3 a magyar igazság és 1 a ráadás, avagy a pénteki JamZam hangulatjelentése

Új nap, új élmény – gondoltam én, és mint megrögzött autós, kalandorrá léptem elő: ugyan mi baj lehet abból, ha a MÁV gondoskodó szállító kezei közé adom magamat? Rutinos sorstársaim minden bizonnyal rávágják: max késik. Igazuk is lett, hiszen közel félórás csúszást tudott összehozni a járat, így éppen sikerült beesnem időben az Orbay Lilla Quintet koncertjére a Mol Nagyon Balaton teraszára. Bájdevéj, amit tegnap elfelejtettem megjegyezni, az az volt, hogy a Mol (nagy)Színpad kivételével mindegyik helyszín díjmentesen volt látogatható.

Azt gondolom, Lilla annyira „friss” még a jazzporondon, hogy talán senki sem veszi rossznéven, ha gyorsan bemutatom. 1998-ban született (bár ezt hölgyeknél nem illendő kiírni), kezdetben klasszikus zongora szakon kezdte tanulmányait, majd a szakközépiskolát is ez irányba végezte el. Jelenleg is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem osztatlan jazzének-tanár szakán tanul. 2019-ben a Belvárosi Jazzversenyen különdíjat zsebelt be, majd az Országos Jazzversenyen jazzének kategóriában 2. lett. Két évvel később bejutott Az év fiatal jazz-zenésze verseny döntőjébe. A Quintet 2022-ben a Müpa Jazz Showcase eseményen kiérdemelte a BMC különdíját. Jellemző rájuk a groove-os, latinos hangzás, melyet előszeretettel alkalmazzák a saját szerzemények mellett jazz standardeken is. Mondani sem kell, hogy drága főszerkesztőnk, Robi bácsi már 2018-ban felfedezte.

A Quintet nagyjából 2020-ban nyerte el jelenlegi formáját, azóta a tagok állandóak. Ez jól érződik az összeszokottságukon és azon, hogy az egyenként igencsak markáns egyéniségek milyen jól összecsiszolódnak és harmonikusan játszanak együtt. Kezdésként a „Chuva delicada” hangzott el, amit Európában inkább a „Gentle Rain” címmel ismerünk, mint standardet. A dalt sokan, sokféleképpen dolgozták fel, Quincy Jones 1965-ös verziója után többek között George Benson, Stacey Kent, Diana Krall is megalkotta a saját verzióját. Akárcsak Lilla, aki bátran nyúlt a dalhoz és óvatosan alakította a saját stílusára. Ezt a „Walk Away” követte, amely saját szerzeményük. A dalban megfigyelhető volt Lilla egyedi, egyéni gondolkodásvilága. Egy klasszikus csak jól sülhet el, gondolhatták a setlist összeállításakor, hiszen a mindenki által ismert „Peel Me a Grape” következett, melynek születéséig egészen 1962-be kell visszautaznunk Dave Frishberg-hez. Ez a dal számomra nagyon kedves, főként a jazzdíva, Diana Krall előadásában. Természetesen Lilla sem vallott szégyent az előadással, kellemes, lágyan búgó hangján kellemes élmény volt az előadás. Ugrás egy évvel előre és a következő dalra: 1963, Burt Bacharach és a „Wives and Lovers” nagysikerű taktusai következtek. Bár eddig nem jeleztem, de most feltétlenül megteszem: a Quartet tagjait is illene néhány keresetlen szóval méltatni. Kezdjük a csapat „öregével”, Orbán Györggyel, akit amúgy már az előző napi két koncerten is halhattunk. Gyuri tudásához kétség sem merülhet fel, szabadon száguld át mindenféle stíluson és ritmuson, változatos játéka minden formáció színfoltja. Maradva a húros vonalon, a gitárt Stummer Márton kezelte, aki nagyon dekoratív Gibson-jával csodálatos gitárjátékkal ajándékozta meg a balatonparti közönséget. A ritmus királya a csapatban Richter Ambrus, aki rugalmas, dinamikus és remek időzítéssel kezelte a dobszerkót. Utoljára, de nem utolsósorban nem lehet elmenni Sebestyén Patrik trombitajátéka mellett, melyben a fiatalos lendület és sok gyakorlásból fakadó magabiztosság ötvöződik össze. Ismét egy saját szerzemény, a „Burning” munkanévre hallgató nóta következett, mely egy érdekes és felettébb hallgatható, kellemes zenemű. Ezt a „Throw It Away” című kompozíció követte, majd a „People Make” fedőnevű dal következett, melyben mindenki még utoljára meg tudta csillogtatni remek tudását és érzékeny játékát.

A nap következő programja már a Mol Színpadon váratott magára, ahol a Jazzbois koncertje következett. Zenéjüket legpontosabban jazz hip-hop fúzióként lehet meghatározni. Fiatal a csapat, újhullámos és a mai kor igényeinek megfelelően remekül kezelik az internetes lehetőségeket, dalaik az online zeneplatformokon igencsak jól pörögnek, a stream viszi a hírüket és zenéjüket a világ minden tájára. Debütáló „albumuk” a „Jazzbois Goes Blunt” hozta meg számukra a nemzeti hírnevet. A koncerten főként a fenti album dalai szólaltak meg teljesen élőben, ami egy különleges csemege volt a fúziós jazzt szeretők számára. Természetesen ez a műfaj kicsit nagyobb odafigyeléssel emészthető, időt kell hagyni, hogy képesek legyünk felvenni a stílus flow-ját és hagyni, hogy a zenei világa beszippantsa az agyunkat és testünket. Erre remek volt ez a természeti környezet és a Balaton kézzelfogható közelsége is, ami egyébként a fesztivál egyik fő jellegzetessége, hiszen a strand (s ezáltal a Balaton partja) a fesztivál kapujától nagyjából 20 méterre, ha van. Az együttes hárman alkotják: Czirják Tamás a doboknál szolgáltatja a lüktető ritmusokat, melyre Sági Viktor (Vanis) pakolja fel gitárjával/basszusgitárjával a groove-okat összhangban Molnár Bencze (Baen Mow) billentyűjátékával, melyben a klasszikus analóg hangzás mellett a modern „bármiből lehet hangminta” elvét is követi. Játékuk rendkívül változatos, ahogy a két egymástól viszonylag távol álló stílus keveredik, hol egyik, hol másik irány győzelmével.

Ma is meglesz a kilométerem, sóhajtottam fel és elindultam vissza a csak „jazzszínpad”-nak titulált terasz felé, miközben lélekben a mindjárt kezdődő Pocsai Kriszta Quartet koncertre hangolódtam magamban. A hölgy, akit nagyjából velem hasonló korosztályúnak gondolok, vannak, akik szerint a legszebb hangú jazzénekes kishazánkban. Bevallom, ebben a kérdésben én nem merek véleményt formálni, de azt készségesen el kell ismerni, hogy kellemes hangszíne és megfelelő hangterjedelme van, melyet remekül képes használni is, így minden adottnak bizonyult ahhoz, hogy egy remek koncerten vehessünk részt. Énekében vegyülve érzek a jazzen kívül popot és funkyt is, ami igazán érdekessé teszi a fellépéseit. Közben a helyszínre értem, s az együttes bevonulásakor elmosolyodtam. Azt hiszem, akkor kellett volna kihirdetni a „A ZamJam legfoglalkoztatottabb zenésze” titulust, hiszen a bőgős srácot mintha már láttam volna valahol….Igen, ezen a színpadon, már háromszor.

Nos, ezen a koncerten nem volt bevezetés, felvezetés, egyből a sűrűjébe csaptak a tagok s alig hagytak a dalok között szünetet, vagy konfot, próbálták az időt minél inkább zenével kitölteni, melyet a nézők azért tapssal meg-megszakítottak. Ismert standardek hangzottak el, melyeket saját szerzeményekkel tarkítottak. Krisztáról tudtalevő, hogy számos könnyűzenei lemezen szerepelt vokalistaként, de a szíve mindig is a jazzért rajongott. Ezekben a populárisabb stílusokban tett kirándulásai színesítik azt a módot, ahogy hozzányúl egy klasszikus nótához, illetve tetten érhető a saját kompozícióinak alkotásában is. Csipetnyi swing, groove, latinos hangvétel is színesíti a saját dalait, amik között a balladától a gyorsabb tempóig széles a repertoár. Dalaiban gyakran érzékelhető egy-egy élethelyzet, pillanatok, érzelmek és csapongó gondolatok is remek témát és mondanivalót szolgáltatnak a dalokhoz. Ráadásul Kriszta logopédusi és hangterapeuta múlttal is rendelkezik, nem is beszélve a rádiós műsorvezetői életszakaszáról.

Persze nem egyedül volt a páston, Tóth Viktor lendületes és ezer közül is felismerhető szaxofonjátéka adta meg a zene igazi csillogását (főként a magas hangtartományokban), olyan érzésem támadt, hogy a dalokon belül ő mindig egy külön értelmezést, egyfajta saját élményt is megmutat számunkra, szinte történet a történetben effektussal. A gitárt ifj. Tóth István pengette, aki Ibanez-ével folyton összeköttetésbe volt Tóth Viktorral, akivel mesterien egészítették ki egymás játékát. Ahogy (Kovács) Ákos mondaná: „és van még egy srác a csapatban, az én nevem Ákos” elvén azt gondolom, hogy ha valakit kihagytam a felsorolásból, az csakis Orbán Gyuri lehet, akiről már annyi jót írtam le, hogy már nem is tudom, hogyan csűrjem-csavarjam a szavakat. Próbálom hosszan kifejteni: Gyuri annyira remek bőgős, hogy nem ismerve stílushatárokat, a jég hátán a jegesmedvékkel és pingvinekkel is simán tudna mesteri fokon együtt játszani.

Időközben a Mol Színpadon a nap utolsó jazzes formációja, a berlini Jazzanova lépett a színpadra. Ez a csapat ismételten egy kuriózum, hiszen egy eléggé eklektikus társaság. Magukat is úgy jellemzik, hogy sokféleség, sokféle embereknek, azaz stílusbeli változatosságukkal többféle zenei táborhoz tartozó emberek számára kívánnak zenei élményt nyújtani. Legjobban talán akkor fogalmazok, ha azt mondom: zenéjük alapjai a nu jazz, a chill out és a latin jazz hármasának eklektikus elegyében találhatóak meg. Szívesen lépnek fel klubokban, rádióműsorokban, élőben nagyobb színpadokon is, tagjai között számos Dj-t is köszönthetünk, így nem meglepően remek remixeket és más stílusban újraértelmezett dalokat is felvonultatnak. Alakulásukat 1995-re datálhatjuk, munkásságukat az általuk alapított Sonar Kollektiv labele alatt találhatjuk meg.

A koncert nagyon izgalmas volt. Hallani és érezni azt a fajta ötvözetet, amely a zenei stílusok közötti harmonikus átjárást valósította meg, igazán unikális élményt nyújtott. A koncerten az ismertebb dalaik mellett a legfrissebb, a Strata Records gondozásában megjelent „The Sound of Detroit” (Reimagined by Jazzanova) fő pilléreit is halhattuk, ami egyébként az ötödik stúdióalbumuk a sorban. Az Alex Barck, Claas Brieler, Axel Reinemer, Jürgen von Knoblauch és Stefan Leisering alkotta alapcsapat Dj Amirral egészült ki a ZamJamen, aki gondoskodott a hallgatóság megmozgatásáról és a közönséggel való láthatatlan kapocs megteremtésében.

Ennyi remek jazzkoncert után, főleg a Jazzanova-nak köszönhetően könnyen ment az áthangolódás az elektronikus alapú bécsi Deladap és a tengerentúli Shaggy reggea koncertjére, melyek közül az utóbbi a hölgyek körében osztatlan sikert aratott. Holnap találkozunk! – mondtam a fesztiválnak és lehet, hogy csak a testem ment haza pihenni.