. Javier-nek vannak is ötletei erre; lehet, hogy lesz belőle valami. Én – ahogy tudod – nem vagyok valami nagy ön-menedzser; akkor lenne ebből valami, ha valamilyen helyi erők segítenének. Úgy nézem, koncert lehetőségem is több lenne Európában, mint Amerikában.

SzCs: Szóval a Memphis-be költözésnek részben anyagi okai is voltak; gondolom olcsóbb, mint Boston. És hogy ha már úgysem tanítasz...nyugdíjas vagy hivatalosan...

RKBM: Quincy-ben éltem, Boston környékén, ami nem számított egy előkelő környéknek Boston-i viszonylatban... de most már oda is betört a „dzsentrifikáció”. Emelkednek a lakásárak, és minden más. És szerettem volna egy melegebb helyen lakni. Memphis-ben ismertem pár zenésztársat, és szabad lett egy ház, amelynek egyébként komoly helyi történelme van, itt élt korábban az egyik nagy Memphis-i blues-zenész. De történelem ide vagy oda, pár dolgot meg kellett csinálni, hogy lakhatóbb legyen. Viszont hely rengeteg van, a teljes dobfelszerelésemet is jól el tudom helyezni, és jam session-t is tudunk itt a házban csinálni.

Viszont sajnos a hangmérnököm nem költözött le. Maradt Boston-ban, ami egy kicsit megnehezíti a zenéim kiadását mostanában. Pedig tucatnyi anyagom van félkész állapotban, és minden nagyképűség nélkül azt kell mondjam, ezek az eddigi legjobb zenéim.

SzCs: Mesélj róluk valamit majd! De mi lenne, ha visszamennénk az időben, és az elején kezdeni ezt az interjút?

RKBM: Mennyire az elején?

SzCs: Mondjuk Rahsaan Roland Kirk-nél.

RKBM: New York-ban, az épületben, ahol gyerekkoromban éltünk, ott élt Art Blakey, Max Roach, Abbey Lincoln, Elvin Jones, és Rahsaan Roland Kirk is. Az volt a címünk, hogy 415 Central Park West. Rahsaan, habár akkor még csak Roland Kirk volt... olyan volt, mint aki egy másik bolygóról származik, ahogy öltözött, ahogy viselkedett... Minden nap ott voltam nála. És megengedte, hogy játsszak vele, amikor gyakorolt, vagy amikor másokkal jam session-öket csinált. Vibrafonon játszottam – habár fogalmam sem volt, hogy kell azon a hangszeren játszani. Rahsaan kétéves korától teljesen vak volt. Viszont imádta a zenét, mindenféle stílusokat, még a 20-as évek dixielandjét is. Minden zenészt ismert, minden megjelent lemezre kíváncsi volt. Lejártam vele a Sam Goody lemezboltba és én lettem az olvasója, aki minden lemeznek a zenészeit és a lemezek hátlapján a szöveges részt olvasta neki. Amolyan jazz-gyorsolvasó voltam. De sok más zenésszel is nagyon korán kapcsolatba kerültem, akik legendás alakok voltak – bár ezt akkor még nyilván nem fogtam fel teljesen... nekem természetes volt, hogy mondjuk az ablakomból nézhetem, ahogy Eric Dolphy fuvolázik a Central Parkban egy sziklán. Vagy amikor Charles Mingus átjött hozzám és duettet játszott velem, mikor 13 éves voltam. A park túloldalán lakott az 5. sugárúton - ott többnyire gazdag fehér emberek laktak. És Mingus nem gondolta, hogy arrafelé egy feketének bérbe adnának bármit, ezért apám ment be és Mingus-nak adta ki magát, s aláírta helyette a bérleti szerződést. Mingus azt mondta: „Bobby, meg kell tanulnod, hogyan kell hanyagul játszani, ember! Nem akarsz olyan lenni, mint azok a fehér stúdiódobosok”. Én meg az mondtam: „De Mingus, én még csak 13 éves vagyok. Még azt sem tudom, hogyan kell tisztán játszani!” De később megértettem, mire gondolt. Ha túl tiszta, nem hangzik jól. Antiszeptikusan hangzik. Meg kell tartanunk az emberi tökéletlenséget a zenében.

SzCs: Azért nem olyan tökéletlen, ahogy te játszol.

RKBM: Hát, elmegy. De nem vagyok mondjuk egy Rashied Ali. Nálam ő a csúcs. A múltkor vezettem valahova egy hosszú autóúton és Tisziji CD-ket hallgattam. Amiken én dobolok, azok azért úgy elmennek, gondoltam. El lehet őket hallgatni. De amelyiken Rashied dobol, az egy más világ. Azt ki se vettem a játszóból, ötször meghallgattam. Ugyanakkor viszont igaza van Mingus-nak: az sem árt, ha a dobos egy kicsit tökéletlen. Nézd meg mondjuk a Bill Evans triót. Bill és Scott LaFaro... mind a ketten tökéletesek. Nincs egy hang, amit játszanak, ami nem maga az abszolút tökély. Ehhez képest Paul Motian... nem rossz, de azért egy kicsit pontatlan... helyenként. Nem az az abszolút tökély. Lehet, hogy ez a kis hiba is kell, hogy az összhatás olyan tökéletes legyen, mint amilyen annál a triónál. És valahogy így érzem ezt a „Bright Size Life” lemeznél is. A tökéletes Pat, az emberfeletti Jaco... és én, a tökéletlen.

SzCs: Majd erről a lemezről is foglak kérdezni... De menjünk időrendben. Szóval egy idő után kikerültél ebből a Rahsaan/Mingus iskolából.

RKBM: Találtam magamnak egy loftot, amely akkoriban New York-ban nemcsak egy tartózkodási hely, hanem egy életforma volt. Olcsó, nyitott, nagy helyiségek... nem igazán lakás céljára adták ki ezeket, de nekünk, zenészeknek, tökéletesek voltak. Zenészek ott kongregáltak, gyakoroltak, buliztak, mindenféle „cucc”-okat szedtek, vagy szívtak... Lányok, bulik, és persze rengeteg zene, gyakorlási tanulási, zenei fejlődési lehetőségek 24/7-ben. Egész életre szóló barátságok, zenei kapcsolatok alakultak ki ezáltal...

SzCs: Most olvasom Bill Milkowski könyvét Michael Brecker-ről. Mike is belecsöppent ebbe a loft kultúrába, mikor Randy bátyját követte és New York-ba költözött. Mike Mainieri, Dave Liebman, Richie Beirach...mind a loft-okon keresztül szerveződtek a formációk, a projektek...

RKBM: Ez egy külön életforma volt, ez a loft periódus. Ma már nincs ilyen. De a Breckerék loft-ideje az már azért tíz évvel később volt, mint amikor a miénk, a 60-as évek végén. Akkoriban még Larry Coryell volt az, akinek az érkezése New York-ba teljesen felvillanyozta az ottani zenei életet. Larry abszolút mindent tudott a gitáron, Hendrix előtt évekkel már úgy játszott, mint Hendrix. De tudott jazzt, rockot, klasszikust... mindent. A spontán loftos formációk alapjain alakult ki a „Free Spirits” zenekar.

SzCs: Talán a legelső jazz-rock zenekar volt. 1967-ben jelent meg az első lemezetek.

RKBM: Larry, Chip Baker, Jim Pepper... valami elementáris energia és szabadság áradt belőlük. És egy igazi kollektíva volt, demokratikus, kaotikus...valóban szabad szellemek voltunk, ahogy a zenekar neve is.

SzCs: Aztán mégse tartott sokáig...Miért nem?

RKBM: Ahogy az szokott lenni... a lemezcég meg akart bennünket szabályozni. Mi pedig nem akartunk senkinek engedelmeskedni, csak a saját múzsánkat követtük. És semmilyen stílusba nem akartunk beleskatulyázódni. Hallgasd csak meg a „Live at the Scene February 22nd, 1967” lemezt, ez a másik kiadott dokumentuma a zenekarnak. Amit nem tudnak sokan, hogy a koncert eleje azért kissé rendezettebb, mert akkor a híres impresszárió, Bill Graham is ott volt a klubban. De nem várta meg a koncert végét. Ahogy kitette a lábát, elkezdünk zenészeket felhívogatni a színpadra. Dave Liebman, Joe Beck, Randy Brecker, és akkor jött ám az igazi jammelés!

SzCs: Aztán vége lett a Free Spirits-nek.

RKBM: Pár évig még, változó felállásokban, de ment a zenekar. Azonban lemezt már nem csináltunk, csak koncerteztünk. Aztán még csatlakoztam a The Insect Trust-hoz, a free jazz által befolyásolt együtteshez, amely egy csodálatos banda volt. Trevor Koehler szaxofonozott. Ott volt Bob Palmer, aki Arkansas-ból származott, és Ed Finney, akivel nagyon közeli barátok voltunk, és akinek egyébként szerepe volt abban is, hogy most nemrég Memphis-be költöztem.

SzCs: És aztán jött a Gary Burton zenekar.

RKBM: Larry csatlakozott ahhoz a zenekarhoz először. Aztán, mikor Roy Haynes kilépett, és kellett egy dobos, akkor jöttem én. Az elején még Roy dobszerkóján játszottam. Alig mertem hozzányúlni...

SzCs: A Gary Burton zenekar akkor a jazz egyik csúcsának számított. Eberhard Weber, Mick Goodrick, Steve Swallow, Pat Metheny... de, gondolom ez nem volt demokrácia. Vagyis, tudom, hogy nem volt az, mert olvastam Gary Burton önéletrajzát.

RKBM: Ott aztán nem volt demokrácia. Gary volt az abszolút teljhatalmú főnök. Hihetetlen technikája és memóriája volt. A hosszabb utakon azzal szórakoztunk, hogy mondtunk neki egy évet, napot, órát és megmondta, akkor hol volt, vagy hol voltunk, pontosan mit csináltunk. A zenében ugyanez volt: hihetetlen memória, hihetetlen precizitás. Abszolút hallás. Utánozhatatlan technika. De mint „boss”... voltak súrlódások. Simán leteremtette Steve Swallow-t a koncert után, ha szerinte elhangolódott gitáron játszott valamelyik számban. Na persze, a vibrafon az nem hangolódik el! Emlékszem, Norvégiában játszottunk, egy hosszú túra egyik korai állomásán. Gary játszott egy hosszú szólót, mi meg ezalatt bementünk az öltözőbe. Hallottuk, mikor vége a szólónak és indultunk volna a színpadra vissza, de valahogy ránk záródott az öltöző ajtaja. Dörömböltünk, de a vastaps miatt senki nem hallotta. Végül is kiszabadítottak bennünket. De amit akkor kaptunk Gary-től... „Soha! Ezt!! Még egyszer!!! Meg ne csináljátok velem!!!!” És még ugye jött az a szúrós, tanáros tekintet is hozzá. De mondjuk én sem voltam ijedős, mondtam neki, hogy ha még egyszer ilyen hangon beszélsz velünk, fogom az összes vibrafonütődet és lenyomom őket a torkodon. Ki is lettem rúgva, ott, azonnal... csakhogy előbb a koncerttúrát végig kellett csinálni. De az volt a túra legjobb része, mert akkor nem bántottuk egymást, mindenki játszott, szabadon, mesterien... de tartotta mindenki a három lépés távolságot.

SzCs: Ezek után nem csodálkozom, hogy nem hívtak a Berklee-be soha tanítani.

RKBM: Hát nem. Mert ugye Gary volt ott a főnök nagyon sokáig. Aki egy abszolút perfekcionista. Egyszer, még a Gary Burton Band idején, nagyon elkeseredtünk, mert már megint leszidott bennünket, és kérdeztük, mondja már meg, mi lenne az igazi zenekar, amit szeretne maga körül, mert ugye mi nem vagyunk elég jók. Sokat gondolkodott, aztán azt mondta: Chick Corea. Egyetlen zenészt tudott megnevezni, akit a saját maga szintjén levőnek tartott.

SzCs: Viszont a Gary Burton időszak alatt megismerted Pat Metheny-t és Jaco-t is, és része voltál annak a legendás „Bright Size Life” LP-nek az ECM-nél. Ez volt Metheny első szólólemeze.

RKBM: Egy németországi koncertturné végén vettük fel Ludwigsburg-ban. Egy napot kaptunk a felvételre. Másnap volt keverés. A turné kapcsán én és Pat már ott voltunk a közelben, Jaco pedig odarepült Floridából erre a pár napra. De, amit sokan nem tudnak, hogy Manfred Eicher, az ECM tulajdonosa, eleinte abszolút nem Jaco-val képzelte el a lemezt; semmiképpen nem akart elektromos basszusgitárt. Akusztikus bőgőt akart. Amúgy én soha nem csíptem igazán Manfred-et és az egész ECM sound-ot. Mindenféle csúfolódó ötleteink voltak, hogy az ECM az valójában minek a rövidítése. Az persze kétségtelen, hogy Manfred-nek volt egy eredeti koncepciója, amit megcsinált és sikerre is vitt. Csak éppen úgy érzem, hogy sokszor a zene spontaneitása rovására. Valahogy ebbe az irányba indult Pat lemeze is, az elején. Az ECM próbákat intézett nekünk, még a német koncertturné előtt, Nem York-ban. És oda egy nagyon híres és a maga hangszerén valóban kiváló bőgőst szervezett be, akinek a nevét neked megmondom, de inkább ne írd le az interjúban.

SzCs: Oké, nem írom. De az olvasók azt fogják gondolni, hogy Eberhard Weber volt, aki Pat második ECM lemezén játszott.

RKBM: Weber remek zenész, de nem ő volt. Szóval, mentek a próbák ezzel az akusztikus trióval, de valahogy nem állt össze a hangzás. Nem volt az igazi. Mi ugyanis már akkor Jaco-val és Pat-tel sokat játszottunk mindenféle klubokban New York-ban, Floridában... nagyon együtt volt akkor az a zenekar. Úgyhogy mondtam Pat-nek, hogy ha ez lesz a felállás, akkor találjanak helyettem egy másik dobost. Jack DeJohnette úgyis messze jobb dobos nálam... játsszon inkább ő. De aztán Pat – aki akkor 75-ben persze még nem volt az a „nagy” Pat Metheny, mint most – összeszedte minden bátorságát és mondta Manfred-nek, hogy igenis ez lesz a zenekar: Pat, Jaco, Bobby Moses. Manfred nagy nehezen rábólintott. De a felvétel alatt is elég rendesen belenyúlt a dolgokba, így az én dobsávjaim sem lettek olyan élesek, olyan mellbevágóak, ahogy szerettem volna. És Jaco is, önmagához képest, elég visszafogottan játszik. Ez nem Pat, hanem Manfred „érdeme”. Még olyan dolgokba is beleszólt, hogy Jaco nem csinálhat overdub-ot a basszussal. De aztán valahogy a végén mégis sikerült átverekedni, hogy csak legyen egy pár. Tudom, hogy ezt a lemezt egy mérföldkőnek gondolják sokan, de nekem nem a kedvencem a hangzása miatt. És az igazság az, hogy nagyon kevés ECM lemezt szeretek igazán. Talán a „Ring” (Gary Burton Band) az nem rossz. Tudod melyiket szeretem az ECM-től? Steve Swallow 1980-as „Home” lemezét. Robert Creely versek feldolgozása. Steve Kuhn, Steve Swallow, Sheila Jordan, Dave Liebman, Lyle Mays, meg én.

SzCs: Aztán jött a Gramavision korszakod. Kívülről úgy néz ki, hogy hirtelen a világ felfogta, hogy Te tulajdonképpen nemcsak kiváló dobos vagy, hanem egyedülálló zeneszerző, hangszerelő és nagyzenekar-vezető is. Mert ezek a lemezek valódi koncept-lemezek, rengeteg zenésszel, rengeteg stílussal, hihetetlenül komplex megoldásokkal. És a zenészek, akik játszanak rajtuk... Az egy valódi „Ki Kicsoda”: Jeremy Steig, David Gross, Steve Swallow, Nana Vasconcelos, Howard Johnson, Terumasa Hino, Bill Frisell, Lyle Mays, Jim Pepper, Barry Rogers, David Friedman, Mike Gibbs, David Sanborn, Lincoln Goines, Billy Martin, Danny Gottlieb, Steve Kuhn, Bob Mintzer, John D’Earth, David Liebman, Steve Kuhn, John Scofield, Eddie Gomez, Jerome Harris, Kenwood Dennard, Michael Shrieve, Don Alias, Lou Soloff... Kaptál mindehhez egy korlátlan budgetet, korlátlan stúdióidővel?

RKBM: Nem egészen. Annyi igaz, hogy a Gramavision tulajdonosa egy nagyon tehetős ember volt, Jonathan Rose, akinek az építőiparban volt nagyon sikeres az egész családja. A stúdió is egy patinás art deco épületben volt. De azért anyagilag nem volt végtelen a helyzet, sőt, az utolsó lemezt, a „Story of Moses”-t saját pénzből kellett befejeznem, mert túlszaladtunk a költségeken. És azt is tudom, hogy sok zenész panaszkodott, hogy a Gramavision-nel nem mindig lehet tudni, hogy is állnak a pénzügyi dolgok. Az én lemezeimet azért tudtam így megcsinálni, mert a legtöbb zenész, akit megkértem, hogy játsszon a lemezeken, nem fogadott el pénzt, vagy csak nagyon csökkentett tarifát kért. Sanborn akkor már egy-egy szólóért simán kapott 5.000 dollárt. Tőlem egy fillért sem kért. Hát így volt ez. Annak idején a Gramavision-nél rengeteg progresszív projektet felkaroltak: a 80-as évek elején nagyon sok kiváló zenész volt ennél a label-nél. Nekem egész jól sikerült ezt a lehetőséget kihasználni, és tudom, hogy ezek a koncept albumok sok embernek nagyon közel állnak a szívéhez. Nemrég volt egy rádióinterjú és a DJ kérte, hogy szavaljak el egy verset az egyik lemezről. Elkezdtem, ment egy darabig, de belesültem. Negyven éve írtam! A DJ egyik fia, aki ott volt a stúdióban, segített ki. Tudta az egészet. Pár éves lehetett, mikor az a lemez megjelent! Ilyen történetek vannak!

SzCs: A zenész-stábban ezeken a lemezeken sok dobos is van. Miért?

RKBM: Már az ez előtti első koncept-lemezemen, a „Bittersuite in the Ozone” lemezen sem én doboltam. Azon például Billy Hart dobolt. És ezeken a Gramavision lemezeken is, azt láttam, hogy nem tudok egyszerre dobolni, és a zenekart irányítani, vezényelni. Így inkább ezeken a lemezeken a dobolást – részben – másokra bíztam.

SzCs: Úgy volt, hogy Jaco is játszik az egyik Gramavision lemezeden.

RKBM: De akkor már nagyon rossz állapotban volt. Emlékszem, szóltak fel a stúdióba, hogy itt van lenn Jaco, de kellesz neki. Minek kellek neki, jöjjön fel, mondom. Lementem; ott állt a kifizetésre váró taxija, Jaco meg egy ujján egyensúlyozva bohóckodott a basszusgitárjával a forgalom közepén. Aztán feljött, beszállt egy számba, de összevissza játszott; nem tudtam használni a felvételt. Gondolkodtam, hogy összerakok egy montázst a jobb részekből, de aztán úgy döntöttem, jobban teszem, ha kihagyom, már csak az általa érzett tiszteletem miatt is. Ne ez maradjon fenn Jaco-tól.

SzCs: Mindenkinek, aki ismerte, van jó pár Jaco sztorija, a humorosak is, és tragikusak is.

RKBM: Akkor elmondok egy vidámabbat. Floridában voltunk valamelyik év végén, talán a 80-as évek elején lehetett. Jaco egyik testvérének házában laktunk. Mikor Jaco megtudta, hogy ott vagyunk, szólt, hogy menjünk le hozzá, és játsszak egy újévi bulin vele. Ez december 30-án volt. Mondtam, oké, jövök. Jaco mondta, jöjjünk a kisebb úton, ne az autópályán, mert az a szebb útvonal. Azon jöttünk, de nagyon lassan haladtunk, egy idő után felmentünk a sztrádára. Megérkezünk a házhoz, Jaco sehol. A ház előtt hever egy nagybőgő, a fűben. A környező fákon majmok. De Jaco sehol. Elmentünk harapni valamit, és mire visszaérünk, otthon van Jaco. „Miért nem a kis úton jöttetek?” Kiderült, hogy ott várt bennünket a motorjával, és át akart ugratni rajtunk, meg hasonló trükkökkel akart bennünket fogadni. Na jó, Jaco, itt vagyunk, szuper. Hol lesz ez az újévi koncert. „Milyen koncert???” - kérdezte. Teljesen elfelejtette az egészet, és nem volt koncert. Na jó, akkor szervezek egyet. Ez 31-én este 6 felé lehetett. Elrohant, visszajött. Megvan a koncert helye. Mint kiderült, valami kis ír pub-ot talált valahol a városban. Nem tudom, mit mondhatott a tulajnak, gondolom, hogy a világ legjobb zenekara fog játszani. Mindenesetre megvolt a helyszín, de nem volt zenekar. Erre elszaladt Othello Molineux-ért, és így a basszus/steel dob/dob felállásban fog felállni a „világ legjobb zenekara”. Na jó, próbáljunk valamit. Két számból állt a repertoár, az egyik az „It’s a Long Way to Tipperary” volt... A koncert maga rendben volt, habár az egyik szám alatt bejött egy kétméteres, kétszáz kilós szőrös, copfos Harley Davidson-os „biker dude”, és elbőgte magát Jaco-tól egy méterre: „MI EZ A FOS??”  Mire Jaco feltekerte maximumra az erősítőjét, és belekezdett: „America, Ameeerica...” Azt hittük, nem kerülünk ki onnan egy darabban. De megvolt a koncert... persze fizetést nem kaptunk... legalábbis nem pénzben. Hát ilyen történetek voltak Jaco-val.

SzCs: „Total wipeout”. Így nevezte ezeket a stunt-okat.

RKBM: És mindig készen állt rájuk. Egyszer hajnalban felmászott anyaszült meztelenül kívülről a szálloda ablakába, ahol Zawinul lakott, és ott várt nagyterpeszben órákig, hogy Joe, amikor reggel kinyitja az ablakot, milyen látvány fogadja...

SzCs: Hát igen, Jaco. De menjünk vissza a Bob Moses story-hoz. Vagyis ekkor már lassan elkezdtél Ra Kalam lenni. Ahogy kapcsolatod Tisziji Muñoz-zal szorosabb lett, gondolom. Honnan jött ez a név?

RKBM: A hangok és ütemek összekapcsolása a magasabb elvekkel egyre természetesebb lett számomra, ahogy egyre filozofikusabban közelítettem meg a zenét. Ennek egyik jele, hogy odaadóan tisztelem tanáromat és zenei munkatársamat, Tisziji Muñozt, aki sok évvel ezelőtt megalkotta a belső elérésről szóló kifejezést, és a Ra Kalam nevet adományozta nekem. Szóval ez egy spirituális név, amit Tisziji-től kaptam, mert ő a tanítóm, a gurum. A karmán való túllépésről szól. Bob Moses-nek lenni olyan földhözragadt dolog tud lenni. A Ra Kalam viszont a legmagasabb aspektusodat képviseli. Azt jelenti: "a láthatatlan Nap hallhatatlan hangja". Szóval egy nagyon ütős nevet adott nekem. És nagyon nehéz megfelelni neki! Folyamatosan dolgozom rajta, hogy sikerüljön.

SzCs: Lassan valahogy be kellene fejezni ezt az interjút, pedig annyi mindent tudnék még kérdezni. Például a festészetedről.

RKBM: Akkor csak röviden... Régebb óta foglalkozom festőművészettel, képzőművészettel, mint zenével. Azt hiszem, a zenémet visszatartotta, hogy hivatásos zenész akartam lenni, ami azt jelentette, hogy sok már létező zenei nyelvet és stílust kellett megtanulnom és megismernem. A festészetemmel mindig is csak befelé tudtam nézni, semmilyen külső hatás nem ért. A művészetemet eredetibbnek, szebbnek és rugalmasabbnak találom, mint a dobolásomat és a zenéimet. Szóval egy ideje volt egy kisebb felismerésem, hogy azon kellene dolgoznom, hogy dobolásom jobban hasonlítson a festőművészetemhez. Miért is ne? Talán most már kezd azzá válni. Az életben minden egy ugródeszka. Az egyetlen ok, hogy megöregedjünk, minden fájdalommal és testi problémával együtt, hogy felemelkedjünk bölcsességben és a spirituális mélységben. Nem igaz?

SzCs: De igaz. Küldj át egy pár festményt jpg fájlban és hozzárakjuk az interjúhoz, oké? És majd odateszünk egy linket is.

https://www.youtube.com/watch?v=LY3mTMLvf-0&t=174s

Amúgy a festményeidet sokszor a lemezeid borítóin láthatjuk és a látvány és a zene egységet alkot.

Még egy utolsó kérdés a Jazzma olvasóinak: Van valami kapcsolatod Magyarországgal? Jártál már arrafelé?

RKBM: Sajnos még nem, pedig sok környező országban igen, és megyek is ősszel újra, például Horvátországba. Viszont a Tony Lakatos, ő magyar gypsy, nem? Épp most küldött egy felvételt az egyik új koncept-lemezemre, amelyet idén szeretnék befejezni.

SzCs: Akkor mondj még valamit erről a lemezről zárásul! És azokról a projektekről, amiken mostanában dolgozol.

RKBM: Az lesz a címe, hogy „Peace Universal”. Nagyon sok kompozíciót írtam már, 500 felett, amelyek itt vannak a házban, mindenféle papírokon és borítékokban... mert én nem számítógépen, hanem papírral-ceruzával dolgozom – még mindig. Steve Swallow mondta már jó pár éve, hogy komponáljak amennyit csak tudok, mert ami zenét én írok, az szerinte egyedülálló. Ezt Steve szájából nagyon jólesett hallani, mert én meg őróla tudom egész biztosan, hogy abszolút egyedülálló, amilyen zenéket ír. Szóval, Steve azt mondta, ha máskor nem, minden Karácsonykor komponáljak valamit. Hogy miért pont Karácsonykor – ateista zsidó létemre, azt nem tudom. Mindenesetre azóta ezt teszem: minden Karácsonykor írok egy darabot, az univerzális béke szellemében. Tavaly azt találtam ki, kiküldöm a zenéimet különféle ismertebb és kevésbé ismert kollégáknak és megkérem őket, csináljanak belőle, amit csak gondolnak. Improvizáljanak, hangszereljék át, overdubboljanak, vegyék fel olyan formában, ahogy nekik tetszik. Joe Lovano, Dave Liebman, Jerry Bergonzi, Bill Frisell, Tony Degradi, Theo Bleckman... sok-sok zenész küldött anyagokat. Van, aki szorosan követi a kompozíciómat, van, aki improvizál az elején, és az általam írt motívum csak a legvégén bukkan fel... Tegnap éppen Tony Lakatos küldött egyet, nem is akármilyet, tenor- és szopránszaxofon; az egyik szorosan követi, a másik mindenfele elkalandozik. Szuper! Dupla CD lesz, de meg kell csinálni a keverést, borítót, mindent. Egy másik projekt, amit elkezdtem, az az, hogy úgynevezett „sonic bed”-eket, hangágyakat csinálok, nemcsak dobbal, hanem mindenféle hangszerrel. Ezekre aztán mások, máshol, a saját önálló koncepcióik szerint, felveszik a saját zenéiket. Ezekből is van már tucatnyi és kiadás előtt áll jó pár. Egy brazil énekes, Gaia, készített egyet, egészen csodálatos. Van egypár olyan felvételem is kiadáshoz közel, amelyeken más dobosokkal játszom, duóban. Ismertebb és kevésbé ismert zenészekkel, a világ minden sarkából – például Dél-Amerikából. Van egy szibériai srác, Mike Churilov... Németországban él, és 1950-ben élő fekete gitárosnak képzeli magát... Kölnben játszottunk együtt nemrég, Tony Lakatos is a bandában volt, és Mike Roefols B3-on. Az idei spanyol és portugál túrán is felvettünk pár lemeznyi anyagot, például egyet Javier Vercher-rel és Lionel Loueke-vel. Ahogy már mondtam, szerintem a java még hátra van. Ezek az újabb projektjeim – véleményem szerint – erősebbek lesznek, mint bármi, amit eddig csináltam. Remélem, van még pár jó évem, amíg fizikailag még bírni fogom: ezalatt sok mindent meg kell még valósítanom. Mielőtt „elhagyom ezt a testet”.

SzCs: Ami reméljük azért jó sokára lesz csak. Addig is kívánok jó egészséget, sok pozitív inspirációt, és várjuk az újabb projekteket, zenéket, koncerteket!

RKBM: Én köszönöm, hogy megkerestél. Kicsit mindig elcsodálkozom, ha keresnek interjúra, de azért persze nagyon jól esik. Ha kiteszitek a képeket, ne felejtsd el megemlíteni, hogy azt a nagy színeset Daniel Portal készítette. Mostanában már sokkal jobban nézek ki absztrakt formában, mint amúgy rendesen...